Almási Miklós: Az abszurd Shakespeare – Rendhagyó olvasópróbák – Park Könyvkiadó

Pompás, és ami még több, szabad könyv ez, tele életismerettel, bölcsességgel!

Ne feledjük, jövőre pláne ne: Almási Miklós 2022-ben lesz kilencven. Nekem nagyon tetszik, hogy nem lazít, változatlanul dolgozik, nem is keveset, csak az új században, hetven felett, nyolc könyvet publikált: nyilván belső szükséglete az írás, nélküle aligha tudna létezni. Ez persze szerencse is, beleértve nem csupán a jó fizikai és szellemi állapotot, hanem az íráshoz való kedvet is, ami el tud múlni. Ez a szerencse azonban az olvasó szerencséje is, mi nyerünk azzal, hogy ő dolgozik. De a munka ethosz is, példa, bár nem könnyen követhető.

Ezeknek a kései könyveknek egyik varázsa abban rejlik, hogy szerzőjük már rég, ahogy Ady mondja A Patyolat üzenetében, „Mindenek túlján” van, nem kell tekintettel lennie senkire és semmire. Egy szabad szellem végre valóban szabad lehet, aminek lehet örülni; neki is, nekünk is. Túl van mindenen, ugyanakkor emlékszik is mindenre. Közelről láthatta, a saját bőrén érezhette például a sokaknak oly édes hatalom gyilkos működését. Az ötvenes években járt egyetemre, adjunktus lett Lukács György tanszékén, aztán ’58-ban kirúgták… Bőséges muníciót gyűjthetett a királydrámák elemzéséhez. „Ott áll a csúcson – írja III. Richárdról –, fején az aranydiadém – és nem tud vele mit kezdeni. Fogalma sincs, hogy kellene egy országot kormányozni, igaz, ez nem is érdekelte soha.” Megszenvedett mondatok ezek. De Almási a szerelem kegyetlenségéről, a pőre vágyról is tud egyet s mást, különben aligha írná, illetve udvariasan csak kérdezné: „Vagy Titánia tudat alatt arra vágynék, hogy valakivel végre jól kielégüljön, amúgy istenigazából, ahogy egy amazonhoz illik?” Hát, meglehet. Van ilyen. Csak nem illik róla beszélni.

Új könyvével, nem először, a kezdetekhez tér vissza – első kötete hat (!) évtizede A modern dráma útjain címmel jelent meg, már ebben felvázolta az európai drámafejlődés általa vélelmezett két útját, a shakespeare-it és a retorikusat, amit Corneille, Racine, Schiller választott. Most is drámákról ír, amik mindig is vonzották, elsősorban Shakespeare kilenc művéről, ezekhez hozzávesz még néhányat, Lessingtől a Bölcs Náthánt, Puskintól a Borisz Godunovot, Büchnertől a Woyzecket és hát Beckettől a Godot-t. Drámákról ír és nem előadásokról, ami rendkívül lényeges különbség (lásd Almási 1966-os Maszk és tükör című könyvét). Az előadás maga is olvasat (nézet), aki kritikát ír, ráadásul ingázni kényszerül a mű és a színpadi megvalósítás között, ez olykor elég nyaktörő művelet. Különös tekintettel arra, hogy a mű sem a mű a maga valójában, hanem az olvasó aktuális saját olvasata, a művek, fájdalom, olvasatokban léteznek, mely olvasatok közt persze akadnak különbségek hitelesség szempontjából. Tegyük hozzá: ráadásul a szöveg, az alkotás mindig többet tud az alkotójánál! (Tudálékosan jelzem: az 1992-es Anti-esztétika 27–48. oldalain olvashatunk arról, „hogyan létezik a mű”.)

A címlapon jópofa karikatúra – borítóterv Hlatki Dorottya, rajz Pete Ellis –: Freud díványán (ami most Londonban látható) összekulcsolt kézzel Shakespeare fekszik, fejénél azonban nem a bécsi analitikus, hanem Beckett ül, elmélyülten jegyzetelve. Tényleg jópofa rajz, de mélynek aligha nevezhető. Nem gondolnám, hogy Shakespeare és Beckett dramaturgiájának, világképének túl sok közük lenne egymáshoz, bár Almási is ezt sugallja. A könyv leggyakoribb szava az abszurd, a szerző rendre arra futtatja ki elemzéseit, hogy valami – bármi – abszurd: „A vihar már az elején abszurd cirkusz”, a mű eleve „az abszurd drámák korai őse”, Lady Macbeth „igazi abszurd jelenség”, a Szeget szeggel „vígjátéknak álcázott filozófiai abszurd”, az Othello kezdete „abszurd expozíció”, a Vízkereszt egyenesen „gender-abszurd”, az Ahogy tetszik szerelmi játékainak abszurd a háttere, ha „rejtetten” is. Végig „abszurdban vagyunk”, miként ez a Macbeth kapcsán megfogalmazódik.

