A színfalak mellett, mögött – I. rész

 

2020 márciusában bezártak a színházak, holott még a második világháború alatt is majd végig működtek. A Covid olyan drámát írt a világszínpadra, amit azóta is – együttesen – nyögünk. A kárvallottak között vagyunk mi nézők is, a színházi emberek kis-nagy táborával: művészekkel, alkotótársaikkal, segítőikkel. Van ebben a drámában sodró lendületű, igen változatos cselekmény, dramaturgiai bukfencek sokasága, és a szerző határozottan dúskál az ötletekben – amíg tart a görög ABC –, csak egy dolog nincs benne: humor.

Nálunk általában minden rosszkor jön, de ez speciel még rosszabbkor. A világjárvány embereket, családokat, közösségeket rengetett meg, amire a honi színházi életben az első kormányzati „védekező lépések” kisebb földrengést indítottak el. Az „új színházi törvény” (az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény módosítása) a járvány kitörésekor leegyszerűsítve arról döntött: aki a pénzt adja, az gyakorolja a teátrum vezetője feletti munkáltatói jogokat is. Majd huszáros gyorsasággal, még 2020 őszén megszüntették a kulturális szférában dolgozók, így a színháziak közalkalmazotti státuszát, elvéve ezzel az utolsó kapaszkodók egyikét is, és a nem csekély – már ledolgozott évek után járó – jubileumi pénzt.

A színházak másképp nem tehettek, improvizáltak. Amelyik tudott, médiavállalattá vált, feltárta a szervezetében rejlő digitális potenciált. A találékony színházvezetők és művészek azonnal bedobták a régi felvételeiket – előbb ingyen, majd fizetősen – az online térbe, élő közvetítéseket tartottak közönség nélkül, és interaktivitással hibrid digitális színházi formákkal kísérleteztek. Ez szolgálta a visszatérést, pontosabban azt, hogy kibírja a színház, amíg újra kinyithat. Fokozták a mindennapi jelenlétüket a közösségi médiában, podcastokkal, felolvasásokkal, TikTok videókkal elárasztva a hírfolyamokat. Megtanultunk online színházba járni, és olyan új szavakat is, mint on demand és stream.

Azoknak is nehéz volt, akik elöl álltak, állnak: a színészeknek. Munka, bevétel, de főleg éltető közegük, a színpad nélkül. Egyikük-másikuk feltalálta magát, pályát váltott, kertépítő vagy szakács vált belőle. Sokuk azonban egy életre szóló lelki sebet kapott, művészpályák el sem indulhattak vagy végérvényesen véget értek. A művészek hangját azért hallottuk, mert volt közegük, ahol hallathatták. De a rivaldafényen kívül, azon túl a színházért dolgozók, a háttérszakmák művelői zömében hangtalanok maradtak, ahogy addig is. Pedig pont azt élték át, amit a munkájukkal a színpadon megjelenők: színészek, tervezők, zeneszerzők, koreográfusok, rendezők. Az elmúlt másfél év nekik is bevételkiesést hozott, de háromszor annyi munkát, mint addig, és rögtönzési képességüket tökélyre kellett fejleszteniük, mert ami igaz 14.00 órakor, az már nem áll 17.00 órára; ami simának tűnt kedden, abból már nem lett semmi szerdára.

Olyan színházi embereket kérdeztem, akik a nézőknek láthatatlanok, és akiket testközelből ismerek, vagy ha nem is ismerek személyesen, munkájukat „felhasználóként” évek óta élvezem. Az első részben a „fehérgalléros” színháziakat faggattam arról, van-e tanulsága számukra az elmúlt másfél év történéseinek. Azért a cikkben szereplőkre esett a választásom, mert egy adott pillanatban megérintett emberségük, szakmai elhivatottságuk.

