Beszélgetés Dunai Tamás színművésszel

 

„Nekem a színház maga a valóság. Életem többi része csak felkészülés, anyaggyűjtés. Hétköznapi élményeimet összetöröm, lepárolom, felhasználhatóvá teszem, és odaadom a szerepnek, a drámaírónak, a rendezőnek. És ha létrejön az összhang, elkezdődik a gyönyör. Egyik lábammal a tudatom csúcsán, másikkal ösztöneim mélyén vagyok. És repülök” – írta az idei színházi világnap alkalmából Dunai Tamás. A repülés immár fél évszázada tart. Pályája nem szokványos módon indult, hiszen a zene bűvöletében felnövő mohácsi fiú előbb a szegedi egyetem bölcsészkarán végzett magyar–francia szakon. Játszott az Egyetemi Színpadon Paál István csapatában, és találkozása Mensáros Lászlóval végérvényesen eldöntött mindent. Huszonhárom évesen jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol Szinetár Miklós osztályába került. Gyakorlati idejét a Madách Színházban töltötte, majd Ádám Ottó szerződtette. Kisebb karakterszerepeken keresztül jutott el odáig, hogy néhány év után nagyobb feladatokban is bizonyíthasson. Eközben televíziós munkái és játékfilmjei országszerte ismertté tették, közülük legfontosabb Gábor Pál alkotása, az Angi Vera volt. 1992 óta hivatalosan szabadúszó, de változatlanul otthonának tekinti a Madách Színházat. Bő évtizede állandó bázisa lett a Kecskeméti Katona József Színház, ahol olyan szerepeket kapott, amelyeket a fővárosban nem játszhatott volna el.

(fotó: Jardek Szabina, forrás: Madách Színház)

 

A beszélgetésre készülve azon gondolkodtam, hogy egyáltalán nem egyenes úton érkeztél meg erre a pályára, hiszen előbb különböző kanyarokat, vargabetűket tettél. Ma visszatekintve mennyire volt sorsszerű mégis, hogy színésszé váltál?

Mindenképpen azzá kellett lennem. Az életem valamennyi történése gyermekkoromtól fogva arra predesztinált, hogy ezt a pályát válasszam. Baranya megye egyetlen fiúkórusában megéreztem az együtténeklés örömét. Az édesapám által vezetett városi fúvószenekarban, később más együttesekben átéltem a közös zenélés élményét. A gimnáziumban, amikor még fogalmam sem volt arról, mi lesz belőlem, orosz és francia nyelvet tanultam az osztályfőnökömtől, Lieli Istvántól, akit nagyon tiszteltem – 1956-os szerepvállalása miatt börtönbe került, és szabadulása után mi voltunk az első osztálya –, s az ő hatására a szegedi egyetem bölcsészkarára jelentkeztem. Ott találkoztam Paál Istvánnal, és megtapasztaltam, milyen pénz nélkül, pusztán szeretetből és lelkesedésből színházat csinálni. Mindaz, amit addig magamba szívtam, negyedéves egyetemista koromban kapcsolódott össze, és akkor kezdtem tudatosan készülni a színészi pályára.

Mi történt akkor?

A szegedi Egyetemi Színpaddal jelentkeztünk a Ki mit tud?-ra, ahol Radnóti Miklós Hetedik eclogáját mondtam. Mensáros László, aki Vámos László társaságában tagja volt az előzsűrinek, a produkció után odajött hozzám, és jól leszúrt, mert egy „s” helyett „és”-t mondtam, amivel megdöccent a hexameter. Majd nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem jelentkezem a főiskolára. Alig jutottam szóhoz, csak hebegtem-habogtam valamit, hogy „művész úr, én már huszonhárom éves vagyok”, viszont az ő váratlan kérdése eldöntötte a sorsomat. Addig gondolni sem mertem erre, hiába játszottam az Egyetemi Színpad több előadásában.

Mi fogott meg Paál István személyiségében és abban, ahogyan dolgozott?

