Beszélgetés Pálos Hannával, a Katona József Színház tagjával

 

Valamiféle oszlop mellett állt, félig mögé bújva. A darabra nem emlékszem, csak arra a hangtalan, de erős színpadi jelenlétre. Öntudatos volt és megfélemlített, kíváncsi és zavarodott. Rá kellett figyelni, a sorsára, az ő történéseire. Azóta nagyon sok szerepben láttam, kicsiben és nagyban. 2012-ben végzett a Színművészeti Egyetemen Máté Gábor osztályában, s a végzés óta a Katona József Színház tagja. Nagyon hamar fölfigyelt rá a szakma.  Legjobb mellékszereplő: A nyaralás – megosztva Jordán Adéllal, 2013-as Vidor fesztivál,  Junior Prima-díj 2015, Máthé Erzsi-díj 2015, Vastaps-díj, a Legjobb női főszereplő: Lélegezz, 2017.

A streamelt előadások közül látható volt a Bánk bán Melindájaként, legutóbb pedig az Egyformák vagyunk címet viselő, direkt online formára készült darabban tűnt föl, Székely Kriszta rendezésében.

 A streamelt előadás mennyiben más, mint a hagyományos?

Teljesen. Nehéz összehasonlítani. Egy hathetes próbafolyamat alatt egészen más idegrendszerrel, más tempóban építek fel egy szerepet, keresem meg az utat, amin végigmegyek, ismerem meg a darabot. A bemutató nem egy kész és végleges állapot, utána egy egészen új fázisba lép a munka. Az Egyformák vagyunk készítése sokkal inkább egy olyan forgatáshoz hasonlított, aminek a jeleneteire azt mondjuk, hogy ‘olyan színházszerűek’. Hosszú párbeszédek, egy beállításból. Máshogy kerestem a hangulatot, máshogy készültem. Tudtam, hogy az bőven elég, ha legalább egyszer sikerül egy idegállapotot megtalálni. Amikor Kriszta szájából elhangzott egy felvétel után, hogy „Köszönöm, ennyi volt, átállunk!”, megkönnyebbültem. Azonnal el is felejtettem a szövegemet, tudtam, hogy ezt többet nem kell már ’szájra raknom’.

Székely Kriszta rendezővel nem először dolgozott.

A Katonában A Kaukázusi krétakör volt az első közös munkánk. De az első szakmai találkozásunk Kriszta felvételije volt, ahol az utolsó rostán az osztályunkkal dolgoztak a jelentkezők. Azt a jelenetet a mai napig emlegetjük.

A Bánk bán előadásában (fotó: Dömölky Dániel)

 

Pálos Hanna, ha nem is olyan kalandos úton, de mégiscsak kerülővel került az egyetemre. Mindig is erre a pályára készült?

Volt egy pont  amikor  éreztem, hogy itt van valami, amit ugyan nem látok át, de rettentően  vonz, és akárhányszor a nézőtéren ülök, jól érzem magam, de sokkal jobban szeretnék a színpadon állni. Érdekel ez a világ, hogy mit tud, mi a titka, és ezt szeretném minél jobban megismerni.

Köthető ez  egy előadáshoz, színházi élményhez?

Tóth Juliskához köthető, aki fellépett egy gimnáziumi Ki mit tud?-on. Emlékszem, hogy néztem őt, és rettentően irigyeltem. Produkciója után meg is kerestem, megismerkedtünk, és bevezetett az Előtér nevű színjátszó egyesületbe. Ez a Rottenbiller utcában működött egy iskolaépületben, Wéber Péter vezetésével. Itt jöttem rá, hogy túl a színház szeretetén milyen ereje van a közös gondolkodásnak. Elemeztünk színdarabokat, jeleneteket és természetesen előadásokat is készítettünk, de itt éreztem meg, hogy mennyire jó egy ilyen közösség részének lenni. Onnantól én már hajthatatlan voltam, heti hét napból hatban színházban ültem és az összes zsebpénzemet erre költöttem.

Egyszerű volt a tovább? Mindjárt Kaposvárra felvételizett?