 

Csató Andrea

– a Pécsi Harmadik Színház munkatársa

Meggyőződésem, hogy ő minden színházigazgató álma-vágya. Feltűnés nélkül, látszólag mindig derűsen teszi a dolgát, profizmussal, azzal a fantasztikus képességgel, hogy szinte láthatatlan, de mindig pont ott van, amikor és ahol szükség van rá. Eredeti szakmája újságíró. Aki fontos, aki számít, azt ismeri Baranyában. Sok száz interjúját, híradását olvashatjuk a PECSMA oldalán. A Pécsi Hírek olvasószerkesztője, és kulturális rovata vezetőjeként 2007-ben Pécs Városa Sajtódíjjal ismerte el munkáját. De Pécs történetében a rendszerváltás, majd az azt követő két évtized nem volt aranykor, sok egzisztencia megroppant, sajtóorgánumok szűntek meg, az ő munkahelye is. Így lett a Pécsi Harmadik Színház munkatársává 2013-ban, a teátrum és látogatói szerencséjére. Empatikus érzéke, nyugodt természete révén folyékonyan beszéli Vincze János ügyvezető-rendező nem éppen könnyű és mindennapi nyelvét, és kérés nélkül is meglátja mindig, hol van rá éppen szükség. A sajtóreferensi munkától a közönségszervezésen át a pályázatírásig s a kapott támogatások elszámolásáig terjed a munkaköre.

Csató Andrea

 

Sok színház volt és van pénzügyileg bajban, de a Pécsi Harmadik Színház esetében ez már szinte az alapállapot. A világjárvány majdnem a függöny végső leengedését jelentette a teátrumnak, éppen a 25 éves születésnapját követően, és még mindig hajszálon függ, vajon lesz-e harmincéves. Többször érdeklődtem, mi van velük, hogy bírják. Egy panaszszót nem hallottam tőle az elmúlt másfél évben, sőt, ő vígasztalt. Tette a dolgát csendben, ahogy addig is. Biztos vagyok benne, nagyon sok kisszínháznak, vidéki színháznak van egy Andreája, másképpen nem ment volna a túlélés.

Amit az elmúlt másfél évből megtapasztalt, így foglalta össze: „Mi »irodisták« nem zárhattuk be magunk mögött az ajtót. A szakmai beszámolók és pénzügyi elszámolások, a kötelező év- és évadértékelések, a frissen kiírt pályázatok folyamatos munkát adtak. A Pécsi Harmadik Színházat az utóbbi évek adminisztratív döntései rendkívül nehéz helyzetbe hozták, a vírus okozta kényszerű leállás pedig a csőd szélére sodorta. Vincze János igazgató úr helyi, megyei, államtitkári és minisztériumi szinten, sőt gazdasági-pénzügyi vonalon is kitartóan próbált megoldást találni. Az állami bértámogatás mankót adott ahhoz, hogy talpon maradjunk. Ezek a „száraz” tények. Ám ahogy a jó színház a mélyen megélt érzelmekről szól, úgy e küzdelmes esztendő alatt hűséges nézőinktől, az értünk aggódó közönségtől rengeteg kedves szót és biztatást kaptunk. Egy budapesti kezdeményezésű adománygyűjtés során a jelentősebb tételek mellett akadt egy 800 forintos utalás is, egy pécsi nyugdíjastól. Elnézést kért, hogy »csak ennyit«, de ezt szívesen adja. Tudjuk, és megbecsüljük, mert érezzük a szeretetét. Így lehet egy gesztusnak katartikus ereje!”

 

Herbszt-Véner Orsolya

– a Spinoza Színház lelke

Bár csupa mosoly, komoly lány, inkább már hölgy. Szláv lélek, boldog időszakaiban is mindig bujkál benne némi csendes szomorúság, elmélázás. Sokszor lehettem nézőtársa, mégis mindig meglep, hogy milyen éles szemmel látja meg a legapróbb részletet is. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy remek fotós. Sokan fényképeznek színházi próbafolyamatokat, színészeket, de az ő képeinek lelke van. Korosztályából csak egy fotóstársát tudnám megnevezni, aki a fotóspróba egy órája alatt úgy ráérez a művészre, meglátja a pillanatot, mint ő. Nem csak a játszó embert, hanem az akkor és ott lelkiállapotot, a megszülető gondolatot örökíti meg. Szépérzéke, művészlelke folytán mindig ügyel arra, hogy a szigorú valóságot a lehető legjobb formájában mutassa meg.

Herbszt-Véner Orsolya

 

Megnyugtató, ahogy színháza ajtajában esténként fogadja a „Spinoza családi-kört”, mert névről ismer mindenkit. Fontosnak tartja a személyes kontaktust, maga is pontosan tudja, milyen felszabadító és jóleső az emberi figyelem.

