Mihaela-ügy – Manna Produkció
Évszázados életérzés, hogy be vagyunk szorítva Évszázados életérzés, hogy be vagyunk szorítva a mindenkori társadalmi rendszerbe, ennek pedig visszatérő, érzékletes kifejezése a szabadságra sóvárgó természeti lény és a szabadságot eltipró, lelketlen civilizáció szembeállítása mint toposz. Gianina Cărbunariu magyarul is olvasható Tigris című drámájában, amelyhez egyébként egy valós bulvárhír adta az ötletet, a címszereplő vadállat megszökik az állatkertből és elvegyül a városban. Bizonyos értelemben a tigris az olvasó elöl is megszökik: nem találkozunk vele a szövegben, helyette riporterek és dokumentumfilmesek mutatják be vagy játsszák újra a korábbi eseményeket. Interjúalanyaik, bár gyakran mint állatok vagy használati tárgyak szerepelnek a szövegben, társadalmi csoportokat és embertípusokat testesítenek meg allegorikusan. Lényegében a dráma végére leginkább a város lakóiról, működéséről kapunk egy hol szatirikus, hol tragikus látleletet.
Az előtérben Váradi Gergely (fotó: Berényi Andor)
A dráma áldokumentum jellegéből, a folyamatos interjúhelyzetekből adódóan eleve formai kihívást jelenthet a színpadra állítás, ezt azonban még tovább fokozták a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatói. Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg ugyanis a drámabéli tigris neve után Mihaela-ügyre átkeresztelt alapanyagot a Zoomra költöztették. Szó sincs azonban az „online színházban” sokszor tapasztalt, érezhetően kényszerű médiumváltásról: a rendszerből való kitörés, valamint a dokumentálás lehetetlenségének teljes jogú művészi megfogalmazása lett a produkció. Az interakciók során pedig részben mi magunk válunk a város lakóivá, akikről a helyzetkép megelevenedik.
Az előadásban emellett a megosztottság kapott nagyobb szerepet a drámához képest. Először az állami TV1 érezhetően elfogult, „tigrispárti” híradását követhetjük nyomon különböző interjúalanyok, valamint két műsorvezető (Berényi Nóra és Börcsök Olivér) révén. A tigris nem veszélyes, sőt esetenként csodákat is tesz, minden más csak rémhírterjesztés – mondják. Aztán egy ponton az egyik híradósnak elege lesz a közvetítés hol cenzúrázó, hol torzító jellegéből és átigazol a HírTube-csatornához, ahol a tigris állítólagos rémtetteit a középpontjába állító (de szintén propagandaízű) ellennarratívát hallhatjuk. A nézőnek ettől kezdve választania kell a két közvetítés között, egy adott pillanatban ugyanis csak egy Zoom szobában lehet jelen. A két csatornán pedig nemcsak az interjúk eltérőek, de ugrálva köztük különösen vicces, hogy még a zeneválasztás is mennyire találóan reflektál a kulturális tagoltságra (például az Eye of the Tiger remekül eltalált bejátszásával). Az pedig már csak ráadás, hogy olyan populista trükköket is kifiguráznak mindkét oldalon, mint amikor a politikai ellenségképzés során új, mesterkélt kifejezéseket alkotnak. Az oltásellenes ellenzék vagy a sorosbérenc helyett itt például a terrortigris lett a mantra.
(fotó: Berényi Andor)
A közösségi oldalakról és a médiából jól ismert véleménybuborékok effajta megjelenítése leírva persze erőltetettnek és pragmatikusnak hathat, az előadás során sűrítve és a bőrünkön megélve ezt a tapasztalatot azonban tanulságos volt. Különösen, hogy a híradásba a nézők bármikor beleszólhattak – valódi és álnézők kommentjei záporoztak az egyes csatornákon, sőt, az ember egyszerre azon kapta magát, hogy az ő nevében is írnak hozzászólásokat valamelyik oldalt támogatva. Több ez, mint puszta reprezentációja a politikai véleménykultúránknak: ahogyan ott az egyes véleményformálók „őszinteségében” bizonytalanodunk el, itt a nézői hozzászólások kapcsán merül fel a zavaró kétely, hogy valóban igazi nézőről van-e szó, vagy egy beépített alkotóról. Számomra emellett szubverzívnek hatott az oldalak elkülönítése is. Az ellen-narratívát képviselő és az állami hírcsatorna helyett (a neve alapján) internetes platformon terjesztett HírTube-ról leginkább a Partizán juthat eszünkbe, azonban az előadásban pont itt láttunk háborús, elfogadásmentes retorikát (a tigrisvadászok támogatását), amit én – és úgy sejtem, a többi, többségében ellenzéki néző is – inkább a kormánypárthoz kötünk. Ettől pedig az előadás még inkább aláássa azt, hogy akaratlanul vagy zsigerileg szimpatizáljunk az egyik oldallal.
A megosztottságot érzékletessé tevő túlzás az előadás végén üt csak vissza: egy ponton mind a két csatorna nézőit komolyabb interakcióra kérik, nevezetesen érveket kell hozni egy tigrissel kapcsolatos petíció mellett vagy ellen. Az általam látott alkalommal a közönség a lehetőségekhez mérten nem volt elég közreműködő az egyik oldalon (tegyük mindjárt hozzá, hogy eredetileg tantermi előadásnak szánták a produkciót, és a fiatalabb célközönség talán máshogy viselkedik), másrészt a bemutatott propaganda-karikatúrákkal nehéz akár csak játékból is együtt gondolkozni. Az utolsó csavar azért így is arcul csap, tökéletes lezárása a kis véleménybuborékaink érzékeltetésének – de a hatáshoz fontos a meglepetés, ezért nem lövöm le a slusszpoént. Végül pedig a krízishelyzetet kihasználva a hatalom embere (Váradi Gergely) diktatúrákra emlékeztető jogrendet rendel el. A tanulság azonban nem a politikusok gátlástalansága, hanem hogy sürgősen el kell kezdenünk vitázni egymással, alkalmanként elismerve a tévedéseinket, mert amíg ellentétes univerzumokban élünk, addig kiszolgáltatottak vagyunk a valódi veszélyeknek. Egyelőre annyira megosztott a társadalom, hogy csak ordítva halljuk meg egymást. Hiába etetnek azonban a helyünkön, el kell hagynunk a ketrecünket.
Hajnal Márton