Nem volt egyszerű. Kudarc volt a budapesti felvételi, de tudtam, hogy nem adom fel. Még nem. Gondoltam, megpróbálom Kaposvárt is, és majd eldöntöm, hogy akarok-e oda menni vagy sem. Ha egyáltalán sikerül. A felvételi nagyon meggyőző volt, barátságos légkörben nagyon sok minden felszabadult bennem, és éreztem, hogy szerették is, amit csinálok. Felvettek, de két év után eljöttem. Csalódtam. Gyerekcipőben járt akkor még az egyetem, megszerettem az osztálytársaimat, tanáraimat, akiket ott megismertem, de a képzés olyan volt – ezt a példát annyiszor mondtam, hogy ki kéne valami újat találnom –, mintha bedobtak volna egy nagy medencébe, hogy na, ússz!, és kutyaúszásban, kapálózva valahogy a víz felszínén tudtam maradni. Ehhez képest az SZFE-n pedig nagyszerűen, átgondolt, felépített rendszerben megtanították, hogy mi a gyorsúszás, mi a mellúszás; hogyan kell venni a levegőt, hogy sokkal kevesebb energiabefektetéssel könnyebben és szebben ússzak. A budapesti egyetem nagyon precíz gondolkodásmódot adott, fegyelmezett hozzáállást. Eloszlatta a lila ködöt, hogy a színház érzet, ösztön. Megmutatta, hogy ez egy kőkemény szakma, amit meg kell tanulni, és rengeteget kell dolgozni, tapasztalni azért, hogy felépülhessen egy szerep. Megtanította, hogyan osszam be a saját energiáimat, hogyan kommunikáljak, hogyan foglalkozzak a szöveggel értelmileg és technikailag. Körülbelül olyan volt a képzés, mint a versenysportolóknál.

Hogyan épült föl ez?

Egy önismereti  képzéssel kezdődött, ami leginkább arról szólt, hogy legyünk kritikusak magunkkal szemben, és legyünk tisztában a saját gyengéinkkel, erősségeinkkel. Megtanultam, hogy el kell fogadnom magamat, mert csak utána tudok nekiállni és a szereppel is foglalkozni. Az első évben folyamatosan olyan feladatokat csináltunk, amik az énről szóltak. Úgy is hívtuk, hogy én-jelenetek.  Saját történeteket vittünk és azokat boncolgattuk. A második évtől egymás után Molière-, Kleist-, Csehov-kurzus, de foglalkoztunk Martin McDonagh-gal Gothár Péter vezetésével, Brechttel Zsótér Sándor rendezésében. Az évek alatt a jelenetektől egy-egy felvonáson át eljutottunk a teljes előadások készítéséig. Mindezek mellett pedig pótolhatatlan tudású elméleti tanárokkal ismertük meg az egyetemes drámairodalmat. Akik az átalakított egyetemre nyernek majd felvételt, nem találkoznak például Földényi F. Lászlóval. Nagy kár.

Az egyetemen osztályfőnöke Máté Gábor. Egyértelmű volt, hogy a Katonába kerül?

Nekem nem. Viszonylag hamar messzire toltam magamtól még a gondolatot is, hogy milyen nagy lehetőség lenne a Katonába kerülni. Nem akartam csalódni, meg nem voltam benne biztos, hogy egyből ezt szeretném.  Mindig úgy képzeltem, hogy engem valami független társulat hív majd vagy teljesen szabadúszó leszek, és ha nagy szerencsém van, akkor néha kipróbálhatom magam egy-egy kőszínházban. Ehhez képest már lassan tíz éve vagyok itt.

Mikor érezte azt, hogy nemcsak szeret a színpadon állni, de tud is?  

Majdnem minden olvasópróbáról szorongva indulok haza. Sok tapasztalatot szereztem az elmúlt években, de minden próbafolyamatot elölről kell kezdeni. A félelem mindig ott bújkál bennem, hogy ha sikerült is valahogy idáig eljutnom, most ki fog derülni, hogy alkalmatlan vagyok. A magamban való kétkedést  odáig tudom pörgetni, hogy ezt az egészet abba kéne hagyni. Aztán egyszer csak találok valamit a szerepben, akár egy szót vagy egy mondatot,  bevillan egy gesztus, és akkor el tudok kezdeni dolgozni. Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha ezt a kerülő utat  ki tudnám hagyni, de ez most a működő munkamódszerem. Tehát  nem tudom azt mondani, hogy én a színpadon már megtaláltam magam. Nem, rettenetesen sok kétséggel küszködöm.

Soha nem volt naiva a sokféle fiatal lány szerepben. Bánk bán Melindája egészen más, mint az összes korábbi, a nagyúr felesége, anya, aki kiszolgáltatott a királyi udvarban, de teljesen hiteles az ön alakításában.

Az nagyon összetett kérdés, hogy melyik szerep milyen,  vagy mit kinek kéne játszani. Ez a szakma  pont erről szól, hogy a rendező valakibe belelát egy figurát  és akkor aköré fölépít akár egy egész koncepciót. Nem tudom, hogy a rendező hogy készít szereposztást, hogy mi motiválja őt. Voltak szerepek, amik elmentek mellettem, pedig örültem volna, ha megkapom, aztán váratlanul Melinda lettem, amit hatalmas ajándékként élek meg.

A Teremtmények című előadás olvasópróbáján (fotó: Horváth Judit)

 

Egyszerű ezt elfogadni?

