Andrew Bovell: Ha elállt az eső – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Andrew Bovell (1962) ausztrál drámaíró darabja, a When the Rain Stops Falling csupa olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek életbevágóan fontosak, és amelyekről ma egyre több szó esik. Természetromboló életmódunk katasztrofális hatásai; az elhallgatott családi titkok generációkon átívelő következményei; pedofília. Túl sokat is markol ahhoz, hogy igazán elmélyedjen bármelyikben, de kétségtelenül jól összerakott, a nézőt rejtvényfejtésre késztető, izgalmas darab. Első látásra egészen biztosan. Magyarországon pedig mindössze másodszor mutatták be, így jó eséllyel végigturnézhatja a színházakat, sokáig lesznek új nézői. További előnye, hogy jó szereplehetőségeket nyújt minden színészkorosztálynak.

A magyarországi bemutatója 2018-ban volt a Hatszín Teátrumban, akkor Kulumatué néven Szamosi Donáth állította színpadra. Az az előadás elsősorban a látványvilágával és zenéjével hatott, kevesebbet bízott a színészekre. Guelmino Sándor most Tatabányán éppen ellenkezőleg tesz: az erős társulatra támaszkodik.

A darab mozaikos szerkezetű, és több idősíkban játszódik: egy angol és egy ausztrál család összefonódó történetére tekint vissza 2039-ből, egy kiüresedett, katasztrófaközeli állapotból, amelyben legfeljebb az égből hullhat le egy hal isteni kegyelemből, mert a vizekben már nem találni. Innen ugrunk vissza hol a hatvanas, hol a nyolcvanas évekbe. A néző kezdeti tájékozódását nem csak ez nehezíti, hanem az is, hogy a szereplők egy részét megkettőzik: hol fiatalon, hol idősen látjuk őket, más-más színészek megszemélyesítésében. Az eligazodásban a névazonosságokon kívül a jelmezek is segítenek: Kiss Julcsi ugyanolyan, de legalábbis hasonló ruhákba öltözteti az idős és a fiatal alteregókat. (Szép megoldás, hogy az Egri Márta – Bakonyi Csilla páros tört fehér ruhájára négy-öt övet is varrt, hadd kínozzák magukat még az öltözetükkel is.) Lassacskán jelentést nyer az előadás elején látott, labdadobálós keretjáték, de néha így is utána kell gondolni, hogy ki kinek a gyereke, és pontosan hány generációt látunk, hármat vagy négyet. Mint egy családregényben, csak itt fejben kell felrajzolni a családfát.

(fotó: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház)

Fekete Anna valamennyi helyszínt közös térben helyezte el, és ezeket a helyszíneket a kopottságuk, lelakottságuk köti össze. A szereplők megpróbálják kitakarítani, átfesteni a lakásukat és ezzel az életüket, a végeredmény azonban kiábrándító. Mindig van egy olyan nézőpont, amelyből meglátni az igyekezet kudarcát, mint a többször emlegetett Diderot-példázatban az új háziköntösről, amely mellett minden más tárgyunk koszlottsága csak még szembetűnőbb lesz. A díszlet mintha ebből a gondolatból burjánozna elő. A néző alapbenyomása, hogy egy zsúfolt, leharcolt világot lát, különböző korok egymásra rakódott különböző élettereit. Ez a tér egyszerre elvont és valóságos, és – mint egy ásatás – időnként kivet magából egy-egy jelentéssel bíró tárgyat, mintha a megfejtéshez szükséges kulcsot kapnánk a kezünkbe.  

A szereplők folyamatosan jelen vannak, szimultán léteznek, tesznek-vesznek, vagy csak a háttérben üldögélnek ebben a közös, mégis részekre szabdalt világban, akkor is, ha a „főjelenet” évtizedekkel előbb vagy később játszódik. Hiszen az előadás egyik központi gondolata éppen az: mindenkiben ott dolgozik az „örökölt sors” – hogy Orvos-Tóth Noémi népszerű könyvének címét idézzem.

Az „ősbűn”, amelynek következményeit a két család generációkon keresztül viszi magával, a pedofília. Ma, amikor egyre több szexuális abúzus kerül napvilágra, és ha ellentmondásosan is, de lassacskán elindul erről a közbeszéd, megsokasodtak a példák a zaklatás színpadi megjelenítésére is. Nagyon érzékeny terep ez, színésznek, rendezőnek egyaránt kihívás. Nemrégiben a Mesebolt Bábszínház mutatta be ezzel a kérdéssel kapcsolatos, kisiskolásoknak szóló előadását, a Lili és a bátorságot. Kamaszoknak ugyanerről a Soha, senkinek című előadásban beszélt a Nézőművészeti Kft. A Ha elállt az eső az előbbiekkel szemben egy felnőtt előadás, amelynek nem ez a fókusza, mégis fontos, hogy árnyaltan foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Henry Law Crespo Rodrigo megformálásában egy, a saját sötét oldalától szenvedő, gyötrődő ember, aki szinte gyermeki rémülettel retteg magától és a lelepleződéstől, miközben a felesége előtt talán le is leplezné magát, hogy szabaduljon a titkától. A feleségét játszó Bakonyi Csilla finoman érzékelteti azt a folyamatot, ahogy egy ideig hárít és mentegeti magában a férjét. Aztán a karakter a szembesülés után a totális elzárkózást választja, hogy megvédje a gyerekét. Ezzel a lépéssel azonban tőle is elzárkózik, és önmagát is feladja. Idős korában – Egri Márta alakításában – alkoholba menekülve, megkeményedve, fiával a közös hangot nem találva látjuk viszont.    

Szintén menekülés lesz a vége a másik női főszereplő, Gabrielle York útjának is. Szakács Hajnalka a családi traumákkal sújtott világából kitörni nem tudó fiatal lányt játszik, akit egy váratlan szerelem rövid időre kiemel ebből a közegből, hogy aztán ennek az élménynek az emlékével még boldogtalanabb legyen. A szerelem tárgya az előadás másik „angyala”, Gabriel Law (Figeczky Bence). A páros névadás magyarázata az lehet, hogy ők ketten azok, akik gyerekként az első áldozatai a rájuk terhelődő szülői örökségnek. A túlélés eszköze Gabrielle-nél is egy súlyos kórkép, az Alzheimer-kór. Az idősödő, világos és elborult időszakokkal megáldott / megvert, egyszerre játékos és tragikus Gabrielle-t Ráckevei Anna játssza. Honti Györggyel egy olyan kapcsolat titkait mutatják meg, amelyben az egyik fél szeretete képes pótolni azt a hiányt, amelyet a másik a legjobb szándékkal sem tud hozzátenni kettősükhöz.  

Ha az eddigiekből úgy tűnne, hogy kisrealista játékot látunk, a kapcsolatok és kötődések pontos rajza csak az előadás egyik oldala. Guelmino Sándor rendezése elemeli a játékot ettől a realista szinttől, és ebben nem csak a tér van segítségére, hanem az ismétlődések, bibliai motívumok rendszere is. Itt generációkon át főzik a hallevest, és ami a hatvanas években még hétköznapi eledel, az egyre inkább a pusztuló föld metaforájává válik. A folyamatosan zuhogó eső és a gyakran emlegetett bangladesi özönvíz ellenére az előadás beteljesíti a cím ígéretét: 2039-ben a világvége helyett bárányfelhős éggel köszönt az utódokra egy új lehetőség. Persze csak akkor, ha a generációkon át cipelt sorsmintákat valahogy sikerül újraírni.

Lehet azt mondani, hogy ez egy túlságosan pszichologizáló, nagyot merítő, és ebből következően nem túl mély darab. Hajlok rá, hogy így van. Tatabányán azonban jó előadást csináltak belőle, amelyben öröm nézni a színészeket.

Turbuly Lilla