Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak – VígSTREAMház

Az interjú-kötetek, a beszélgetésalapú irodalmi művek monológok fűzéreként szinte kínálják magukat színpadra, s a színházi alkotók szívesen élnek is ezzel a lehetőséggel, jóllehet alapvetően dialogikus művészeti ágról van szó. (Jó esetben persze a nézővel ilyenkor is létrejön a dialógus.)

Az első ilyen párhuzamos monológokból épített, nagy feltűnést keltett produkció a rendszerváltás után A Vagina Monológok volt, amit Eve Ensler azonos című könyvéből adaptálva először a Pécsi Harmadik Színház mutatott be Moravetz Levente rendezésében 2001-ben, majd a Thália Színház Új Stúdiójában Bozsik Yvette rendezte meg 2002-ben. Olyasmiről vallottak e „darabban” a nők, amiről korábban még tán gondolkodni sem mertek, nemhogy beszélni, mert nem illett.

A bravúrosan komponált, eleve színpadra szánt párhuzamos monológok szép példája Ronald Schimmelpfennig Az arab éjszaka című műve, amelynek „története” egy lakótelepi házban élő öt ember egyazon időpillanatra vonatkozó (az időpillanatot tágan értelmezve), egymást keresztező elbeszéléséből bontakozik ki. (A drámát Magyarországon először az Örkény Színház játszotta, Bagossy László rendezésében 2004-ben.)

Balázsovits Edit, Márkus Luca és Kiss Mari (fotó: Gordon Eszter)

A VígSTREAMház bemutatója, A rendes lányok csendben sírnak dramaturgiailag a két említett megoldás között félúton ugyancsak interjúkon alapuló, megtörtént eseteket feldolgozó regény, Durica Katarina azonos című művének színpadi adaptációja, ám a nyolcemeletes panelházban lakó három nő története rendre találkozik ugyan, lényegileg nem keresztezi egymást.

A társas magány plasztikus kifejeződése a térhasználat (a díszlet tervezője Khell Csörsz): a sztereotipikus lakótelepi lakások egyetlen közös térbe montírozott helyiségeiben – „egyediségüket”, egyszersmind lakóik ízlésvilágát, vágyait a kiegészítők, egy pálmafás poszter, egy díszpárnahuzat hivatott érzékeltetni – úgy mozognak a szereplők, úgy beszélnek, mintha egymáshoz szólnának, olykor egy pamlagon, egy asztal körül ülve hárman, holott egyiküknek sincs kivel megosztania az átélteket. Ez a mintha együtt lennének, mintha egymáshoz beszélnének egyszerre oldja a fennhangon mondott monológok életszerűtlenségét s nehezíti a színészi feladatot – Kiss Mari, Balázsovits Edit és Márkus Luca végig fenn tudják tartani az együtt- s az egyedüllét e különös kettősségét, ambivalenciáját. Ami összeköti őket, az a lakóhelyük, a lépcsőházi felszínes ismeretség s hogy mindhárman ismerik Ricsit. A tinédzser, az önazonosságával küzdő, tetkóról ábrándozó, kezére firkálgató Hilda (Márkus Luca) az iskolából, a fodrász Júlia (Balázsovits Edit) a házból, Erzsinek Kiss Mari) pedig a fia a dunaszerdahelyi maffia tagja – amint az fokozatosan kiderül róla.

A színen lényegében nem történik semmi. A három nő, három generáció tagjai – akár egy család is lehetnének – tesznek-vesznek, vagy csak maguk elé meredve beszélnek, idézik fel az emlékeiket, a néző pedig szorongva várja, hogy mi lesz ebből. Érzi, sötét dolgok fognak kitudódni. Akkor is biztos ebben, ha nem tájékozódott előre, miről szól a Kovács Krisztina dramaturg által színpadra alkalmazott alapmű, s ha nem hallott korábban a felvidéki kisvárosban működött maffiáról, amellyel 1999. március 25-én számoltak le a hatóságok. A döbbenetet mégsem pusztán a Hildával vagy a Júlia szerelmével történtek okozzák, hanem a beletörődés, amellyel tudomásul veszik, elfogadják az adott életkereteket, életminőséget, a mindennapos erőszakot, brutalitást, a kilátástalanságot, megkönnyebbülve otthon este, hogy ma sem őket érte atrocitás, s hogy időben sikerült elfordítani a fejüket. A fásultságnak ezen a fokán már az „elégtétel”, a közvetett, mások által kivitelezett „bosszú” sem jelent megnyugvást.

Ebben a közegben a valódi izgalmat az jelenti Erzsi számára, hogy le ne késse az Esmeraldát, miközben tompultan (olykor alkohollal megsegítve) sorolja elő azokat a jeleket, amelyeket ha össze merne illeszteni, nyilvánvalóvá válna, mivé lett a fia. De nem meri. Döbbenet, rémület, fájdalom, megkönnyebbülés egyszerre van jelen szemtanúként felidézett beszámolójában a Ricsivel való leszámolásról. Látja az ember a jelenetet. Meg a többit is. Ahogy Hilda a betegágyból épp csak kikelve, papucsban, ápolatlanul lecsattog a szeméttel este a már az utcára kitolt kukához. Tragikai vétsége, hogy nem délután tett eleget anyja kérésének, sötétedés utánig halogatta a dolgot. Balázsovits Edit Júliájának fecsegése szinte megelevenedik napi teendőiről, a férjéhez való viszonyáról, a fodrászatba betérő fiatalemberről, aki egy csapásra megváltoztatta e mindennapi rutint, s arról a bizonyos estéről, amikor rendőr férjével tehetetlenül nézték végig a kapu előtt történteket a függöny mögül az ablakból. Neki is van tragikai vétsége – hazudott szerelmének, Andrásnak, amikor letagadta, hogy a férje zsaru.

A Paczolay Béla rendezte előadásnak ez a legnagyobb erénye, ez a láttató erő, amelynek köszönhetően szinte film pereg az ember agyában, maradandó képekkel, helyzetekkel és kérdésekkel az egész közösségnek a történeten messze túlmutató tragikai vétségéről: a mindenki által tudott, látott, tapasztalt önkény, jogsértések, törvénytelenségek elfogadásáról, annak okairól…

Szűcs Katalin Ágnes