Nem mindig. Ez egy nagyon kiszolgáltatott  helyzet, de itt ez a játékszabály. És színészként kötelességemnek is érzem, hogy minden előadásnál megtaláljam, hogy nekem ez miért fontos. Vannak gördülékenyebb, békésebb próbafolyamatok, és van, amikor nagyon sok küzdelem árán jutunk el egy megoldáshoz. Mindegyik munka teljesen más. Ennek pozitívumai és negatívumai is tudnak lenni. És természetesen a közönség megjelenésével máshogy kezdünk rálátni a darabra mi is. Amikor egy előadás sikeres, akkor könnyebben feldolgozható, ha előtte két hónapig értetlenkedtünk és vitáztunk a színpadon. De fordított esetet is átéltem már, amikor egy elmélyült, bensőséges munkát a nézők nem értékeltek annyira.

Nagyon sok szép feladatot kapott...

Nem panaszkodhatom. Nagyon különleges szerepeket játszhattam már el, és nagyon fontos előadásoknak lehettem a része. Számomra az egyik legmeghatározóbb, jelenleg is repertoáron lévő darab A mi osztályunk (Tadeusz Słobodzianek drámájának Dora szerepe). Több mint kétszázszor játszottuk, ez egy ritka nagy szám. Az évek alatt teljesen átalakult az előadás. Nagyon sokat tanultam közben a kollégáktól, Máté Gábortól, a darabtól. És én is sokat értem az évek alatt. Minden alkalommal különlegesnek élem meg, hogy a részese lehetek. 

Egyetem után mindjárt a Katona társulatának tagja lett…

Már két éve itt voltam  gyakorlaton, és semmiféle más megkeresést nem kaptam. Borbély Alexandrával suttogva ismertük be egymásnak, hogy most már nagyon kellemetlen lesz, ha nem fognak idehívni bennünket. De mindketten idekerültünk. Eleinte zavarban voltam, hogy Máté Gábor lett az igazgatóm, akivel ezáltal a kapcsolatunkat is újra kellett definiálni. A tanár-diák viszony után kollégák lettünk. A mai napig  szeretem vele tisztázni egy-egy beszélgetés előtt, hogy épp az igazgatómhoz, az osztályfőnökömhöz vagy a rendezőmhöz szeretnék szólni. Ez talán egy olyan formalitás játék, ami mindkettőnknek jólesik. 

A Katonás közeg nagyon erős,  markáns színházi programmal, határozott színházi küldetéssel, szellemiséggel.

Valószínűleg senkinek sem könnyű bekerülni egy közegbe, mert ott már van egy rendszer, amiben meg kell találnia a helyét, és a közegnek is el kell fogadnia őt olyannak, amilyen. Ebben a társulatban nagyon erős egyéniségek vannak. Nekem azt hiszem lassan ment a beilleszkedés. Legalábbis így éltem meg. Lassan láttam be, hogy  mennyi mindenben különbözik ez a hely az egyetemtől.
Mennyivel szigorúbb egy  kőszínházi próbarendet és próbafolyamatot követni, mint a Színművészetin, ahol akár hajnalig bent lehettünk, itt meg tíztől kettőig dolgozhatunk, este pedig egy teljesen más előadásban játszunk. Meg kellett tanulni, mikor tegyem fel és hogyan a koncepcióval kapcsolatos kérdéseimet, aggályaimat, mikor bombázhatom a rendezőt az ötleteimmel, figyelve, hogy közben körülöttem ki mennyire van érzékeny állapotban, és mennyire félreérthető és bántó tud lenni, ha rosszkor szólalok meg.  Ezt elsajátítani csak a közösségben lehet. Erre nem tudtam jól felkészülni,  és azt hiszem, hogy sokat járt a szám az első években. Megértem, hogy  idegesítő tud lenni. De közben valami bénultságot érzek magamon mindig, ha nem értem a világot, amit együtt építünk, miközben megfeledkezem róla, hogy mások is küzdhetnek hasonló gondokkal. Mindig is irigyeltem azokat a kollégákat, akik csöndben magukban figyelnek, és amikor eljön az ideje, akkor kérdeznek csak.  Megtanultam sokkal jobban befele dolgozni már, de még van mit csiszolni. Amióta megszületett a kisfiam, azóta lényegesen higgadtabb lettem.

A legtöbb színháznál az igazgató – különösen, ha rendező – határozza meg a színházi arculatot. A küldetés egyértelmű, de itt  a különböző rendezőegyéniségek teljesen más világú előadásokat alkotnak, más világot teremtenek ugyanazzal a társulattal. Ön is változatos szerepeket kapott.

 Nehéz pár mondatban összefoglalni, hogy melyik szerep mitől volt meghatározó. Nem mennék bele a felsorolásba. A Kurázsi mama Kattrinja sok szempontból kiugróan fontos, de egyre többet gondolok A nép ellensége című előadásunkra is, milyen kár, hogy nem játsszuk. Vagy az Olaszliszkait.

