Az úrhatnám polgár – vígjáték kísérőzenével - Eiffel Műhelyház, Magyar Állami Operaház

Háromszázötven éve már, hogy egy Loire menti kastélyban – XIV. Lajos kedvére téve, aki valami törökös nevetnivalót óhajtott – bemutatták Az úrhatnám polgár című ötfelvonásos játékot, melynek írója Molière, zeneszerzője pedig Lully volt. A király sok balettet akart – megkapta. Az eszegető-iszogató, cseverésző úri nép pedig kedvét lelte a hosszú órákon át tartó, vegyes műfajú rendezvényben. Ennek köszönhetően a következő évszázadok színházi alkotói rendre szembe találkoznak egy nehezen megoldható problémával. Itt ez a minden korban hatni képes, remek darab, s itt ez a több tételes, míves és hosszadalmas barokk muzsika, amiket egy időben hoztak létre, s amiket – megfelelő csemegék és jóféle itókák fogyasztása közben – talán ma is érdemes lenne egyszerre élvezni. De több elszánt kísérlet azt bizonyítja, hogy míg a színjáték ma is pompásan pörög, a vele egy korban született zene lelassítja, elszögletesíti, megakasztja a színpadi történéseket. Az étkező-színház ritka műfaj és ma is drága mulatság, így aztán amíg széksorokba zárva ülünk, s fülünkbe Lully zeng, egyszerűen kihűlnek Molière mondatai.

De ha már rendelkezésre áll ez a hatalmas tér az Eiffel Műhelyházban, ha van egy barokk zenét játszani tudó és szerető muzsikus csapat, s hozzá egy karmester is, Thomas Kornél személyében, nem lehetne-e megfordítani a sorrendet? Színészként is érvényes énekesek is akadnak itt. Mi lenne, ha – ellentétben a megszokott móddal – nem a zenei részeket rövidítenénk meg, hanem a darab jeleneteit? Ezt gondolhatták az Opera művészei, majd megtervezték és jóváhagyták A francia múzsa évadjának ezt az igen izgalmas produkcióját. A terv bátorságot és színházi teremtőerőt kívánt, fölkérték hát az akcióhoz illő alkotókat. Tarnóczi Jakab, a rendező, zenés rendezői szakon végzett, Varga Zsófia pedig, a dramaturg, mint nyilatkozta, valaha el tudta volna képzelni magát jazz-énekesként is. Napjaink élményvilágát használva, s új cselekményt és vele új szövegkönyvet létrehozva, ők ketten dolgozták át Moliére darabját. A dialógusok magyar nyelvűek, az énekszámok francia nyelven hangzanak föl, s mindezt folyamatos angol feliratozás kíséri.

Az eredeti darabban Jourdain úr, a főhős, egy sikeres posztókereskedő tehetséges leszárma-zottja, aki műveltségbeli hiányokkal küzd, de nemesi babérokra, mi több, úri modorra vágyik, s ez utóbbi elsajátítása érdekében leckéket is hajlandó venni. A nemesi címet akkortájt jó pénzért meg lehetett szerezni. Olvasható, hogy a rendkívüli pénzemberi adottságokkal rendelkező, de ugyan-csak posztókereskedői családból származó piperkőc Colbert, a király nagy hatalmú adótanácsadója, nemesi „ősöket” kutatván „a nagy Colbert-ektől” akarta származtatni magát. Molière Jourdain urát látva tudta is mindenki: Aha! Ez az az ember, aki szerint „Adót szedni annyi, mint a lehető legke-vesebb gágogás árán minél jobban megkopasztani egy libát.” Colbert, miközben helyre rázta az ország gazdaságát, bőkezűen támogatta a tudományokat és a kultúrát, s számos művészeti és tudományos testület – például a Művészeti Akadémia (1663) és a Tudományos Akadémia (1666) – létrehozásánál is közreműködött. De ahhoz elég megalkuvó volt, hogy a kiváltságosok adómentességébe maga is belenyugodjék. Félték és gyűlölték, ha lehetett, kiröhögték. Amikor mint nagy gourmand, a Colbert-módra készült halat ette, irigyelték. Mikor 1683-ban eltemették, a párizsi köznép – biztos, ami biztos – kövekkel dobálta meg a koporsóját. Ám amikor Az úrhatnám polgárt 1670-ben bemutatták, még javában élte világát, s háta mögött maga a király is kuncogott.

Péterfy Bori, Friedenthal Zoltán és Mészáros Máté (fotó: Rákossy Péter)

Éli világát mostani hősünk s egyben kortársunk, az „uborkafára fölkapaszkodott”, kőgazdag nagyvállalkozó is. A kiinduló helyzet szerint ez a zöldségtermesztésben sikeres ember, aki Jourdain úrnak nevezteti magát (Mészáros Máté), hogy megmutassa, nemcsak a kovászosuborka bukéját tudja eltalálni, de állja ő a kultúrát is, játszásibul megvette az egész Eiffel Műhelyházat, s most megpróbálja azt belakni. Igazából szenvedni látszik a folyton föl-föltörő áriácskáktól, de uralkodik magán. Közben egy jól sikerült bohóctréfa is belefér a jelenetekbe: hősünk, állandósuló zavarában képtelen kihúzni öklét a magával hurcolászott uborkásüvegből. Kissé eltompult, s a kontratenorral vigasztalódó, de realitás-érzékét még megőrzött feleségével (Ónodi Eszter) és fülhallgatóba burkolózó, innét elfele vágyó, kelletlen kamaszlányával (Ladányi Júlia) már nemigen társalog. Töri magát, edz és fogyókúrázik, de háborog is, mint Schneider úr hajdan, a Hyppolit a lakájban. Erősen figyel viszont az Ibizán szipogó vándorszélhámosokra hasonlító Grófra (Friedenthal Zoltán), aki személyi edzőként, sajtósként és kommunikációs coach-ként is gondozza őt, no persze, nem ingyen. Hősünket egy valaki tudja izgalomba hozni, s az a Péterfy grófnőként bejelentett, drogtól száraz, nyeklő-nyakló, szőke konzumnő, akit Péterfy Bori játszik graciőz technikával. A két arisztokratának nézett, „fölsőbb osztálybeli” példakép súlyos pénzeket csal ki a drága tréning-ruhás házigazdából, aki most műsoros va-csorát ad a tiszteletükre.

A látványt tervező Kálmán Eszter láthatóan küzd az alapproblémával: miképpen lehet táncra is alkalmas, dinamikus teret szervezni abban az esetben, ha első pillanattól az utolsóig számolni kell egy 27 fős zenekar mozdíthatatlan tömegével, s egy 18 fős kórus lépcsőrendszerével? Bár a premieren kissé döcög a világítás rendje, végül minden a helyére kerül. Van pár nyitott oldalú, nagyobb dobozféleség, amik afféle gördülő szobácskákként szolgálják ki az intimebb jeleneteket, s van néhány színházi segédeszköz, amik szerepjátszásra is képesek. Van például egy gurulni is képes, hatalmas állványzat, ami erkélyt alakít azokban a pillanatokban, amikor a főhős fölmászik rá, hogy legeltesse szemét a birodalmán, s domborodó pocakját a szélnek feszítve böfögjön egy kicsikét. Van egy méretes hűtőszekrény is, arra a híradókban szereplő trezorra emlékeztető, amit néhány hete lebegtetett egy óriás daru a budapestiek feje fölött.

Remek dolog, hogy mindenki a maga speciális tudását hozza a játékba. Az énekesek – Molnár Anna (Mezzoszoprán), Ninh Duc Hoang Long (Első tenor), Varga Donát (Második tenor), Daragó Zoltán (Kontratenor), Erdős Attila (Bariton) – tulajdonképpen magukat játsszák, s így különös, friss kapcsolatot képesek teremteni a jobban szerepbe burkolt színészek és a közönség között. Ritkán esik meg, hogy egyetlen mondat után üveggé lesz a levegő a színházban. Most megtörténik. „Hogy hívnak engem?” – kérdezi az egyik énekes az őket tohonya nemtörődömséggel mindvégig semmibe vevő Jourdain úrtól. Mészáros Máté áll, hápog, mint aki föl se fogja, hogy miről van szó. De a nézőtéren két fokkal melegebb lesz. Ki erről, ki arról az oldalról élheti át ezt a helyzetet. Hirtelen eszünkbe jut, amit Péterfy Bori mondott mostani szerepe kapcsán nemrég: „Most az van, hogy nem számít már a művész a társadalomban.”

(fotó: Rákossy Péter)

A művész mint lízingelt alkalmazott jelenik meg ebben a játékban. Ahogyan azt a magas polcra került hatalmasok szokták csinálni, Jourdain úr is megörökítteti napjait egy filmes stábbal. Ennek a csapatnak a kissé elhasznált rendezőjét alakítja remekül Kaszás Gergő. Nem forradalmi ifjú ő, bár Jourdain leánykája, aki erősen dörgölőzik hozzá, ezt hiheti róla. A felvételire készülgető leányzó némi szabadságot remél az apja által foglalkoztatott s tulajdonképpen „bérelt” művész közelében. De amikor magukra maradnak, és szakmai jövőjükről álmodoznak, olyan hervasztó szöveget nyomnak a piacképes horror-pornók lehetőségéről, hogy a néző legszívesebben tenyerébe temetné az arcát.

Kétségkívül szépek, hitelesek és ritkán hallhatóságuk miatt különlegesek is a zeneszámok, de nagyon-nagyon hosszúra tudnak nyúlni, olyan hosszúra, hogy elhal a darab alattuk, s a rákövetkező jelenetben lehetetlenség kellő hőfokon folytatni a cselekményt, ami – valljuk be – egyébként is elég roncsolt állapotban van az eredetihez képest. Sarkissova Karina koreográfiáját bájjal és humorral adják elő a táncművészek: Guerra Yago, Haju Péter, Kovács Noel Ágoston, Kóbor Demeter, Lajti Gábor, Lecarpentier Leo. Jóleső érzés látni, milyen könnyedén vegyülnek közéjük, de a Csiki Gábor által vezetett kórus tagjai közé is a mindent értő prózai színészek. Az előadás talán leghatásosabb része, amikor a híres-neves „mamamusi” szertartáshoz felvonuló áltörökök nem tiritarka bugyogóban s töknagyságú turbánokban jelennek meg, hanem – ahogy nagypénzű, titokban üzletelő férfiak hada lepi el a korzót Pesten – sötét öltönyös menedzserek és sudár őrző-védő legények árasztják el a színpadot. Jönnek a törökök! De úgy, hogy elakad bennünk a levegő.

Kulturáltan legyintő, olykor kabaréba hajló, bájos bosszú ez, naponta átélt élményeinkért cserébe. De vannak csikorgó pillanatok is benne. Élő „összművészet” ez, ami a fellépők megszokottnál erősebb egymásra figyelésével együtt, jólesően friss levegőt hoz az Operaházba.

Gabnai Katalin