Orsolya gondolatai az első bezárásról: „Nagyon váratlanul ért bennünket, csak az volt a cél, hogy valahogy fenntartsuk a kapcsolatot nézőinkkel, tartsuk a lelket a »mieinkben« a karantén alatt is. Hetente küldtünk hírlevelet – szándékunk szerint támogató, buzdító gondolatokkal –, és egy-egy korábbi előadásunk felvételével. A második bezárásra már számíthattunk, de a 18. Spinoza Zsidófesztivál után, éppen egy premier másnapján álltunk le újra. Ez már szívszorító volt. Tudtuk, mi jön, már nem ért hidegzuhanyként, felkészültünk. A Spinozának alapvetően háromféle programja van: beszélgető estek, színházi előadások, koncertek. Amit csak lehetett, azt áthelyeztük online térbe. Elindítottuk Olcsó Színház sorozatunkat, amelyben régebbi előadásaink váltak elérhetővé egy jelképes árért, és továbbra is folyamatosan kínáltunk ingyenes tartalmakat. Azt hiszem, a legfontosabbat elértük, átvészeltük ezt a rendhagyó évadot, hiszen ha nem is minden napra, de minden hétre akadt programunk, sőt, a nézőink köre bővült, mivel a budapesti nézőkön túl is sokakhoz eljuthattunk ebben a formában. A körülményekhez képest vettük az akadályt, kicsi, összeszokott csapat a miénk, nem okozott gondot, hogy hirtelen sok minden újhoz kellett szinte azonnal értenünk, hisz alapvetően így működünk évek óta. Bármilyen furcsa, én hiszek abban, hogy minden rosszból ki lehet hoznunk a magunk számára valami jót, ha erősen akarjuk. Közel két évtizede a Spinozában teltek az estéim, a szabad esték pedig más színházakban. Számomra is meglepő, de a világjárvány megmutatta, hogy a színház varázslatos világán túl is van egy nagyszerű világ.”    

  

Jándy Éva – az Örkény István Színház közönségszervezője

Egyik legnagyobb színházi élményemet Éva kedves ajánlásának köszönhetem. Számára az nem létezik, hogy „nincs rá jegy”, addig keres, amíg megoldja. Éjjel-nappal a színház világában él, minden bemutatóról tud, Soprontól Nyíregyházáig. Azonnal megjegyezte nézői preferenciáimat, színházi ízlésemhez ajánlott programokat, a befolyásolás szándéka nélkül.

Jándy Éva Ficza Istvánnal a doktor Varsányiné-díj átvételekor

 

Tanúja lehettem, hogyan lépett színházánál előbbre, pontos munkával, konfliktuskerülő üzemmódban. Mindig kompromisszumra törekszik, meghallja, mit mond a másik. Jól eső érzés volt, amikor 2016-ban ő kapta az Örkényben a doktor Varsányiné-díjat, amit belső szavazással annak a nem színész kollégának adnak az örkényesek minden évben, aki szerintünk a legtöbbet tette azért, hogy színházuk jól működjön.

A pandémia felpörgette. Nemcsak színháza stream-időpontjai jöttek, hanem mellé egy élesztő nélküli foszlós kifli receptje is vagy egy film linkje, mit nézzünk, ha már színházba nem mehetünk. Ő úgy vészelte át, hogy nem volt olyan hozzáférhető online felület, ahol az Örkény Színház előadásai, azok beharangozói ne jelentek volna meg általa. Egymaga többet promotált, mint színháza maga, kotlósként őrizve a nézőket, hogy majd azonnal jöjjenek, ha nyitnak a kapuk a Madách téren.

Maga így tekint vissza erre az időszakra: „A Covid mindenki életét gyökeresen megváltoztatta, miért lett volna ez alól kivétel a színháziak élete. Fontos volt számomra, hogy a nézőkkel való személyes  kapcsolatom folyamatos maradjon, sok a visszatérő néző, akikkel jó ismerősök vagyunk, sőt néhányukkal már-már baráti a viszonyom. Páran megtisztelnek azzal is, hogy nemcsak az előadásokról, jegyvételről beszélgetnek velem vásárlás közben, hanem beavatnak személyes örömeikbe és bánataikba is. Ez az interaktív »színházi-családi lét« a tavalyi évben eltűnt. A találkozásokat felváltotta a stream  előadások megismertetése, az online közvetítések eladásának a feladata, nyilvánvalóan online üzemmódban. Új utakra kellett lépnem nekem is, kollégáimnak is, és meg kellett találni azokat a potenciális nézőket is, akiknek eddig a távolság akadály volt, ám most a nappalijukba vihettük az előadásainkat. Tudom, ez nem helyettesítette az élő színház varázsát, de hiszem, komoly intellektuális-érzelmi segítséget adott az egyhangú, bezárt hétköznapokban. Persze sokaknak, nekem is hiányzott a közvetlen kapcsolat, nemcsak a színpadra figyelés a sötétből, hanem az esti zsivaj, ahogy az előadás előtt betódul a tömeg, a szünetekben a látottak izgatott megbeszélése. Tavaly a karácsonyi időszakban – kérésre – a színészeink telefonon keresték meg a nézőket, személyesen mondtak egy-egy verset nekik, elbeszélgettek velük. Pár óra alatt betelt az összes helyünk, nekem is szebbé tette a karácsonyom az ennek szervezésében való részvétel. Igazi ajándék volt az öröm érzése, ami a színház irányába visszaáradt, aminek én is részese lehettem. Mind a két oldal „töltekezett”. Mindig örömmel jövök dolgozni, de az elmúlt másfél év felértékelte bennem, hogy milyen jó egy közösséghez tartozni, hozzám hasonló, színházat szerető és színházat csináló emberek között lenni. Azt hiszem, a jövőben hosszan türelmes leszek, és ez az időszak emlékeztet majd arra, hogy mindig képesnek kell lennem figyelni másokra, mert ajándék a nézői, emberi bizalom. A mi színházunk vezetése előremenekült, és már tavaly tavasszal hatalmas műszaki beruházásba kezdett, hogy a produkcióink sikerrel beszállhassanak az e-színházi programba, s a színház művészei, dolgozói ne maradjanak munka nélkül. Tudom, szerencsések voltunk, minden dolgozónak – művésznek, háttérmunkásnak – volt feladata, keresete ebben az időszakban is, ami nem kis lökést adott a Covid következményeinek elviselésében.”    

 

Kazimir Annamária

– a budapesti Katona József Színház kommunikációs referense

Minden színházi sajtóreferensnek olyannak kellene lennie, mint Annamari. Ezt a feladatkört neki találták ki. Vibrál, mégis van benne belső nyugalom. Anyaszínházán kívül is számos, általa szervezett bemutató résztvevője lehettem, egytől egyig kellemes hangulatú esték voltak, azzal az érzéssel, hogy személyre szabott figyelemmel fordul minden meghívott felé. Kedves, közvetlen hangú invitálások érkeznek tőle egy-egy bemutatóra, de pandémia alatt még rátett egy lapáttal, ügyelt arra, hogy minden levelében legyen valami biztató, ha másra nem volt már ereje, legalább egy mosolygós smiley a neve mellett. Ami szintén ritka, nem ott fejezi be a feladatait sajtósként, hogy kiküldi a meghívót; mindig megszerzi az előadás utáni visszacsatolást, sőt, reagál is ezekre, éreztetve, hogy olvasta az észrevételeket, fontosak számára, színháza számára.  

Kazimir Annamária (fotó: Horváth Judit)

 