A Kurázsi mama előadásában Fullajtár Andreával, Elek Ferenccel és Bodnár Erikával (fotó: Horváth Judit)

 

Nagyon hamar elismerte a közönség és a szakma, nagyon  hamar visszaigazolódott ez a nagyon erős színpadi jelenlét. 

A szakmai visszaigazolások természetesen mindig  jólesnek. Meg lehet nyugodni egy picit, meg örülni is lehet, de folytatódik minden tovább. A következő próbakezdés számomra ugyanúgy stresszes lesz. 

Mi az, amit a színházban szeret?

Azt, hogy rettenetesen  különböző emberek rettenetesen különböző frusztrációikkal bevonulnak egy fekete terembe, hetekig ott ülnek és együtt gondolkodnak. Azt hiszem, hogy ez vonz ebben.  Találunk egy közös ügyet, ami nekünk fontos annyira, hogy másoknak is meséljünk róla. A közeg, amiben dolgozunk, ad valami biztonságérzetet. Közel kerülünk egymáshoz, megismerjük egymást. Akármilyen nehézségek vannak  egy próbafolyamat során, a bemutató előtti adrenalinszint összehoz. Ezek nagyon erős élmények. Ezért is nehéz lenne abbahagyni ezt a pályát.

Fölmerült?

Így, hogy lassan egy éve otthon ülök a lakásban… megfordult már a fejemben, hogy ki kéne tanulni egy másik szakmát. 

Nincsenek új feladatok?

Azt hiszem, hogy nincs bennem elég nyitottság az online tér felé. A januári munka (Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk) nagyon jól esett, de ez már a vírus sújtotta mindennapjaink közben született. Nem mondom, hogy érzelmileg teljesen kárpótolt, de jobban esett, mint egy online versmondás vagy felolvasás, amit vagy néznek, vagy nem, vagy elkapcsolnak róla, vagy nem. És érdekesnek tartottam, hogy a jelenlegi helyzetben nem elégszünk meg azzal, hogy üres nézőtér előtt játszunk előadásokat, hanem új formákat keresünk.

A színészet valamiféle exhibicionizmusról, önmegmutatásról szól.  Önnél nem érzem ezt a szereplésvágyat.

Pedig biztosan szeretek szerepelni,  ha ezzel foglalkozom.  De a szereplés önmagában nem elég.  Keresem az ügyet. 

 Mindig meg is találja?

Általában igen. Nagyon jó anyagokkal foglalkozik a mi színházunk.  Volt talán egy-két bemutatóm eddig, ami gyengébben állt össze, rozogább tákolmány volt. De azt az előadást is nyolc héten keresztül kalapáltuk, szögeltük,  hogy ne essen szét, és  valahogy mégis egy jármű lett belőle, ami ha döcögve is, de el tudott indulni. Ez is tapasztalatszerzés.

Nem keresett másfelé feladatokat? Említette, hogy azt hitte, alternatív társulatok hívják majd.

A 011-es alkotócsoporttal több előadást készítettünk – Kutyaszorítóban, Meanwhile in Kansas, Garzonpánik – mindig is jól esett kicsit kimozdulni és más helyeken kipróbálni magam. De szülés előtt a havi huszonöt−harminc előadásszámmal nem tartoztam azok közé a színészek közé, akiket megérné külsős munkára hívni. Több felkérés elbukott az egyeztetésen. Jakab megszületése után még bemutattuk a Bánk bánt, azóta otthon ülök...

Szerepálmok?

Voltak. Persze, hogy voltak,  de ezek gyorsvonattal száguldottak el mellettem. Azt
hiszem, még mindig fájna ezekről beszél-ni, de együttélni már tudok a gondolattal, hogy nem fogom őket eljátszani… hacsak nem jön egy rendező, aki úgy gondolja, hogy márpedig csak velem tudja elképzelni. Nincs szerepálmom. Vagyis természetesen van, de arról babonából  nem beszélek.

 Milyen feladatok várják?

Három bemutatóm elmaradt az előző évadban.  Isten, haza, család címen próbáltunk egy sok szempontból kísérleti előadást Tarnóczi Jakabbal, de decemberben felfüggesztettük a munkát. Januártól Tárnoki Márkkal lett volna egy Frankenstein-átirat, amit rögtön Novák Eszter követett volna egy Kárpáti Péter-színdarab rendezésével. Amúgy ez már egy éve csúszik. Jó dolgok állnak előttem, ha… egyszer… majd… valamikor… lesz belőlük valami. Ha ez a vírus visszavonulót fúj, és nem jön egyik napról a másikra egy új, átgondolatlan kormányrendelet, ami végleg ellehetetleníti a színházak működését.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes