Gianina Cărbunariu: A tigris - Szigligeti Színház, Stúdió, Nagyvárad*
Felvilágosult emberek vagyunk ‒ nem emlékszem, találkoztam-e bárkivel is, aki magáról másképp gondolkodott volna –; végtére is ez a XXI. század! Tiszteljük a természetet, becsüljük a Földet és lakóit… − legalábbis addig, amíg mindenki ott marad, ahová szü-letett, és úgy viselkedik, ahogyan mi elvárjuk tőle. Sok ezer kilométert is képesek vagyunk utazni, hogy más kultúrákat megismerjünk, lelkesen látogatunk rezervátumokat, és nyilván szívesen járunk állatkertbe is. Hiszen mindez olyan vonzó – persze csak addig, amíg a tisztes távolból szemlélhető egzotikumot jelentik számunkra. Amíg a kényelmünket, biztonságérzetünket semmi sem fenyegeti. De a bevándorló forduljon vissza, a hajléktalan húzzon el a látóterünkből, a nők meg csak melengessék otthon a családi tűzhelyet. Az állatkertekben közszemlére kitett vadak pedig, ha jót akarnak maguknak, heverésszenek szófogadóan a rácsaik mögött, különben egykönnyen rosszul járhatnak – a rendvédelmi erők ugyanis nem szívesen vacakolnak, ha már egyszer úgyis fegyver van náluk. Az emberek „szeretnek idejönni, de nem szeretik, ha mi megyünk hozzájuk” – mondják a darabban az állatkert lakói.
Időről időre felbukkanó sajtóhír, hogy a világ valamely állatkertjének egyik-másik lakója megszökött börtönéből – és ez gyakran az életükbe kerül. Így történt egy tigrissel is tíz évvel ezelőtt Nagyszebenben: az altatólövedéket – a nyilván csupa humánus közreműködő – nem érezvén elégséges megoldásnak, egyszerűen lelőtték az állatot. Az eset kapcsán Gianina Cărbunariu írt darabot, amelyet jelentős nemzetközi sikerek után a nagyváradi Szigligeti Színház mutatott be Csűrös Réka fordításában, A tigris címmel (elhagyva az eredeti szószerkezetből a helynevet).
A mű elején az egyik szereplő interjúk alap-ján készített dokumentumjátékot ígér arról, mi történt az állattal, miután megszökött (az interjúalanyok vallomásait „a lehető leghitelesebb módon közvetítjük a nézőknek”, mondja) – majd rögtön a cselekmény első epizódjában egy taxisofőr elmeséli, milyen volt, amikor az az illető beült hátra a kocsiba, elvitette magát, de fizetni bezzeg nem tudott. A mondat itt ki nem tett alanya: a tigris. Az elképzelt címszereplő nem kap szót a színpadon, vi-
szont az egymás után fellépő fontoskodók mind előállnak valami elképesztő sztorival róla…, …vagy legalábbis valakiről, akit most viszonylag nagy nyilvánosság előtt jól bemárthatnak. Documentary play helyett szarkasztikus hangú áldokumentumjátékot látunk – ahogyan a mű alcíme is jelzi: mockumentary play-t (to mock = ’gúnyol’). Cărbunariu – már sokadszor – invenciózus feldolgozását adja egy témának, illetve ezúttal elsősorban a témához általa asszociált jelenségeknek.
Kép 1 - (fotó: Godó-Révész Rebeka)
Jól érzékelhető, hogy a feldolgozás módja – a szerzői utasítás szerint tetszőleges számú játszó személy sokféle karaktert jelenít meg – kifejezetten inspirálóan hat színészre és rendezőre, hiszen az író egyenrangú alkotótársként invitálja őket az improvizációs gyakorlatoknak is tág teret kínáló játékra. Tóth Tünde rendező irányításával Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám és mindenki előtt is Trabalka Cecília óriási lendülettel, kifogyhatatlan ener-giákkal és változatos ötletekkel viszik végig a sokszínű jelenetsorozatot, imponálóan magabiztos technikai tudással lépnek át a soron következő szituációkba, lényegülnek át egyre újabb és újabb szereplőkké.
Az előadás alaphangulatát kiválóan megadja a burleszkre hangolt előjáték egyik részlete: négy öltönyös férfi egyre durvábban szegül ellene annak, hogy az estélyi ruhás nő (mint konferanszié) elmondhassa a szövegét. Miután megannyiszor beléfojtották a szót, és az agrsszív okvetetlenkedés már fizikai atrocitással is komolyan fenyeget, a nő is öltönyben áll elő – és lássunk csodát: a macsóvilágba ekként belesimulva már senkinek nem szúr szemet. It’s a shit, it’s a shit, it’s a shit, éneklik később a szereplők (és velük együtt a vállalkozó kedvűbb nézők) a jeleneteket olykor revüszerűen átkötő betétszámok egyikében. Valóban: nagy az Isten emberkertje. Erre a témára kínálnak változatos kultúrantropo-lógiai tanulmányokat a tigris apropóján előtérbe nyomakodó kis/nagy emberek, a libidófokozóként luxuskocsit tartó agresszív baromtól kezdve a tigrisről a bundáját lekövetelő bankosokig – hogy a mindennapi valóságban gyökerező és a szürreália világában landoló jelenetek közül csak a két számomra talán legemlékezetesebbnek a fi-guráira utaljak.
Az üres tér közepén álló dobogó kiemeli, a szó szoros értelmében rivaldafénybe állítja a zömmel egy vagy kétszereplős kamarajelenetek előadóit, egyszer pedig „színpad a színpadon” szerepet is kap. Az előadás
ugyanis továbbgondolja a darab „színház a színházban” nézőpontból megfogalmazott jelenetét: míg az eredetiben az egyik figura mechanikusan tolja az instrukciókat, a másik pedig szófogadóan végrehajtja azokat, addig az előadásban mindennek nyomán harsány humorú tragigroteszket látunk. Megalázott színész, erőszakos rendező és egy ártatlanul is tettestárssá váló (civil) néző, akinek további színészkínzó ötleteket kell kihúznia egy erre a célra összeírt cédulagyűjteményből. A dobogó az előadás végére nejlonfóliával körbekerített ketreccé válik, rázárul a korábban elegánsan öltözött, mostanra viszont félig lemeztelenedett színészekre (díszlet és jelmeztervező: Florina Belinda Vasilatos).
És az előadás még egy vonatkozásban továbbírja a darabot. Egy-két utalással egyértelművé válik, hogy a turistáknak dicse-kedve bemutatott város ezúttal maga Nagy-várad. Ahol szépek az épületek, gyönyörű a felújított főtér, és – természetesen – kiemelten fontos a kultúra. Miközben az előadás nézői pontosan tudják, hogy a Szigligeti Színház társulata éppen az idén tavasszal került komoly veszélybe bizonyos – várhatóan profitorientált – átszervezések miatt. Hírlik: a Stúdió játszóhelyeként szolgáló épület hátsó traktusából a bemutató alatt is hallatszottak az átalakítást megelőző bontás zajai. A lényeg, hogy kultúremberek vagyunk, végtére is ez a XXI. század, vagy mi.
Dömötör Adrienne
*A szerző az előadást a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválján látta.