Leginkább a fanatizmusa és a forradalmár gondolkodása ragadott magával. Mindig meghökkenteni akart, folyamatosan azzal kísérletezett, hogyan lehet tágítani a színház határait. Dózsa Erzsébettel, Fehér Ildikóval és Ács Jánossal, a későbbi neves kaposvári rendezővel játszottuk Peter Handke Közönséggyalázás című darabját. A végén keresztbe feküdtünk a küszöbön, és a nézők csak a vonagló testeken keresztül tudták elhagyni a termet. Amikor a Ki mit tud?-on szerepeltünk, újságpapírral dobáltuk meg a zsűrit, köztük Major Tamást és Szinetár Miklóst, mert mindenáron formabontóak akartunk lenni, és ezt jópofának tartottuk. Mondanom sem kell, mennyire fel voltak háborodva emiatt.

Milyen előadásokban szerepeltél még Szegeden?

Az Örök Elektrát Paál István a mitológiai történet különböző feldolgozásaiból állította össze, Margitai Ági játszotta a címszerepet, én voltam Oresztész. Ezen kívül máig meghatározó számomra az Óriáscsecsemő.

Nagyot szólt az az előadás.

Bizony. Az amatőr színházi mozgalomban kevés példa volt arra, hogy valami három-négy előadásnál többet megérjen, de ez a darab, ha jól emlékszem, huszonnyolcszor ment. A premierre a szerző, Déry Tibor is eljött, a budapesti vendégjátékon pedig Illyés Gyula is jelen volt. Többen gratuláltak Istinek, többek között Ruszt József és Fodor Tamás, akik akkor a budapesti Egyetemi Színpadhoz kötődtek.

Vajon mit láthatott meg benned Paál István, ami miatt rád bízta ezt a rendkívül nehéz, nagyívű szerepet?

Talán azt a gyermeki naivitást, ami mindig jellemző volt rám, és remélem, máig sikerült megőriznem. Ugyanakkor valamiféle keserű bölcsesség is volt bennem, aminek segítségével képes voltam bejárni a születéstől a halálig tartó hosszú utat. Észrevettem, hogy a dolgoknak nemcsak színük van, hanem fonákjuk, sőt, néha élük is. Ugyanazt legalább három oldalról lehet szemlélni: jobbról, balról és középről. Később ezt megerősítette Szinetár Miklós, amikor gyakran hangoztatta, hogy a „vagy” szót legszívesebben eltüntetné a szótárakból, és helyette mindenütt azt írná, hogy „is”.

Jordán Tamás a budapesti Egyetemi Színpadon tette meg első lépéseit színészként. Rendszeresen elmondja, hogy azóta is mindenütt azt a közösségi élményt kereste, aminek ott részese lehetett. Te is hasonlóképpen tekinted viszonyítási alapnak a szegedi időszakot?

Biztos, hogy ez bennem is megvan, és tudat alatt keresem azt az élményt, az önfeledt játék örömét, amit Szegeden átélhettem. Ugyanakkor, ahogy „a 2x2 józansága” ráhull az emberre, be kellett látnom, hogy a profi kőszínházi működésben nem tehetjük meg ugyanazt, amire amatőrként lehetőségünk van, mert itt pénzről, költséges díszletekről, fizető közönségről van szó, és ezeket a szempontokat előtérbe kell helyezni.

A főiskolán Szinetár Miklós osztályába kerültél. Hogyan emlékszel vissza az ottani légkörre?

Jó osztály voltunk, úgy éreztem, hamar egymásra hangolódtunk. Szinetár Miklós tanársegédje Babarczy László volt, aki később a kaposvári színház igazgatója lett. Egyszerre hatott rám a modern és a hagyományos színjátszás, a jó értelemben vett profizmus. Mert Szinetár nem csak a Csárdáskirálynőt és a Rózsa Sándort rendezte, hanem operák hosszú sorát, és a Magyar Televízió az ő vezetése alatt hihetetlenül magas színvonalú volt.

Az Egyetemi Színpadon teljesen más színházeszménnyel ismerkedtél meg azokhoz az elvárásokhoz képest, amelyek a színművészet intézményes oktatásában megjelentek. Miképpen sikerült áthidalnod a kétféle szemlélet közötti szakadékot?

