Ismerős, vagy ismeretlen

Az ismerős darab olyan, mintha az enyém lenne, élvezem minden részletét, ráadásul MINDIG vannak benne olyan részek, melyek felfedezésként hatnak a már ismert többihez képest.

Az ismeretlen nincs rám különös hatással, figyelek, a hangok olykor tetszenek, máskor nem. Ha háromszor-négyszer hallom, megkedvelem (külön kérdés a „kedvencek” jelensége…).

Mitől válik élvezettel telivé az ismerős, és miért hiányzik ez az ismeretlen hallgatásából? (Egy közeli barátomnak például mutattam a számomra nagy élményt jelentő darabot és virtuóz játékot, Rahmanyinov II., c-moll zongoraversenyét Natalia Lisicával. Azt mondta, nem ismerte eddig a művet, de a nő szépen játszik. Hát ez nem mondható elmélyülésnek…) Az élvezet hiányzott abból, amit mondott. Az igazi műélvezet akkor alakul ki, amikor elmélyedünk a darabban. Ez a reakciónk sokszoros meghallgatás révén alakul ki, amikor várjuk a következő futamot, leütést, zárlatot, az késik, vagy gyorsan jön, vagy pianóban – halkabban, mint ahogy megszoktuk –, és ezek a különbségek adják a felfedezés élvezetét.

Vagyis Pernye András zseniális tanulmányának többszörösen igaza van, amikor azt írja: a zene alapdimenziója az ismétlés.1 De ugyanez vonatkozik a befogadóra is, akinek sokszor kell meghallgatnia egy szonátát, hogy a részletek csillogása kiderüljön számára, és ennek felfedezése örömmel töltse el. Így persze nem fog eljutni a hallottak (a zenedarab) „tartalmához” – mert a zenei műnek „meghatározatlan tárgyiassága” van (Lukács György kifejezése). Vagyis „tartalma” szavakban nem fejezhető ki, nem megfogható, nem írható le, hogy a mű „miről szól.”

De hadd térjek vissza a zenehallgató befogadásélményéhez, az ismétlések révén való elmélyülés gondolatához. Erre akkor éreztem rá igazán, amikor Beethoven Op. 111-es c-moll szonátájának második tételében eltévedtem. Rados Ferenc zongoraművész barátom segített: a 2. tétel végig egyetlen téma variációiból áll, és a végén visszatér az indító motívum. (Aminek híres leírását Thomas Mann Doktor Faustusának zenetanára, Wendel Kretzschmar fogalmazza meg: a téma a „leb wohl!” /isten veled!/ gesztus zenei formulája. És ez a rövid téma megy végig a tételen.) Mindjárt sikerült elmélyülni a darabban, mert egyre több ponton fedeztem fel az „ismétlés-variáció” jelenségét. (Egyébként bocsánat a sok Beethoven utalásért, de a nagy klasszikus születésének 250. évfordulója, a tavalyi emlékév lenyomata nagyon mélyen belém ragadt.)

De ne szaladjak előre. Az elmélyülés/élvezet ennél bonyolultabb jelenség. Egy számomra korábban nem ismert művel előbb meg kell barátkoznom, hogy úgy mondjam. Ez volt esetem Beethoven Hammerklavier-szonátájával (Op. 106, B-dúr). Az első két tétellel hamar barátságba kerültem, a témáikat akár dúdolni is tudtam. A negyedik tétel (Introdutione, Largo, Allegro, huszonvalahány perces zenefolyam!) az első néhány meghallgatása után sem ment bele a fülembe. Pedig Fischer Annie-tól, Maurizio Pollinin át Barenboimig több felvétellel is próbálkoztam. Tehát: meg kellett vele ismerkedni (barátkozni), és szép lassan be is jött az eredmény.

De itt vigyáznom kell: egyik „lejátszási” felfogás sem azonos az ún. „egyetlen” autentikussal, azzal, ami a zeneszerző fejében-lelkében (sőt a kottában magában) rejlik. Nincs tökéletesen hiteles felfogásmód – ez a zenei előadások csodája. Részint koronként változik a lejátszás mikéntje, részint a nagy előadók „filozófiája” is más és más.