Épp az Ahogy tetszikben hangzik el a híres megállapítás, Jacques szájából: „Színház az egész világ / És színész benne minden férfi és nő…” Szabó Lőrinc fordításában idézem; itt mondom el, hogy Almási mindegyik Shakespeare-drámát a „klasszikus” fordításban idézi, Aranyéban, Babitséban, Radnótiéban. Nyilván nem azért, mert Nádasdy Ádáméit rosszaknak tartja. Csupán e darabok neki már ezekben a régebbi változatokban szólnak magyarul – és hű hozzájuk. Amin én meg tudok hatódni. Erről a világról és a benne játszókról Shakespeare-nek úgy általában nincs túl jó véleménye, mitől lenne. Akár azt is mondhatjuk, nem bánom, drámáiban a világ abszurditását mutatja meg, az „emberi élet képtelenségéről” beszél már ő is. (A görög tragédiák nem?) De szerintem ennek nincs sok köze se az abszurd drámához, se Becketthez. Meglehet, Beckett, az abszurd se mond mást. Csak annyira máshogy mondja! Almási maga is írja az előszóban, hogy az abszurd fogalmát tágabb értelemben használja, mint azok, akik Beckett, Genet, Ionesco műveiről beszélnek: „Úgy vélem, idetartozik minden, ami a napi rutintól, a megszokottól eltér: a képtelen, a meghökkentő, a hihetetlen, a rejtvény, a vicces, a megtévesztő látszatok fedte rémség stb. számomra éppúgy az abszurd szinonimája. Munkámban ezek drámaépítkezésbeli sajátságait vizsgálom.” Ha viszont így van, minek szegény Beckettet belerángatni?

Ugyanígy nem értem a Chomsky-féle deep structure, mélyszerkezet emlegetését sem. Amit Almási egy nagy mágus eleganciájával megmutat, az nem a deep structure, az maga a szöveg, csak roppant figyelmesen olvasva. Nincs felszíni szerkezet és mélyszerkezet; egyetlen szöveg van. Olvasni kell tudni. Mindig nagy híve voltam a close readingnek; valahogy így képzelem el. Mint látjuk, fantázia is kell hozzá, nem is kicsi. Érzék, hogy egy olyan szót használjak, ami majdnem olyan titokzatos, mint egy Shakespeare-dráma.

Fogalmam sincs, Almási Miklós miért nehezítette meg a saját helyzetét, talán az jutott eszébe, hogy egy komoly esztétának vannak bizonyos teoretikus jellegű kötelezettségei. Vagy csak élvezte a játékot. De ez a kis önbéklyózás nem zavaró. A lényeg: itt valaki egyszerre kényelmesen és felajzottan leült egy fotelbe, és izgalmasan, lenyűgözően, sőt felkavaróan, hatalmas háttértudással beszél arról, ami számára fontos. Előtte persze jól felcsigázza a kíváncsiságunkat: „A tárgyalt drámákról itt csupa olyan összképet, sajátos értelmezést adok, amilyet színpadon még nemigen láthatott az olvasó, s amire eddig senki sem vállalkozott. […] célom […] mindvégig a rejtett és szokatlan, abszurd és képtelen – olykor »őrült« – jelentések felkutatása és elemző bemutatása volt.” Azért említsük meg Jan Kott nevét, aki a hatvanas évek közepén szintén igencsak „sajátos értelmezést” adott Shakespeare drámáiról (a III. Richárdról, és szerepel nála a Macbeth, az Othello, a Szentivánéji álom, a Vízkereszt és A vihar is); említsük meg már azért is, hogy elmondhassuk: Almási analízisei semmivel sem kevésbé izgalmasak, mint az övéi.