El kellett felejteni mindazt, amit az Istinél csináltunk. Annyiból könnyebb volt a helyzetem, hogy sem a közönségtől, sem a vizsgabizottságtól nem kellett félnem. A hályogkovács magabiztossága volt bennem, úgy gondoltam, hogy már mindent tudok. Aztán persze hamar rájöttem, hogy technikai értelemben rengeteg pótolnivalóm van, amit egyszerűen nem lehetett megkerülni. Az Egyetemi Színpadon úgy szólaltam meg, mintha egy festő „Picasso modorában” kezdene alkotni anélkül, hogy tisztában lenne az alapvető technikai kérdésekkel. Úgy játszottam Oresztészt és az Óriáscsecsemőt, hogy semmit nem tudtam a színészetről. Paál István gondolkodott helyettem, a mozdulatok, a gesztusok az ő agyában születtek meg, én pedig megpróbáltam reprodukálni az ő vízióját, és a személyiségemmel életre kelteni a figurát.

Eleinte sem jelentett akadályt a közös hang megtalálásában, hogy legtöbb osztálytársadnál négy-öt évvel idősebb voltál?

Egyáltalán nem. Mindig is három-négy évvel fiatalabbnak néztem ki a pillanatnyi életkoromnál, ami egyszerre jelentett hátrányt és előnyt is. Lélekben már ott tartottam, ahol a nálam öt évvel idősebb Huszti Péter, de a külsőm a csetlő-botló kamaszfiút idézte, és akkor még a szakmai tudásom is messze elmaradt az övétől. De aztán Husztival összeszikrázott a sorsunk, hiszen több mint kétszáz alkalommal ment a Hegedűs a háztetőn a Madách Színházban, és felváltva játszottuk Tevjét, a tejesembert. Csodálatos ajándéka az életnek, hogy Huszti Péterrel azonos rangú szerepet alakíthattam húsz évvel azután, hogy elkezdtem a pályát. Ő jóval előttem járt, egymás után játszotta a főszerepeket, míg én sok karakterszerepen keresztül jutottam el oda, ahol a Macskák idején tartottam.

Körtvélyessy Zsolt és Dunai Tamás – Caligula helytartója, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

 

Huszti Pétert Ádám Ottó az első pillanattól fogva tudatosan építette fel, benned viszont kezdetben kevésbé gondolkodtak, úgy is mondhatnám, hogy a kispadon ültél.

Valóban így volt, de ez egyáltalán nem szégyen. Gondolj bele, hogy Király Gábor mögött sokáig Gulácsi Péter ült a kispadon, aki most Európa egyik legjobb kapusa. Nem éreztem féltékenységet, sokkal inkább alázat és szeretet volt bennem. Tanulni akartam, figyeltem a nagyokat. Ráadásul – ha nem csak a színházról beszélünk – kiélhettem magam más területeken, például a filmen és a televízióban. Vagy a rádióban, ahol egyebek mellett A varázshegy főhősét, Hans Castorpot személyesíthettem meg.

Azért egy rádiójáték, bármennyire jó munka volt is, nem feltétlenül egyenrangú az anyaszínházadban játszott fajsúlyos szerepekkel. Márpedig egy fiatal színész érthető módon szeretné minél inkább megmutatni, mire képes a színpadon. Akkor is ennyire megértően és türelmesen viselted a helyzetedet, vagy csak utólag látod így?

Inkább csak utólag látom így. Nem tagadom, akkor előfordult, hogy csalódott és frusztrált voltam, és szerettem volna az asztalra csapni, amit persze nem tehettem meg. Végtelenül hálás voltam Ádám Ottónak, amiért szerződést ajánlott, és olyan csodálatos művészek közé kerülhettem, mint Tolnay Klári, Domján Edit, Psota Irén, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Márkus László, Bessenyei Ferenc, Haumann Péter, Huszti Péter és a többiek. Amikor Kerényi Imre megkapta a szolnoki színházat, hozzá szerződött Margitai Ági, akivel együtt játszottunk Szegeden, és ott rendezett Paál István. Egymásnak adták át a telefont, és próbáltak rábeszélni, hogy én is csatlakozzak hozzájuk, mert ott eljátszhatom a La Mancha lovagját és több más jelentős szerepet. Én azonban nem mertem lépni, a családomat sem akartam magára hagyni. Felmentem az igazgatói irodába, és elmondtam Ádám Ottónak, hogy milyen ajánlatot kaptam. Ő így válaszolt erre: „Tamás, maradj, mert rád itt lesz szükség.” Én ezt elhittem, és próbáltam más területeken kiteljesedni, a színházban pedig vártam a megfelelő lehetőségekre.