Az első lépés, tehát az ismerkedés, ami persze nem mindig sikerül. Popzenében könnyebben megy, a dallam elsőre is belemászik az ember fülébe (gondolom, ezért is mondják tán, hogy könnyűzene…) Komolyzenében is van, ami elsőre tetszik, áthat, elmélyülök benne. Ám egyébként az első lépések nem mindig könnyűek. Példaként Bartók Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára című művére gondolok: az indítás még könnyen ment – Bartóknál többször előforduló „az éjszaka hangjai” téma (copyright Lendvai Ernő) –, hamar bejött. De aztán eltévedtem. Számomra e darab csak sokszoros meghallgatás (ismerkedés!) után vált élvezhetővé. De ugyanezt elmondhatom Bach Francia szvitjéről is, amit meg kellett tanulnom – úgy értem, megbarátkoznom a témáival –, míg elkapott a varázsa. Szóval az ismétlés első lépése, az ismerkedés sem olyan egyszerű folyamat. Olyan is van, hogy az első találkozás a művel kifejezetten taszító hatást tesz rám, de ha ezen a fázison túljutok, már könnyebb. (Alban Berg Hegedűversenyével jártam így – az utálattól a csodálatig futottam pár tucat kört…)

Ha már ezen az ismerkedési fázison túljutunk, akkor kezdjük kedvelni majd szeretni a darabot. Azt is mondhatnám, hogy „érteni a darabot”, de odáig nem merészkednék. Ekkor indul az a felfedező kirándulásunk, hogy ki hogyan játssza ugyanazt a darabot. A kotta (kód!) ugyanaz, és majd minden nagy zenész másképp állítja elénk a darabot. A különböző felfogások mindegyikének van „miértje”. Richter Beethoven Waldstein szonátáját „keményen” játssza, „csapkodja a klaviatúrát” – mondta e korai stílusáról élettársa, az énekesnő, Nyina Dorliak. Ugyanezt a darabot kedvencem, az új sztár, Hélèn Grimaud manapság lágyabban, ahogy kritikusai mondják, „chopinesebben” adja elő. Ezek a különbségek – értelmezési-differenciák – elvarázsolják az embert, de csak ha a darab már a „fejünkben-fülünkben-lelkünkben” van.

A zenei mű élvezete nem intellektuális, hanem érzelmi, sőt, még annál is mélyebb lelki-pszichoanalitikus jelenség. Hiába ülünk kottával az ölünkben, és hiába követjük ujjunkkal a mű épp hallható passzázsát. Legfeljebb a familiarizálódást segíti elő az ilyen önkínzás. (Egyébként koncertjáróként a frász tör ki, mikor a szomszédom elővesz egy kottakönyvet és lapozgatva kíséri az előadó játékát…Gondolom, keresi a pontot, ahol a zongorista „félreüt” és akkor boldog, hisz számára volt értelme leperkálni a többezer forintot a belépőért…)

De vissza a zenehallgatás természetrajzához. A zenei hang időbeli, elhangzik és nincs többé. Illetve, bennünk, még tovább rezonál. Egy-egy jó koncert vagy lemezélmény még napokig a fülünkben visszhangzik, nem tudunk tőle szabadulni („Earwurm”).

Nagyjából itt van a zene tartalmi hatásának kulcsa. Hegeliánusként azt mondom, hogy a zene időbelisége az Én időbeliségével rokon, ezért tudja meghódítani lelkünket. A zene Hegelnél a szubjektív bensőség tere, azaz az idő. „A valóságos én maga is az időhöz tartozik […] s mivel a hang ideje egyszersmind a szubjektum ideje, azért a hang, behatol valónkba […] és az ént mozgásba hozza […] ezen kívül hozzáad még egy határozottabb beteljesedést.” A zene a szellemi létezés centrumát érinti.

Mindehhez, illetve a leírt kottához – még mindig Hegel – kell az előadóművész: „…akkor [a zenének] közvetlenül is egy eleven szubjektum közlésének kell bizonyulnia, amelybe a szubjektum beleadja egész saját bensőségét.”2 Hegel még nem tudhatta, mi rejlik az „Én” legmélyén, csak a kognitív pszichológia és a pszichoanalízis közelítette meg ezt a mélységet: a ránk hatással lévő zenedarab a lélek olyan elrejtett, elhazudott, vagy ismeretlen mélységeit szólítja meg, amiknek persze nem tudunk szavakat adni, de át tudjuk élni, és boldogság érzés fog el, netán könnyekre is fakadunk. Az a „valami”, amire a zenedarab „rámutat”, megmozgatja belső valónk korábban fedett, titkolt, vagy felejtett rétegeit, és ez adja a zenei felfedezés leírhatatlan örömét.

Egy-egy váltás, hirtelen leállás, újra indulás valóban felrázza az ember legbelsejét. Gondoljunk Beethoven G-dúr zongoraversenyének második tételére. (Opus 58. Andante con moto) A tétel fura módon e-mollban íródott – egyébként ez a hangnem a G-dúr moll parallelje –, a váltás már önmagában is megrázó, bár tudatosan nem vesszük észre. Még keményebben nyúl bele a befogadó lelkébe a tétel dialogikus felépítése. Kemény, mondhatnám goromba zenekari indításra lágy és félénk zongoradallam a válasz, amit ismét egy kemény orkesztrális dübörgés vált, és ez a párbeszéd így megy még egy darabig, aztán később ez a dialógus csendesül, egymásba fonódik és kibékül. Ez a dialogikus elrendezés belerántja a befogadót a zene áramlásába, mintha itt a zenekar és a zongora veszekedne-beszélgetne – „kinek” adjon igazat? De mindenre válaszol a tétel záróakkordja és persze a harmadik/negyedik tétel (Rondo vivace).

Kiegészítésül el kell mondanom, hogy a zeneélvezet minősége változik, attól függően, hogy milyen környezetben hallgatom a muzsikát. A csúcson a koncertélmény áll, ahol sokunkkal egyetemben szemben ülök a zenekarral-előadóval. Ezen belül az is számít, ki foglal helyet köröttem. Ha a zenére süket résztvevőt fogok ki magam mellett, az zavar: visszafogja élvezetem. Kant óta tudjuk (l. a sensus communis3 fogalmát Az ítélőerő kritikája című művében). Ha számíthatok a mellettem ülők egyetértésével – mondja Kant –, és ők is ugyanúgy, ugyanolyan örömmel fogadják az előadást, akkor a közös élmény magasabbra helyezi az élvezet minőségét. A következő – gyengébb – fokozat, amikor elektronikusan – CD-lemezről,4 vagy YouTube-ról hallgatom a művet, egyedül, fülhallgatóval vagy hangszóról. Egyik sem adja vissza a közösségi élmény felemelő hatását.

Bocsánat e kiegészítésért, a zene természete, hogy élő művészet, csak a vele való személyes kontaktus adja vissza a teljes intenzitást. Csak hát az embernek – sem anyagilag, sem kulturálisan – nem adatik meg, hogy kizárólag élő koncerten vehessen részt, ha zenét akar élvezni. Sőt, modern civilizációnk e közös élmény-terek beszűkítésével (akár eltörlésével) büntet. Lásd a film-élmény visszaszorulását: a mozikból egyre inkább áttérünk a tévé, a Netflix, illetve a DVD magányos bámulására. Tán egyedül a színházi élmény marad meg közösségi kulturális élmény-térnek (bár most, a járvány idején épp nem aktuális erről szólni…).

*

Végül a reményről: fentebb arra céloztam, hogy a komolyzenei koncertek (lemezek) fogyasztása csökken. Tévedés: idősebb és főképp újabb generációk visszatértek a Zeneakadémiára, keresik a nagy szólisták, zenekarok előadásait, lemezeit. A zenehallgatás a lélek kenyere, tegnap is az volt, némi szünet után holnap is az lesz.

Almási Miklós

JEGYZETEK

¹ A zene egyetlen formaalkotó elve az ismétlés, in: Pernye András: A zenei ismétlés elmélete, 1973

² Hegel: Esztétikai előadások III. köt. Budapest,1980, 121. ill. 122. old.

³ Kant: Az ítélőerő kritikája, 8−9. §, 20−22. §.

⁴ A vájtfülű közönség közben visszatért az LP- vinyl hallgatására, igaz, hogy egy közepesnél jobb lejátszó plusz spéci hangfalak kb. félmillióba kerülnek. De tény, hogy több jelet képes rögzíteni az egykori LP lemez. Ugyanakkor a közösségi élményt ez sem képes pótolni