Neki ezt jelentette a leállás: „Ez most furcsán fog hangzani, de az én életemben tavaly márciusban a leállás jókor jött, betegséggel küzdöttem, és az volt az első gondolatom: óh, kaptam még két hetet. Erre az a magyarázat, hogy teljesítménykényszerem okán a kényszerpihenőm alatt folyamatosan attól rettegtem, lemaradok valamiről. Aztán persze azonnal jött a valós felismerés és a szorongás-cunami, hogy itt valószínűleg nem két hétről lesz szó. A mi színházunk szerintem csodálatosan összezárt. Miután mindenki magához tért az első sokkból, elindult az ötletelés, hogyan éljük túl ezt a helyzetet, és ebből lett egy közös szellemi lángolás. Mi is azzal kezdtünk, amivel mindenki: felolvasás, különféle videós online tartalmak készítése (például vírus-videók címen sorozatot indítottunk, amelyben művészeink adtak praktikus tanácsokat és hívták fel a figyelmet a járvány elleni védekezés fontosságára), aztán szép fokozatosan jött hozzá a stream, ahogy megvalósíthattuk az ehhez szükséges belső fejlesztést, és felállhatott egy videó-stáb, gyakorlatilag egy saját stúdió, ami a markáns online jelenléthez feltétlen szükséges. Máté Gábor nagyszerű ötlete volt a K:ortárs név alatt futó meghívásos drámapályázat, ami aztán ki is töltötte az időnket, teret adott mindenki kreativitásának. Szerintem jól vettük az akadályt, de még ma is újra és újra félelemmel tölt el, hogy nincs vége, nem látom, mi jön még. Nagyon szerencsések vagyunk abban, hogy bár a Covidot nem kerülhette el a színházunk, senkit nem vesztettünk el, de akkor merem csak azt mondani, hogy megúsztuk, ha ez így is marad. Mindent megtettem, hogy ne veszélyeztessem a színházam, amikor már nem kellett a maszk, rajtam akkor is kettő volt, nemcsak magamért, másokért is feleltem. Azt hiszem, hogy mégiscsak a színészeknek volt  a legrosszabb, mert nekik nincs, nem lehetett home-office, nem tudnak a kanapéról játszani. Ők valóban elvesztették a talajt a lábuk alól. Nekem nem kellett a járvány ahhoz, hogy »megvilágosodjak«, nem most gondolkodtam el először az élet törékenységén. Sajnos, nem ez az első vis maior az életemben, értek már fájó megrázkódtatások, amelyek megtanítottak a körülöttem lévő világot mindig a »van«-ban értékelni. Tartom magam minden körülmények között Királyhegyi Pál mondásához: »ami sürgős, az ráér«. Talán egy jelentős hozadéka volt az én mikrovilágomban a pandémiának, hogy bár a Duna partjánál lakom, most fedezhettem csak fel, milyen jó ott néha egy nagyot sétálni.”

 

Mester Éva – az Orlai Produkciós Iroda művészeti titkára

 

Mester Éva

 

Mester Évát személyesen nem ismerem, de többször volt vele „színházi ügyem”, s azon kevesek közé tartozik, aki rögtön válaszol s azonnali megoldást keres és talál. Precíz a kommunikációban, lényegre törő, tudja, az idő pénz. Két ízben lehettem közvetlen tanúja, milyen „a pályán akció közben”. Az Orlai Produkciós Iroda odafigyel arra, hogy megbecsülje a művészeit, asszisztenciát kapnak egy-egy estére. Mindkét alkalommal Éva volt a kísérője egy-egy monodrámát előadó, megbecsült színésznőnek. Úgy jó négy éve, színházi művészbejáró hiányában csak a közönség sorai között távozhatott a színész, aki már füstölgő cigarettával a kezében jött az öltözők felől, amikor meglátta a rá váró nézőket. Nem szólt egy szót sem, nem nézett hátra kísérőjére, csak azonnal hátralendítette a füstölgő rudat. Éva nem nézett le, de pont ott volt a keze, ahol kellett. Diszkréten a háttérben maradt, feszült éberséggel figyelve, be kell-e avatkoznia, „kimenteni” a színésznőt a nézők gyűrűjéből. Másodszor pár hete láttam, mit is ad munkája egy-egy előadáshoz. Idős művészüket kísérte, aki a kezdés előtt tőle várt biztatást. Mielőtt belépett a színpadra, rápillantott, tekintetében a kérdéssel: „Mi ketten ma is megcsináljuk?”. Valamit nagyon tudhat a színész(emberi) lélekről, hisz ennek hiányában nem kaphatná meg ezt a megbecsülésen és szereteten alapuló őszinte és közvetlen elfogadást.  