Kiss Mari és Dunai Tamás – Hegedűs a háztetőn (fotó: Kanyó Béla, forrás: Madách Színház)

 

A filmes világ viszont hamar felfedezett. Első játékfilmed a Dóra jelenti volt, majd szerepet kaptál az Angi Verában. Mit tudsz arról, hogyan talált rád a rendező, Gábor Pál?

Valószínűleg látott valamelyik előadásban, és megkeresett, elhozta a forgatókönyvet. Azt mondta, olvassam el, mert André István szerepére én vagyok az egyik jelöltje. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva találkozunk. Akkor beültünk a Pálma presszóba, és teljes meggyőződéssel jelentettem ki, hogy „Pali, nem tudom, kinek szánod a szerepet, de én ezt meg tudom csinálni”. Addigi életemben soha nem voltam ennyire határozott, de jól tettem, mert sikerült meggyőznöm őt.

Miért akartad ennyire ezt a szerepet?

Mert miközben olvastam a forgatókönyvet, végig azt éreztem, hogy közöm van André Istvánhoz, akit meggyötört az élet, és vállalta a meghurcoltatást az eszméért, amiben a végsőkig hitt. Nem csalódtam, mert nagyon jó volt forgatni Gábor Pállal és Koltai Lajossal, együtt játszani az akkor még főiskolás Pap Verával.

Ha már a filmről beszélünk, eszembe jut a Végtelenben kettő című rövidfilm, mely tavaly komoly figyelmet keltett, díjakat is nyert. Hogyan kerültél kapcsolatba a fiatal alkotókkal?

Pinczés Dávid keresett meg, hogy a testvére Bárányszámoló című novellájából szeretne filmet készíteni két szereplővel, az egyik az Öreg, a másik a Vén. Elárulta, hogy Cserhalmi György már elvállalta a szerepet. Nagyon csábított, hogy együtt dolgozhatunk, és amikor elolvastam a forgatókönyvet, ugyanazt éreztem, mint az Angi Vera esetében, hogy nekem ezt el kell játszanom. Megtanultuk a szöveget, és mindössze tizenkét óránk volt a forgatásra. Ez nagyon kevésnek tűnt, de a Werk Akadémia növendékei mindent előkészítettek: egy héttel korábban már a helyszínen voltak, és megkomponálták a képeket, beállították a világítást. Amikor mi odamentünk, nem volt más dolgunk, „csak” elmondtuk a szöveget, és közben figyeltük egymást. Fantasztikus páros játék alakult ki közöttünk, mintha Federer és Nadal teniszezne, úgy adtuk egymásnak a labdákat. Ezt bizonyára vadidegen, tőlünk több ezer kilométerre élő emberek is észrevették, hiszen a Los Angeles-i Independent Short Awards zsűrije 28 ország legalább 70 órányi anyagából választotta ki a mi 14 perces filmünket, és megkaptuk többek között a legjobb színészpárosnak járó Platina-díjat. Talán azért sikerült ilyen jól ez a munka, mert mindannyian nagyon akartuk, és hittünk benne.

Danyi Judit, Magyar Éva, Trokán Nóra és Dunai Tamás – Három nővér, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Walter Péter)

 

Cserhalmival nem is dolgoztatok együtt korábban?

Rádióban és szinkronban olykor összefutottunk, de színpadon és filmen soha nem dolgoztunk együtt. Egyszer készült egy vizsgafilm, amit bemutattak egy francia filmfesztiválon, Cserhalmi játszotta a főszerepet, és franciául az én hangomon szólalt meg. Ekkor szikrázott össze először a sorsunk. Nagyon hálás vagyok a mostani találkozásért, ha már semmi más nem adódik a pályámon, akkor is elmondhatom, hogy megérte.

Visszatérve a színházhoz, nem bántad meg, hogy akkor nem éltél a szolnoki ajánlattal?

Egyáltalán nem, mert akkor nem vágytam arra, hogy vidéki színész legyek. Számomra ennek jóval később jött el az ideje, amikor elmúltam hatvanéves, és gyengébb lett a fizikumom. Addig több mint ötszázszor játszottam a Macskákat, amihez páratlan fizikai állóképesség szükséges. Fontos, hogy a színésznek legyen megfelelő önismerete és önkritikája ahhoz, hogy belássa, ha valamit nem érdemes tovább csinálni. Ezért hatvanéves koromban kiszálltam a Macskákból, nemrég a Mary Poppinsból is. 2009-ben Cseke Péter hívott a Három nővérre, amit Szász János állított színpadra, majd a Caligula helytartója következett Bagó Bertalan rendezésében. Mindkettő nagyon jó munka volt, és azóta sem szakadtam el Kecskeméttől. Csekével nemcsak a Macskákban játszottunk együtt, hiszen a főiskolán a Szinetár Miklós által rendezett nagyszerű Kabaréban ő volt a Konferanszié, én pedig Schultz úr, akit most Kern András játszik a Vígszínházban. Bevallom, kicsit irigylem őt, mert boldogan eljátszanám még egyszer azt a szerepet.

Mit találtál meg Kecskeméten, amit a fővárosban hiányoltál?

A bizalmon kívül, amit Cseke Pétertől és a rendezőktől immár több mint tíz éve mindig megkapok, azt a kiteljesedést élhettem meg ott, amiben az iparizálódó budapesti színházi világban egyre kevésbé lehetett részem. A Kecskeméti Katona 2020 óta nemzeti színházként működik, ezáltal nagyobb lett a költségvetése és szélesebb a repertoárja, ugyanakkor több elvárásnak kell megfelelniük. Érthető módon kevesebb figyelem jut egy, különösen hetven év feletti színész méltó helyzetbe hozására. De nekem ma már elég, ha bejövök és elénekelek egy dalt a Kőműves Kelemenben, vagy Kocsák Tibor csodálatos musicaljében, a Légy jó mindhaláligban Pósalaky urat játszhatom, ami Vikidál Gyula és Gregor József után komoly kihívást jelent. Sokat köszönhetek az énektanárnőmnek, aki húsz éven keresztül minden Macskák előadás előtt félórát beénekeltetett, de úgy, hogy ezalatt kizárólag velem foglalkozott. Változatlanul tartom a kapcsolatot Cseke Péterrel és Szirtes Tamással, aki azt mondta, hogy az ajtó mindig nyitva áll előttem. Otthonomnak tekintem a Madách Színházat, és most már Kecskemétet is, de ha máshonnan jön egy felkérés, amire fizikailag még alkalmas vagyok, örömmel állok elébe. Éppen most említettem valakinek, hogy nem oda szeretnék menni, ahol szükség van rám, hanem oda, ahol rám van szükség.

Meg is teheted ezt, hiszen harminc évvel ezelőtt hivatalosan szabadúszó lettél, amikor bevezették a számlás rendszert. Ez a változás jót tett, elhozta a szabadságot? Miközben legtöbbet továbbra is a Madách Színházban játszottál.

Mindenképpen. Attól kezdve megkérdezték, hogy vállalom-e az adott szerepet, amire korábban nem volt példa. Mindig a kifüggesztett szereposztásból tudtam meg, hogy benne leszek-e a következő bemutatóban, s ha igen, mit fogok játszani. Ez a szabadság valamelyest önállóbbá, felnőttebbé tett, mint előtte a paternális Ádám Ottó-féle színházi rendszer, amelyben gondtalanul lubickolhattunk, akár a gyerekek.

Molnár André Lukács és Dunai Tamás – Légy jó mindhalálig, Kecskeméti Katona József Színház (fotó: Ujvári Sándor)

 

Főiskolásként kerültél a Madáchba, hiszen gyakorlati idődet is ott töltötted. Hogyan találtad meg a helyed az ottani színészóriások között?

