A színház, mint tudjuk, csapatjáték – nem csak a színpadon. Sokak munkájára van szükség ahhoz – a műszakiakétól a fodrászokén, kellékesekén, öltöztetőkén, művészeti titkárságiakén át a sajtóreferenséig –, hogy egy előadás létrejöjjön és eljusson a közönséghez. Cseh Andrea Izabella a háttérben dolgozó nélkülözhetetlenek közül szólított meg néhányat, első körben főként a Covid-járvány okozta rendkívüli helyzetre koncentrálva. De lesz folytatás… Annyi bizonyos, bármely poszton hibázik valaki (ne adj’ isten alkalmatlan a feladatra), az egész produkció sínyli meg.

Ezt bizonyítja a Várkert bazár Film és divat című sorozatának első eseménye is Józsa Ágnes beszámolója szerint. Bár pódiumműsorról van szó, beszélgetésről színészek, tervezők, történész és zenészek részvételével, a moderátornak – aki természetesen színen van – ilyen esetben a háttérben maradva kell helyzetbe hoznia a megszólítottakat, merthogy a moderátorkodás is egy „szakma”.

Film és zene fontos szerepet tölt be Dunai Tamás színművész pályáján is, akivel Ménesi Gábor beszélgetett.

Világhírű zenész, Zubin Mehta karmester pályaképét egyszersmind portréját rajzolja meg a róla készült film, amelynek ezen kívül is számos értéke van Fittler Katalin írása szerint.

Zene és mozdulat elválaszthatatlan a táncos életében – a Góbi Rita táncművészről készült egyik fotó szinte a karmester gesztusaira rímel, már persze a maga szellemes, játékos módján.

Magyar Csupajáték volt a címe egy 1938-ban született, egyedülálló összművészeti produkciónak, amelynek „ihlető forrását a magyar néptánc jelentette", s amelyről tanulmánykötet jelent meg nemrégiben, megőrzendő a kollektív emlékezetben a megőrizhetetlent.

Hasonló célt szolgál a Vendégségben Bajor Gizinél című kötet második, bővített kiadása, amely az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet helyett immár a Petőfi Irodalmi Múzeum égisze alatt jelent meg, és nem csupán Bajor Gizi életével, pályájával foglalkozik, hanem a villa történetével is, amely 1933-tól haláláig, 1951-ig volt a színésznő otthona, 1952-től pedig a róla elnevezett, Gobbi Hilda kezdeményezésére létrejött színészmúzeumé. A recenzens, Józsa Ágnes állításként megfogalmazott felvetései – tudott volna-e érvényesülni az új viszonyok között, megfelelni „a kultúrpolitikát felügyelő hatalomnak és az őt bálványozó nézőknek” – messzire vezetnek, társadalom- és politikatörténeti kérdésekhez; itt és most, közelebbről ebben a számban a Somlay Artúr pályaképét megrajzoló tanulmány harmadik, befejező részéhez. Balogh Géza írásából kitűnik, hogy Somlay – aki ugyanabban az évben vetett véget önkezével életének, amelyben Bajor Gizi távozott a létből férje közreműködésével – a legkevésbé sem volt megfelelni próbáló alkat. És bár a „mi lett volna, ha…?” minden történeti kérdés esetében terméketlen, hiszen a válaszkísérlet ellenőrizhetetlen, igazolhatatlan, puszta feltevés, óhatatlanul felvetődik az emberben, mi történik, ha azon az utolsó estén, a Bánk bán előadása után Somlay Artúr eléri Gobbi Hildát (aki utólag értesült a keresésről), ha tud vele beszélni…

Balogh Géza írásából az is kiderül, hogy Somlay Artúr pályájának legnagyobb bukása a régóta vágyott szerep, Lear király eljátszása volt.

A Katona József Színházban vendégként most Hegedűs D. Géza a Shakespeare-dráma címszereplője – a színrevitel motivációja aligha egy szerepálom valóra váltása volt. Erről árulkodik Urbán Balázs és D. Magyari Imre TÖBB SZÓLAMBAN nevű rovatunkban megjelent írásának már a címe is: A vég felé, illetve „S még rosszabb is jöhet”.

Apa és gyermekei viszonya nem pusztán kiindulópontja, hanem tárgya a kortárs szerző, David Eldridge Ünnep címmel a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatott drámájának. Az előadás erejének indirekt bizonyítéka, hogy a róla író Gabnai Katalin fontosnak tartotta kritikája végén közzétenni a telefonszámot, amelyen a bántalmazottak, a családon belüli erőszak áldozatai segítséget kérhetnek…

Szűcs Katalin Ágnes