Mindehhez már rég talált egy stílust, ami az élőbeszédhez áll közel, még a legújabb szleng sem idegen tőle. III. Richárd „önprezentáló figura, bármit tesz is, kifelé fordulva mindjárt kommenteli…” – ez a kommentelés aztán még egyszer felbukkan, az Othello kapcsán: „A darab tele van a főhős önreflexiójával, lelki tusáinak kommentelésével.” Machiavellitől A fejedelem szintén kétszer „reneszánsz »szamizdat«”-nak minősül, igen szemléletesen. És milyen jó kezdet a Szentivánéji álomról: „A darabot vígjátéknak adják el, ami elég nagy csacsiság: mivel műfajában besorolhatatlan, s inkább afféle röntgenkép a szerelem kegyetlenségéről.” Nagyritkán talán túlhabzik a lazaság: „Az uncsi lovagkirály és az élveteg trónbitorló” – ők, ugye, Hamlet atyja, illetve hát a szelleme, és Claudius. És egyáltalán: tuti, hogy a fater uncsi? De így is mennyivel jobb alcím ez, mint amit valamelyik nap olvastam: „Az imperializmus diszkurzív szubjektumának koloniális dekonstrukciója”. A névelőt még ki kellett volna küszöbölni… (Van, amit nem lehet egyszerűbben mondani, mint ahogy épp mondva van. De amit lehet…) A Pisztoly a könyvtárszobában című életinterjúban (Kalligram, 2019) Nádra Valéria egy kérdésére felelve Almási Pernye Andrásról mondja, hogy „népszerűen és tudományosan írt egyszerre, ilyesmit kevesen tudnak.” Tényleg kevesen (Hankiss Elemér jut eszembe hirtelen) – Almási Miklós köztük van. Nagy adomány.  

A kötet élén A vihar elemzése áll, miként jobb angol Shakespeare-kötetek élén maga a dráma. A mester könnyes búcsúja a színpadtól, ugye. Almási azt mondja az előszóban, az egész kötetet, a Shakespeare-rel való foglalkozást az indította el, hogy egy szemináriumon nem talált választ arra a kérdésre, „a darab végén Prosperónak vajon mitől megy el az életkedve”. Tényleg, mitől? Hisz végre hazatérhet, sőt visszaülhet a trónra! Nem mondom el; a meggyőző válasz a könyv 21–22. oldalán olvasható. És az 56-odikon. Ha ezeket összerakjuk…

A könnyed mondatokkal szemben ilyen súlyosak állnak: „Azt hiszem, amit Puck, a kis démon művel a varázscseppjeivel, az voltaképp nem egyéb, mint a szereplők tudattalanjának kivetítése.” Márpedig ez nagyon is igaz lehet, inclusive szamár! Vagy, miután előzékenyen elmondta, kik voltak a mórok: „Shakespeare nem tesz túl nagy hangsúlyt Othello »arab-négerségére« – holott ez a darab rejtett, fedett konfliktusának magva: a felszínen csupán a féltékenység, ámde a mélyben a »másság«, a migráns sors.” Vagy: „Viola merész shakespeare-i figura. Mondhatni, a transzszexualitás maga. Férfiként udvarol férfinak, ám udvarlása egy nő fohásza – magam úgy vélem, e kétértelmű viszonyban benne van Shakespeare nemi identitásának vallomása is.” (Almási szerint Shakespeare kétnemű lehetett – mókás, hogy olyan országban élünk, ahol ezen sokan ma is, néhány évszázaddal később, megbotránkoznának, felháborodnának, ha tudnák. Kivetetnék a tankönyvből a perverz disznót. Higgadt filoszként magam annyit mondanék, hogy teoretikusan két eset van: 1. az volt, 2. nem az volt. Van ennek bármi jelentősége?)

Az Ahogy tetszik elemzésében megbújik egy ilyen mondat is: „Lehet, hogy tévedek, s teóriám túlértelmezése a darabnak.” Az ember annyi magabiztos belemagyarázást olvasott már, hogy ez nagyon üdítően tud hatni.

Nem teljesen világos, hogy Almási Miklós miért épp azokat a drámákat teszi Shakespeare darabjai mellé, amiket, bár persze megindokolja („a shakespeare-i drámamodell néhány későbbi követője”), viszont rendkívül élvezetes olvasni, amiket ír róluk. (A Bölcs Náthán esetében a három vallást elmélázva behelyettesítettem a strukturalizmussal, a hermeneutikával és a dekonstrukcióval, nem rossz játék.) A teljesség kedvéért, ahogy mondtam, a Godot-ra várva se marad el. Hogy magam is egy abszurd fordulattal éljek: analíziséről Móricz Zsigmond egy mondata jutott eszembe. Almási ugyanis ezt írja: „…ezen az abszurd játékon mindvégig átüt egy nagyon is valós történelmi élmény. Pierre Temkine francia irodalomtörténész és kutató teamje alaposan utánajárt a darab keletkezéstörténetének, hozzáfért életrajzi adatokhoz, eredeti kéziratokhoz és szövegvariánsokhoz. […] …a második világháborúban (Beckett) futárként és szabotázsakciók szervezőjeként aktívan részt vett a francia ellenállásban, biográfusai azt is feltárták, hogy egy lebukás nyomán neki is menekülnie kellett Dél-Franciaországba, melyet a német megszállók egy időre a kollaboráns Pétain marsallra s a Vichy-kormányra bíztak.” De innen is menekülni kell, ellenállóknak, zsidóknak, mindenkinek, aki gyanús. Beckett darabjában a két főszereplő egy korai kéziratvariáns szerint „még nem két csavargó, hanem Lévi és Albert úr, azaz két menekülő zsidó volt.” És üldözött volt ő maga is! Na, igen. Ebből lett a Godot-ra várva. A Móricz-mondat egy levélből való: „…furcsán alakult át az írásban az élet”. A lényeg számomra most az, hogy az élet alakult át, az alkotó, lám, nem (nemigen) tud másból meríteni, mint a saját életéből, a saját világából. Még Beckett sem. Darabja így már nem is olyan titokzatos (sőt amúgy sem).

Lessing kapcsán Almási arról ír, hogy „nagyjából ez időben születik az »általában vett« ember fogalma és politikai használata is”, és óvatlanul hozzáteszi: „Úgy vélem, még a fiatal Marx antropológiájának […] is központi fogalma az ember »nembeli lényege« (Gattungswesen), mely maga is ezen gondolatkörből származik.” Itt abba is hagyhatná, de belelendül: „A mából nézve persze nagy illúziónak (naiv tévedésnek) hat mind az egységes, tökéletesedő emberfogalom, mind e fogalom társadalmi használata. Jobban mondva: értéktételezésként, ideálként talán képes fenntartani a fejlett országok kultúráját, vagy legalábbis késleltetni annak visszafejlődését. Mondom én, aki életem nagy részét e marxi gondolat, a »nembeli lényeg« jegyében éltem és dolgoztam végig. Mondom önkritikusan, a mából eszmélve, mert Auschwitz, a srebenicai, ruandai vagy a chilei népirtás árnyékában sajnos nem tudok többé hinni e fogalom valóságos, e világi érvényében.” Ugyanakkor – teszi hozzá bensőséges skizofréniával – „nincs más, nincs jobb, ez van.”

Nem azt jelenti-e ez, hogy Almási Miklós életének fordulataiban is erőteljesen ott rejlik az abszurd? Válasz: de, ez azt jelenti. Tán ezért ismeri olyan jól.

Mi meg azon is gondolkodhatunk a könyv elolvasása után, hogy lehet-e hinnünk valamiben, amiről tudjuk, hogy illúzió (miként a szerelem, ahogy a Sybillben éneklik)?

Vagy azon, hogy a Hamlet elején elhangzó két különböző jelszó különbözősége utalhat-e arra, hogy „ezen az éjszakán egy szervezkedő katonai junta tagjai gyülekeznek, akiknek titkos jelszavuk van”? De akkor miért nem hallunk róluk a továbbiakban? Mi van, ha a második válasz nem jelszó? Mert ha az, akkor egyes számú változatának is kellene lennie – Honnak barátja. S dán alattvaló. –, ami nem valószínű. Bernardo a jelszót mondja, Horatio és Marcellus azonosítják maguk. Vagy nem? És ha Shakespeare figyelmetlen volt, mint Goethe a zöld aranyfával (a két passzus közt olvasott egy kis Almásit és megzavarodott)? S mi baja szegény Franciscónak, aki így verbalizálja közérzetét: „…nem jól vagyok”?

A legfontosabb kérdés persze ez lenne: Mi lesz velünk, William?

De már az egyszerűbbekre sincs végleges és megnyugtató válasz.

1. MAGYARI IMRE