Ő így élte meg az elmúlt hónapokat: „Művészeti titkárként dolgozom az Orlai Produkciós Irodánál, ami a »civil« embereknek nem sokat mond. Sok egyéb mellett fő tevékenységem az előadások/színészek egyeztetése, a havi műsor összeállítása, kapcsolattartás a vidéki partnereinkkel. Nagyon sok előadást játszunk szerte az országban. Úgy szoktam fogalmazni viccesen: én mondom meg, ki, mikor, hova menjen és milyen sebességgel. A kultúrában, azon belül is a színházban mindenkit megviselt a Covid mentálisan és egzisztenciálisan is. Számomra a legnehezebb a bizonytalanság, a tervezhetetlenség elviselése mind a munkámban, mind magánemberként. Bak vagyok, alapvetően szükségem van/lenne a biztonságra, kiszámíthatóságra. No, ezt teljesen elvitte a járvány. Mindegyik hullámnak megvolt a maga nehézsége, de az első sokkhatás után gyorsan alkalmazkodtunk, alkalmazkodnunk kellett az új körülményekhez, egyfajta új rutinra berendezkedni. Muszáj előre menekülni, a színházban a havi műsort két hónapra előre tervezzük, tehát úgy teszünk, mintha nem lenne itt a vírus, pedig még a holnap sem biztos. Akármikor jöhet – és sajnos jön is – egy telefon, hogy XY megfertőződött, jó esetben csak 10 nap karantén, le kell mondani az előadást, be kell ugrania valakinek, új időpontot kell találni stb.  Mint a GPS az autóban: újratervezés, újratervezés, újratervezés… Minden munkát kétszer-háromszor kell elvégezni, az előadás pótlásának a pótlását is egyeztetni. Ma már szinte a szemem sem rebben. Most csak az a biztos, ami már megtörtént. Nehéz, de csináljuk. Nincs ráhatásom a körülményekre, meg kellett tanulnom higgadtan elengedni dolgokat, nem dühöngeni. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerül. Néha elgondolkodom: türelmesebb lettem, vagy kiégtem?… Pozitív hozadéka a Covidnak, hogy jobban odafigyelek az egészségemre, a táplálkozásomra, az első lezárás óta magam főzök, ezt a változást szeretném is megtartani. Nagyon várom, hogy vége legyen, hogy visszakapjam a biztonságomat, tudjak előre tervezni, és végre láthassam újra a tengert.”

 

Várnagy László

– a Játékszín szervezési vezetője

A szervezők között – lehet, maga nem is tud róla –, egy legenda. A Budapesti Kamaraszínház szárnyalásán, majd korántsem zűr- és bajmentes utolsó évein edződött. Nem fedhetem fel varázslatait, de leleményesen töltötte meg a Kamaraszínház mindhárom játszóhelyét esténként, eladva a kevésbé sikerült produkciók jegyeit is a sikerdarabok oldalvizén.

Várnagy László

 

Abszolút takarásban van, talán tudatosan törekszik erre. Bár aki a Játékszínbe érkezik és figyelmes, estéről estére észreveheti azt a csendes, szerény urat, aki vigyázó szemeit a jegyértékesítőkön tartja, s udvariasan előrebiccent a törzsnézőknek. Ő tényleg szürke eminenciásként teszi a dolgát, és vélhetően ennek is hála, 2020 márciusáig csúcsra járt a Játékszín. Úgy tűnik, most újra szüksége lesz a kamaraszínházi évek alatt szerzett tudására, megint elkel némi rábeszélő készség, hogy estéről estére megteljenek a Teréz körúti színház széksorai. A teátrum magánszínház, elsősorban a piacról kell megélnie, tavaly mégis az elsők között nyújtott segítő kezet bajbajutott pályatársaknak, köszönhetően talán a kiváló közönségszervezésnek, a biztos bevételeinek is.

Várnagy László visszafogott és diszkrét. Gyorsan dönt, segítőkész. Szereti a „színészeit” és fontos számára, hogy elégedettek legyenek. Ő volt a legszűkszavúbb, udvariasan most is háttérben maradt: „Ahogy a drága Kishonti Ildikó mondta: »háttér nélkül nincs előtér«. Az utóbbi másfél év? Sok mindenre ráébresztett. Először is, hogy az élet milyen törékeny, egy pillanat alatt szertefoszlik. Még jobban kell figyelni egymásra. Semmit nem csinálnék másképp, csak még nagyobb odafigyeléssel és szeretettel! Egy idézettel összegezném a pandémia okán bennem kavargó érzéseket, Bertolt Brecht Jóembert keresünk című drámájából: »Irtani a rosszat, megóvni a jókat, őket is, minket is ez vinne előre!«”

CSEH ANDREA IZABELLA