Eleinte kezem-lábam összeakadt az izgalomtól. Először Karinthy Ferenc Hetvenes évek című darabjában játszottam Bessenyei Ferenc fiát, akit művész úrnak szólítottam, ő azonban szokásához híven alaposan hátba vágott és rám dörrent: „Kisapám, mondd, hogy Feri bátyám, szevasz!” Márkus László elkezdett röhögtetni, bosszantani, többször a lábamra lépett, igyekezett oldani a bennem lévő feszültséget. Gábor Miklósnak bemutatkozni sem mertem, annyira tiszteltem, ő aztán el is ment a Madáchból. Dégi István kísérgetett a színfalak mögött, megmutatta, mi hol van, úgy tekintettem rá, mintha az idősebb bátyám lett volna. Haumann Péterrel jó barátságba kerültünk, a fiaink sokat játszottak együtt. Megtapasztaltam, hogy az igazán nagy emberek megengedhetik maguknak a szerénységet. Ha az idősebb, tapasztaltabb művész megérzi a tehetség szikráját a színészpalántában, akkor úgy tekint rá, mint kollégára. Én is így vagyok ezzel, ha egy tehetséges fiatal színésszel hoz össze a sors – például Koltai-Nagy Balázzsal Kecskeméten –: két tenyeremet aláteszem, és segítem, ahol tudom.

Volt példaképed, akihez hasonlóvá akartál válni, vagy mindenkitől igyekeztél ellesni valamit?

Szinetár óvott minket a példaképektől, mert azt akarta, hogy egyéniségek legyünk, ne ugyanolyanok, mint ők. Inkább arra biztatott, hogy figyeljük a nagyokat, és mindenkitől próbáljunk ellesni valamit. Így tanultam Mensárostól intellektualitást, Márkustól a jó értelemben vett ripacskodást, próbáltam átvenni valamit Haumann hűvös intelligenciájából, Huszti csodálatraméltó lényeglátó képességéből, és bizonyára ellestem más kollégáktól is ezt-azt anélkül, hogy tudtam volna róla. Ha az ember asztalosmesterséget tanul, megfigyeli, hogyan dolgozik a mester, hogyan fogja a gyalut vagy a fűrészt, és próbálja ő is úgy csinálni. Ez nem szégyen, hiszen úgyis maga készíti el a bútort, és csiszolja majd tökéletesre. A színésznek is el kell sajátítania a technikát, és meghagyni a lehetőségét annak, hogy a szerep sugallata alapján megszülessen belőlünk valami olyan minőség, ami korábban nem volt, hiszen a néző az újdonság, a meglepetés varázsa miatt jön el a színházba. Többek között ezért is tartom jónak, hogy a Madáchban biztonsági okokból ugyan, de kettős, hármas szereposztásban futnak az előadások. Elsőre azt gondolnánk, hogy ez ipar, de nem csak az. A Mary Poppinsban Szervét Tibor George Banks-e egészen más, mint Szerednyey Béláé vagy az én alakításom. Mindenki másképp közelít ugyanahhoz a figurához, és mást tesz hangsúlyossá benne: Szervétnél eredetibb angol gentlemant nehezen tudnék elképzelni, Béla humoros gazember, én pedig egyszerű, esendő Banks vagyok, aki ki van szolgáltatva a sors csapásainak. Mindez arra ösztönzi a nézőket, hogy például a Mamma mia! című musicalt Gallusz Niki után megnézzék Koós Rékával és Kováts Krisztával is, mert mindegyik előadás másképp szólal meg. Ebben is úttörő a Madách Színház, európai színvonalat képvisel, és ott van a csúcson. Nagyon örülök, hogy az amatőr színjátszás után a profizmus iskoláját is kijárhattam, sőt aktív részese lehettem.

Macskák (fotó: Kanyó Béla, forrás: Madách Színház)

 

Beszéltünk arról, hogy eleinte a kispadon ültél. Maradva a sportos hasonlatnál, mondhatjuk, hogy akkor kerültél be először a kezdőcsapatba, amikor átvetted Ádám szerepét Az ember tragédiájában?

Talán igen. Az is beugrás volt. Gyakran úgy találtak meg komoly feladatok, hogy valaki más helyett kellett megoldanom. Biztos, hogy az én Ádámom teljesen más volt, mint Juhász Jácinté, és az én Luciferem is más volt, mint Gáti Oszkáré. Azt hiszem, valóban az Ádám után éreztem a profi színházi működésben először, hogy most már nincs olyan szerep, amit ne tudnék eljátszani, hiszen Ádám valamennyi férfiszerep esszenciáját jelenti, hatalmas utat kellett bejárnom, ugyanúgy, mint annak idején az Óriáscsecsemőben.

A színház történetében jelentős fordulatot hozott a zenés irány megtalálása, amikor bemutatta a Macskákat, majd újabb musicalek következtek. Hogyan hatott színészi pályádra ez a változás?

Ez is maga volt a csoda. 1976-ban a Madáchba mint prózai színházba szerződtem, és akkor még azt gondoltam, olyan az igazi színház, a zenés műfajt csupán „kiegészítő sportnak” tekintettem. Aztán persze megtanultam, hogy szó sincs erről, és mivel gyermekkorom óta zenéltem, egyre jobban lubickoltam benne, jól értettem és éreztem a zene nyelvét. Boldoggá tett, hogy olyan nagyszabású zenés produkciókban is bizonyíthattam, mint a Macskák, a Doctor Herz, a Mária evangéliuma, az Isten pénze és a Hegedűs a háztetőn.

Bár valóban komoly sikereket köszönhetsz a műfajnak, egy idő után nem lett túl sok a musicalekből?

Nem azt mondom, hogy ha pudingos tortából túl sokat eszik az ember, nem csömörlik meg tőle. Meg kell tanulnunk hozzátörni a lelkünket ahhoz, hogy megfelelő alázattal játsszuk négyszázadszor is ugyanazt a szerepet, mert a néző, aki aznap este eljön a színházba, akkor látja először az előadást. A látszatát is kerülnöm kell annak, hogy unom és rutinból igyekszem letudni valahogy, hiszen a közönségnek ugyanolyan varázslatban kell részesülnie, mint a premieren. Ezért aztán az ember, mint a gyerek, újra és újra rácsodálkozik, hogyan válik a hokedli gőzmozdonnyá, és még a füstjét is érezni véli, mert úgy működik a fantáziája. Ha ezt a színpadon hitelesen meg tudom mutatni, megtörténik a csoda. Láttam olyan előadást Párizsban vagy Londonban, amit a rutin vitt előre, amikor a színészek tíz év után ezredszer játszották ugyanazt a darabot. Ettől én is megőrülnék, de nekem szerencsém volt, mert egy színházon belül is sokfélét csinálhattam, és más területeken is kipróbálhattam magam.

Olyannyira, hogy tanítottál is. Az hogyan kezdődött?

A tanítás Szirtes Tamásnak köszönhető, aki nagy létszámú zenés osztályt indított a főiskolán, és a zenés mesterség oktatásában kérte a segítségünket Szerednyey Bélával. Kettéosztotta az osztályt, tizennégy növendék került Bélához, ugyanannyi hozzám. Érdekes, hogy az enyéim közül néhányan kiváló prózai színészek lettek, mint például Rezes Judit vagy Balla Eszter. Mindannyian nagyon tehetségesek és érzékeny lelkűek voltak. Mi valójában nem is tanítottuk őket, inkább segítettünk megoldani bizonyos helyzeteket. Szirtes csupán egyetlen instrukciót adott, hogy mindig legyünk őszinték velük, mert ez a korosztály pontosan érzi, ha át akarjuk verni őket. Aztán sajnos abba kellett hagynom a tanítást, mert úgy jöttek a színészi feladatok, hogy a kettőt együtt nem tudtam csinálni.

És a rendezés?

A rendezést a főiskolán próbáltam ki, amikor vizsgaelőadásokat állítottunk színpadra. Aztán jött az Ez nem ugyanaz című musical-koncert, amit a Vidám Színpadon mutattunk be nagy sikerrel. Az Isten pénzét – amelyben korábban Bob Cratchit-et és Scrooge-ot is játszottam – Veszprémben rendeztem, az Óriáscsecsemőt pedig a kecskeméti Ruszt József Stúdiószínházban.

Amikor rendezel, fontos, hogy személyes viszonyod legyen a választott művekhez?

Úgy érzem, rendezőként akkor lehetek hiteles, ha már a színpadon is megéltem, amit át akarok adni a kollégáknak. Onnantól viszont ki kell kapcsolni, amit korábban csináltam, őket kell figyelni, és belőlük felszínre hozni egy hasonló intenzitású, csak rájuk jellemző megoldást. Bevallom, a látvány megteremtésében kevésbé vagyok erős, jobban értek a dolgok lelki részéhez. Szívesen lennék játékmester olyan rendező oldalán, aki a vizualitást helyettem vagy mellettem nagy hozzáértéssel megvalósítja. Nem zárom ki, hogy lesz még erre alkalmam, hiszen még csak 72 éves vagyok, és szeretnék sokáig élni, ha Isten is úgy akarja.

Dunai Tamás és Gallusz Nikolett – Mary Poppins (fotó: Mohos Angéla, forrás: Madách Színház)

 

Négy évtized elteltével mennyiben gondolkodtál másképp Déry Tibor darabjáról? Bizonyára beépült minden, amit azóta átéltél és megtapasztaltál.

Keserűbb lett a mostani előadás, mert elsősorban a manipulációról szólt. Folyamatosan küzdeni kell az ellen, hogy az ember agyát a hatalom saját kénye-kedve szerint formálja át. Valamennyi uralkodó társadalmi berendezkedésre jellemző, hogy a saját „pogácsaszaggatóját” próbálja ráerőszakolni az állampolgárokra. Presser Gábor a könyvében úgy fogalmaz, hogy a politika megosztásra törekszik, mindenáron hadrendbe akarja állítani az embereket vagy az egyik, vagy a másik oldalon. A valódi művészet azonban – Presser szerint és szerintem is – összehozni akarja az embereket, nem foglalkozik azzal, hogy ki a jobb- és baloldali, hiszen az emberi élet teljességét próbálja megmutatni. „Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, / Egységünk törten törve, hanyatla erőnk” – írta Kisfaludy Károly Mohács című versében 1824-ben. A helyzet sajnálatos módon azóta sem változott, mert „visszavonás” és „durva irigység” jellemzi a mai politikai és a sajnálatosan kettéhasadt színházi életünket is, ahol hatalmi játszmáknak kitéve akarnak álművészetet fabrikálni, aminek semmi köze az igazi művészethez. Mert ha valami csupán szócső, az nem tekinthető igazi művészetnek.

Mondod, hogy még csak 72 esztendős vagy, és szeretnél sokáig élni. Szoktál töprengeni azon, mi jöhet a következő években, vagy nyitottan, kíváncsian várod, hogyan alakul a sorsod?

Eszembe jut egy angol közmondás, mely szerint a legjobb mód arra, hogy megtervezzük a jövőt, az, hogy megcsináljuk a jövőt. Kétségtelenül nagy szabadságot adna, ha most nekiállhatnék, és megcsinálnám a jövőmet. De ehhez már késő. Így aztán nyitott vagyok, és igyekszem befogadni, amit ad a sors, azon pedig nem kesergek, amit nem ad meg. Az sem kevés, amit idáig kaptam.

Visszautalva a Végtelenben kettőre, az elmúlás is ott van a gondolataid között?

Persze. Szerintem nem igazi művész, aki nem néz szembe a halállal, legalább gondolatban. A Végtelenben kettő című filmben olyan figurát játszom, aki már nem él, de ez csak a történet kétharmadánál derül ki a néző számára, amikor az Öreg rádöbben, hogy egyedül maradt. Mivel hitem szerint a világok átjárhatóak, nem félek a túlvilágtól. Ha nem is testi valójukban, de spirituális szinten velem vannak a szeretteim, az apám és az anyám. Emlékszem egy jelenetre a Tüskevárból, amikor Matula bácsi a fecskéket nézi, és azt találgatja, vajon hányadszor fészkelnek ugyanott. Végül elhessegeti magától a kérdést, és azt mondja: annyi, amennyi. Én is ezzel a gondolattal szeretnék élni úgy, hogy amennyi hátra van, azt lehetőleg szépen és tartalmasan élhessem Isten segítségével.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor