Somlay Artúr

 

1945-ben – immár harmadszor – ismét a Nemzeti Színház tagja lesz, de csak az évad második felében kerül sor az első bemutatójára. Felépülése után először a Múzeum körút 2. alatt működő Márkus Parkszínházban játszik 1945 júniusában Mészáros Ági, Makláry Zoltán és mások társaságában Török Rezső¹ Vannak még férfiak című bohózatában. Közben Gobbi Hildával járja az országot. Magyarul: hakniznak. A tiszteletdíjuk az infláció idején zsír, liszt, tojás. De Somlay részt vesz a volt Rádius Mozi helyiségében megnyíló Vígszínház (a hajdani Renaissance Színház) második bemutatójában is; Molnár Ferenc A hattyújában Jácint atyát játssza Marton Endre rendezésében. Itt ismeri meg Ruttkai Évát, aki a megbetegedett Tolnay Klári szerepét, Alexandrát veszi át az előadásban. Ezt követi A mi kis városunk felújítása, amelyben az egykori gyerekszínész, Lakner bácsi neveltje, az éppen felfedezett Ruttkai játssza Emilyt. Somlay ezúttal nemcsak a Rendező szerepében lép fel újra, de az előadásnak ténylegesen is ő a rendezője.

Pár hónappal később Jób Dániel levelet ír New Yorkba Molnár Ferencnek: „A Vígszínház május legvégén nyílt meg Az éjjeli menedékhely előadásával, úgyszólván a kánikulában. Ez olyasmi volt, amit úgy hívnak, hogy névjegyleadás. A második darabunk A hattyú volt, óriási sikerrel. […] Budapest meglehetősen el van pusztulva. A felszabadulás után siralom volt ránézni. De január óta fokról fokra javul a helyzet, remélhetőleg télire minden tekintetben helyreáll már a békés világ.”²

Jób Dániel, ahogy Somlay is, még reménykedik. Sok millió magyarral együtt úgy gondolják, boldogabb, különb világ lesz körülöttük. Vagy hogy valahol ott folytatódik minden, ahol a harmincas évek végén abbamaradt.

Egy másfél évvel később megjelent kiadványban a következő olvasható: „A Vígszínház Thornton Wilderrel nyitott 1946 őszén. A valóban finom és bizonyos lélektani mélységeket is elérő A mi kisvárosunk hatalmas sikere mintegy igazolásul szolgált Jób Dánielnek arra, hogy a közönség igénye mit sem változott: a valóság ábrázolása, a társadalmi keresztmetszet helyett, úgy látszik, még ma is megelégszik a színházba járó pesti polgár az élet egy gerezdjének, a kispolgári idillnek megismerésével. […] A megváltozott magyar társadalom szellemi vonalon is felmondta azt a harci szövetséget, amely a közös ellenség, a fasizmus elleni harc idején mindössze a németellenesség kötelezettségét rótta a magyar úri osztálynak a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodó részére. A passzív rezisztencia, az intellektuális síkon való antifasizmus, mely 1943-ban mégiscsak jelentett valamit, ma már nem belépőjegy a demokráciába. Ezt tudomásul kell venni, persze, nehéz és kényelmetlen.”³

Az írás egyértelműen tudtunkra adja, hogy egészen más idők jönnek, mint azt a Jób Dániel-félék gondolják. Akik azt képzelik, hogy semmi sem változott. „A Vígszínház, Belvárosi Színház és Művész Színház többé-kevésbé visszanyerte régi arculatát. Az eredeti célkitűzésektől való elszakadás kezdetben talán nem volt tudatos igyekezet a »visszapolgárosodásra«. Az egyre rosszabbodó gazdasági viszonyok feltétlenül arra kényszerítették a színigazgatókat, hogy leszálljanak a Pegazusról s könnyedebb, igénytelenebb irodalmi termékekkel csalogassák be színházaikba a közönséget.”⁴ A főideológus azt is közli valamennyi illetékessel, hogy a követendő példa a Nemzeti Színház: „A közönség véleménye – ez az érdeklődésben és tapsokban megnyilvánuló vélemény – is irányítja a Nemzeti Színház műsorpolitikáját, mégpedig igen érdekesen és tanulságosan. Már az első teljes évadban kijelölte például a közönség azt az utat, amelyen a dolgozó tömegek és a színvonalas színház találkozhatnak.”⁵

Major Tamás Nemzeti Színháza tehát hosszú időre példakép lesz. Ehhez pedig „haladó hagyományra” is szükség van. Ennek a haladó hagyománynak a szerepét elsősorban Bajor Gizi és Somlay Artúr tölti be. Míg az új igazgató számos megörökölt színész sorsát nehezen magyarázható szeszélyességgel kezeli – egyeseknek felmond, mások egy időre a megtűrtek listájára kerülnek –, addig Bajort és Somlayt kényezteti. Megszerez nekik minden lehetséges kitüntetést, díjat és elhalmozza őket jobbnál jobb szerepekkel. Mindkettőjüknek hat színházi évadot rendelt a sors a „népi demokratikus” rendszerben. És sok egyéb mellett az is közös a kettőjük sorsában, hogy egyikük sem természetes halállal távozott az élők sorából.

Somlay csak az 1945/46-os évad második felében lép először színpadra régi-új munkahelyén. Korábban ugyan szóba kerül, hogy A nők iskolája főszerepét, Arnolphe-ot fogja játszani elsőként, de mivel mégsem Gellért Endre rendezi a darabot, Major inkább magára osztja a szerepet. Így Somlay a Sári bíró címszerepével mutatkozik be immár harmadszor, ezúttal Gobbi Hilda bírónéjával az oldalán, 1946. március 1-jén. „A Sári bíró kétszeres eredmény – írja harmincegy évvel később nem csekély malíciával Molnár Gál Péter. – Félreérthetetlenné teszi, hogy a kommunista vezetésű Nemzeti Színház nem eltűntetni kívánja, hanem megerősíteni a magyar hagyományokat.”⁶ A korabeli sajtó elragadtatva nyugtázza az eseményt. „Gellért Endre, a rendező, a nagy magyar író rangjához méltó nemes eszközökkel, ízléssel és mértéktartással aknázza ki a romantikus mozzanatokban is bővelkedő naturalista parasztvígjáték adta lehetőségeket” – olvasható a Szabad Népben. Különösebb terjedelmet mégsem szánnak rá, hiszen nem ősbemutatóról van szó. Sokkal nagyobb figyelem kíséri Somlay következő premierjét, Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámáját, melyben Husz János szerepét játssza.

A dráma a weimari Németországban született és került színre először, Breslauban (Boroszlóban, a mai Wrocławban), 1932-ben. Reinhardt is színpadra vitte, de a náci tüntetések miatt hamar lekerült a műsorról.

A mi kis városunk című előadásban

 

Háy a háború utáni években a legtöbbet játszott hazai szerző a Nemzeti Színházban. Drámaírói életműve meglehetősen változó színvonalú. Ahogy köpenyegét is gyakran forgatja, úgy írói munkássága is kétarcú. Írt jelentős drámákat és szocreál fércműveket. Az Isten, császár, paraszt vitathatatlanul a legjobb darabja. Nem véletlen, hogy a korabeli kritika és a közönség egyaránt elutasítja. Az előadás rendezője, Gellért Endre így nyilatkozik róla a bemutató előtt: „A legnagyobb probléma ennél a darabnál, hogyan lehet minél kevesebb eszközzel a kort felidézni, azt az atmoszférát megteremteni, amelyben a darab nemcsak történelmi, hanem társadalmi síkon is lejátszódik.”⁷

Utolsó munkahelyén Somlay Gellért Endrével dolgozott a legtöbbet, szám szerint nyolc alkalommal. Somlay és a rendezők közötti viszályokról számos történet ismeretes. Ezek egy része valószínűleg igaz, más része inkább kitalált, tetszetős anekdota arról, miként küldte melegebb éghajlatra egyik-másik rendezőjét valamilyen meghökkentő instrukció hallatán. Megerősíti ezt az állítást az a körülmény is, hogy ugyanaz a történet több szereplővel forog közszájon. Gellérttel kapcsolatban nincsenek ilyen történetek. Somlay több ízben hangoztatta, hogy sokra tartja a rendezői pályát éppen csak elkezdett, harminckét éves fiatalembert. Benne látja az általa is nagyra becsült Hevesi méltó utódját.

Az Új Embertől a Szabad Népig szinte valamennyi napi- és hetilap fejcsóválva fogadja a Háy-bemutatót. A Magyar Nemzet haragos vezércikkel reagál: „Tiltakoznunk kell az ellen, hogy a Nemzeti Színház színpadát ilyen propagandacélokra használják fel. Ez a színpad az egész országé, amelyet közpénzekből építettek fel és adóbevételekből tartanak fenn. Ezeket a közpénzeket pedig, amiket a hívő magyar dolgozók milliói szolgáltatnak be, nem szabad vallásellenes propagandára fordítani!”⁸ A Szabad Nép, a Magyar Kommunista Párt központi lapja így válaszol: „A Nemzeti Színház nagy hagyományait mi is féltve őrizzük, de tudjuk, hogy e hagyományoktól nem idegen a társadalmi kérdések művészi szándékú ábrázolása. Az ellen tiltakozunk csupán, hogy politikai ferdítésekkel, adófizetők emlegetésével hadakozzanak irodalmi kérdésekben.”⁹

Lukács Györgyre is többen hivatkoznak, aki a Szabad Népben kifogásolta a darab művészi egyenetlenségeit, majd megvédte a szerzőt azt állítva, hogy zavarosan bár, de mégiscsak a marxizmus szellemében írta meg a drámát. Végül maga Háy is megszólal: arról tájékoztatja az olvasókat, hogy nem Kósa János támadta meg elsőként a darabját, hanem Goebbels, 1932-ben. A vita még hetekig gyűrűzik. Erről jóval többen szereznek tudomást, mint ahányan látták a Nemzeti Színház előadását. Háy szavaira a Magyar Nemzetben újabb vezércikk a reakció, amelyre Háy a színpadi szólásszabadságról írott glosszában válaszol. „Úgy hiszem, hogy Magyarországon a színpad szólásszabadságát nem megvédeni kell, hanem megteremteni – mondja. – Megteremteni, mégpedig a legmélyebb lélektani alapjaitól kezdve.” Csak arról nem esik szó, hogy milyen volt az előadás.

„Háy nagyigényű, szélesen felrajzolt társadalmi-történelmi konfliktust exponál, az egyes jelenetek feszült atmoszférát árasztanak magukból. […] Meggyőzően rajzolja meg Zsigmond császár küzdelmeit és feleségének, Borbálának az alakját – írja egy évtizeddel később Osváth Béla. – De az igazi főhős, akit a történelem valódi konfliktusa a korszak történelmi főhősévé avat, Husz János kívül marad a főcselekményen, s csak mint peremhős, mint az ellen-cselekmény hordozója lép fel.”¹⁰ A darab igazi csúcsa a börtönjelenet, Husz (Somlay) és Zsigmond császár (Major Tamás) találkozása. Valószínűleg Gellért is megérezte, hogy Somlay súlyos jelenléte fogja igazán feloldani a problémát.

Hauptmann A bunda című komédiájának előadásával kapcsolatban viszont egyértelműen fogalmaz a sajtó. Somlay főbírójában ki a junker-szellem hungaristára áthangoltságát kifogásolja, ki a szerzőt tartja naturalizmusával együtt avíttnak, olyan stílusformának, amelyen fejlődésében túlvánszorgott már a magyar színház. Aszerint, hogy a koalíciós idők melyik lapja melyik ideológiát hivatott pártfogásába venni. A Népszava például így fogalmaz: „A főbíró szerepét Somlay Artúr játszotta, teljesen félreértve a színdarab szándékát.” Mátrai-Betegh Béla ezt írja: „A naturalizmust meghagyta a maga kegyeletes, múzeumi pompájában, mint egy múmiát, amelyet nem szabad megbolygatni, mert széthull, a szatírába viszont sok kedves, eleven ötletet rakott, hadd éljen a darab virgoncan azokon a pontjain, ahol még élni tud.”¹¹

Somlay egész pályájának egyik legjelentősebb alakítása a Jegor Bulicsov címszerepe volt. Az előadást Major rendezte, nem kevés aggodalommal; állítólag különféle trükkökkel, hamisított szovjet levelekkel próbálta az instrukcióit eljuttatni a rendezőfaló hírében álló főszereplőjéhez.

A pályatárs és jó barát, Somló István így idézi fel az 1947 februárjában lezajlott Gorkij-bemutató kivételes élményét: „Úgy emlékszem rá ebben a szerepében, mint egy vérbő, vad bölényre, akit valamilyen ismeretlen nyű rágcsál. Lomha, félelmetes járásával rátelepedett az egész házára. Kuszált, vörhenyes haja, kecskeszakálla, ravasz tekintete – hunyorgás és kimerevedés változataival – gyűlöletet és ugyanakkor egyféle halálfélelmet tükrözött. Ahogyan szétvetett lábakkal elterült karosszékében, és az ismeretlen betegség bolygatásától egyszerre csak összehúzódott, még színésztársaira is félelmet keltő hatást gyakorolt. Féltek tőle! Féltek, hogy többé nem tud felkelni karosszékéből. És féltek attól is, hogy hirtelen felugrik, és tettleg ráront a hozzá legközelebb álló kollégájára. Egyidejűleg féltek tőle színpadon és nézőtéren! […] A trombitást izgatottan sürgette, hogy gyógyítsa meg. Nem könyörgött, parancsolt. […] Amikor ráeszmélt arra, hogy összeharácsolt vagyona semmit sem ér, hogy eredendő érzékisége sem nyújthat már semmi örömet – ráborult az asztalra, és könnytelen sírás rázta egész testét.

Én úgy gondoltam, hogy a halál gondolata és gyanús kísértése ennek a szerepnek az eljátszása alatt érintette meg Somlayt.”¹²                                                                          

Három hónappal később Sartre egyfelvonásosában, A tisztességtudó utcalányban a fajüldöző szenátort játszotta, Lizzie pedig Tolnay Klári volt vendégként. Somlay nem kedvelte Sartre-t és az egzisztencializmust, viszont annál jobban szerette Tolnayt, akit pályakezdőként istápolt a Vígszínházban. Tolnayt a szerződtetés szándékával hívták meg a szerepre, de ő – talán Somlay tanácsára? – visszautasította a megtisztelőnek látszó ajánlatot.

Az ember tragédiája a háború után csak 1947. szeptember 26-án, vagyis a harmadik teljes évad első bemutatójaként kerül ismét színpadra a Nemzeti Színházban, Both Béla rendezésében, aki így részletezi elképzeléseit a műsorfüzetben: „A mostani előadásban azt a célt igyekszem megvalósítani, hogy Madách drámai költeményét »lényegében« fogjuk meg, s az ötletszerű szempontok mellőzésével, minél egységesebb és érthetőbb színpadi megoldást teremtsünk. Ennek a célnak a szolgálatában természetesen felhasználtam mindazokat az eredményeket, amelyek a Tragédia eddigi előadásain létrejöttek, s ezeken túl, értelmezésben is, beállításban is tovább mentünk előre.” Ez a közhelyektől hemzsegő megfogalmazás azt sejteti, hogy az előadás semmi újat nem hoz a korábbi bemutatókhoz képest. Ennek megfelelően a fogadtatás is éppen olyan langyos és közhelyektől terhes, mint a rendezői szándék. A színészi teljesítmények kritikai elemzése szinte kizárólag a kettős szereposztás három főszereplőjére terjed ki, és többnyire egymásnak ellentmondó véleményeket tartalmaz. Vannak fenntartás nélkül lelkesedők és szigorú ellenvélemények. Utólagos okoskodással még az is megkockáztatható, hogy bizonyos vélemények előrevetítik Madách művének további sorsát a megerősödő pártállam későbbi szakaszában.

Egyetlen vélemény érdemel megkülönböztetett figyelmet: Németh Antalé, aki természetesen az íróasztalfiókja számára írja ekkortájt eszmefuttatásait. Az előadás háromszori megtekintése után a következőket fogalmazza meg Luciferről: „Lucifer alakja nincs kötve a színész természetes életkorához, mint Éva vagy Ádám. Időtlen lény. Sőt: genus nélküli. Ha a színház a magyar színházkultúrát őszintén új, nagy élménnyel akarta volna megajándékozni, a színházvezetői szerénység két olyan színészt engedhetett volna előre a szerepben, mint Somlay Artúr vagy Uray Tivadar. Somlay a legnagyobb intellektusú színészünk jelenleg, aki kongeniális alakítást nyújthatott volna Madáchcsal. Emellett a lázadásnak, titáni dacnak, forradalmi magatartásnak egyedülálló színpadi kifejezője. Színészi oeuvre-jéből hiányzik ez a klasszikus figura! Erre Madách minél hívebb interpretálásának jelszavával Somlayra, a ragyogó strindbergi Edgar kapitányra, az emberi gyűlölet e féktelen erejű megtestesítőjére osztották Péter apostolt, a szeretet vallásának lángoló szívű igehirdetőjét!”¹³

Ennek ellenére Demeter Imre Somlayról szóló kismonográfiája azt állapítja meg, hogy „Péter apostolként egyszerre volt apostol és halász”.¹⁴ Az észrevétel nem túl eredeti, de valamelyest mégis körvonalazza az alakítás jellemzőit.

Alig egy hónappal a Tragédia-bemutató után Somlay a korszak egyik leggyakrabban játszott szovjet szerzője, Konsztantyin Szimonov¹⁵ egykor híres, mára méltán elfelejtett színművében, Az orosz kérdésben játszott.

Az évad második felében, 1948. április 23-án kerül sor Somlay egész pályafutásának legnagyobb bukására. Régi vágyát, a Lear király címszerepét próbálja Both Béla rendezésében. Már a Vígszínházban, 1943-ban szóba került egyszer a szerep; Hegedűs Tibor ötlete volt, hogy Emlyn Williams Hattyúdal című darabjának hatalmas sikere után, amelyet joggal tekintettek előjátéknak az igazi Lear királyhoz, Somlay játssza el az „eredetit” is. Még vendégrendezőt is találtak hozzá Márkus László¹⁶ személyében, aki azonban úgy vélte, hogy a szerep nem Somlaynak való, és inkább az Othellóban kellene gondolkodni. Végül elálltak a tervtől. A nagy szerepálom megvalósulása így a háború utánra halasztódott.

Ekkoriban – szovjet mintára – divatba jött hazánkban (és főleg a Nemzeti Színházban) a kettős szereposztás. Lear király szerepére is ketten készültek: Somlay és Bartos Gyula.¹⁷ Hogy mi történt a próbákon, ma már lehetetlen rekonstruálni. A korabeli kritikák udvariasak és semmitmondók. Annyi bizonyos, hogy súlyos konfliktusokra került sor Somlay és Both között, aminek az lett a vége, hogy Somlay elzavarta a próbáról a rendezőt. A szemtanúk szerint meglehetősen későn. Az összpróbák idején Major vette át az irányítást, de akkor már menthetetlen volt a helyzet. Both egy fél évszázaddal korábbi stílusra hangolta az előadást. Somlay hosszú, hófehér szakállt viselt, mint hajdanában Szacsvay Imre,¹⁸ a szavaló, éneklő, emelkedett játékstílus kiemelkedő képviselője. Tehát nyilvánvaló, hogy poros, XIX. századi levegő áradt a színpadról. Ezt a korabeli jelenetfotók is bizonyítják. De hogy miért csak az első öltözéses próbán vált világossá Somlay számára, hogy Mikulás bácsit csinált belőle a rendező, mivel teltek az elemző próbák, miért nem derült ki, hogy a színész egész más irányban akar menni, azt már sohasem fogjuk megtudni.

A Valahol Európában című filmben

 

A kritikák egy része most is tapintatos. Közhelyeket írnak. Hogy az előadás hagyományos. Olyan, ahogy általában a XX. század első évtizedeiben Shakespeare-t játszották. Demeter Imre így emlékezik: Somlay „megrendítő Lear volt, de bennem mégis az a másik, a Lear-torzó Maddoc Thomas hegyeket döngető, mélyről felszakadt vallomása maradt meg inkább, az a modern Lear egy közepes színészdrámában; a shakespeare-i remekmű-dráma Lear királyára úgy emlékszem vissza, mint amelynek alakítója a maga fenségében súlyos egyéniségével és személyes varázsával eljátszik egy régóta álmodott nagy szerepet.”¹⁹

Nincs fájdalmasabb egy színész számára, mint az elszalasztott lehetőség. Főleg egy olyan lehetőség, amelyre régóta várt.

A soron következő feladat némi vigasztalást hoz. Az Úri muri Gellért Endre rendezésében a régi szép időkre emlékeztet. Az 1928-as ősbemutató Szakhmáry Zoltánja most, 1948 decemberében Zsellyei Balogh Ábelt játssza. De nem ez a fontos, hanem hogy jelen van egy remekmű újragondolásánál. Ez az előadás Gellért egyik legtökéletesebbre csiszolt rendezése. A színház dramaturgiai munkaközössége Móricz Virág közreműködésével visszadolgozta a regény befejezését. Somlay az egyetlen szemtanú, aki a hajdani hamisításnál is jelen volt. És most az író közeli barátjaként vesz részt tanácsaival a régi-új változat végleges formába öntésénél.

Hihetetlen atmoszférája volt az előadásnak. Pedig a mindenható kultúrpolitikus, Révai József még két évvel később is így nyilatkozik: „A port rajtahagytuk az Úri murin, színházi változatban is, filmváltozatában is, nem mertünk hozzányúlni Móricz Zsigmond eredeti parasztábrázolásához, és ezzel nem hívek voltunk Móricz Zsigmondhoz, hanem éppen ellenkezőleg.”²⁰ Szinte valamennyi kritika egyértelműen az előadás eszményi realizmusát hangsúlyozza. „Nagyszerű volt a szereposztás – állapítja meg Székely György. – Hiteles alakként maradt meg az emlékezetben Rajczy Lajos (Szakhmáry Zoltán), Rhédey Eszter, az okos-hűvös feleség szerepében Szörényi Éva. Pazar együttes játékot alakított ki a rendező. Kiváló alakítással járult a sikerhez Somlay Artúr (Zsellyei Balogh Ábel), Tompa Sándor (Csörgheő Csuli), és a kacérkodó Rozikát játszó Mészáros Ági.”²¹ Somlay azt is eljátszotta, hogy kívülálló. Igazi úr a félig-meddig úrnak látszó társaságban. Fensőbbséges gőggel figyelte az „úri murit”, mint aki nem tartozik igazán közéjük, csak elfogadja a helyzetét.

Az évad végén a Magyar Színházban, mely most már hivatalosan is a Nemzeti Kamaraszínháza (ami nevetséges, méreteiben alig különbözik a Blaha Lujza téri épület adottságaitól), részt vesz egy sztárparádéban, amely a Dohányon vett kapitány című szovjet operettel szórakoztatja a pártállammá lett népi demokrácia nagyérdemű közönségét. A zeneszerző Scserbacsov,²² a szövegíró bizonyos Adujev,²³ de a hazai átdolgozók egész csapata, a hirtelenjében alakult Operett Stúdió munkaközössége vette kezelésbe az eredeti szövegkönyvet, amelynek színpadra állításához is három rendezőre, Hont Ferencre, Major Tamásra és Pártos Gézára volt szükség. Az előadásban részt vett Dajka Margit, Rátkai Márton és még sokan mások. A darab hatvannégy előadást ért meg. „A Nemzeti Színház átmeneti feladatként vállalta, hogy a régi nyomokon haladó Operett Színház és az előző évadbeli »községesített« operetteket játszó Magyar Színház munkáját művészileg felülbírálva egy haladó, minta operett-előadást produkáljon” – írja Magyar Bálint.²⁴ Somlay Nagy Péter cárt alakította.

A következő évadban eljátssza régi vígszínházi szerepét, Noszty Pált a Noszty- fiúban, ezúttal Karinthy Ferenc és Benedek András átdolgozásában, Gellért Endre rendezésében. A felújításhoz az apropót Mikszáth halálának negyvenedik évfordulója adja. Az előadás hangvétele lényegesen különbözik a Harsányi Zsolt-féle változatétól; ebben nincs semmi kedveskedés. Gellért értelmezésében a millenniumi idők hiteles kibontása érvényesül. A dzsentri Don Juan-mese nyomán szépelgés és idilli fuvallatok helyett egy kórkép bontakozik ki. A rendező színészvezetése az Úri muri elveit követi. És ebben Somlay Noszty Pálja is bizonyára sokat keményedett, kérgesedett 1926 óta.

A következő évadban egy újabb Szimonov-szerep várja Somlayt. Az Idegen árnyék Trubnyikovja – ha lehet – még sematikusabb, mint a szerző korábbi darabjának imperialista ügynöke volt. A darabot Várkonyi Zoltán rendezi, akinek Művész Színházát éppen államosították, vagyis megszűntették, és régi otthonában, a Nemzeti Színházban talált átmeneti menedékre. Ezt követte az Anna Karenyina Marton Endre rendezésében, amelyben Somlay Karenyint alakítja. Az előadás a moszkvai Művész Színház adaptációját, Nyikolaj Volkov²⁵ precíz, de nem éppen invenciózus munkáját használja fel.

1950. december 8. nevezetes dátum a magyar színháztörténetben. Ekkor kerül színre az Ármány és szerelem, a háború utáni időszak nevezetes előadása, amelyben Somlay von Walter kancellár szerepében remekel. Az előadásban „talán a legerősebben érvényesült a szereplők összeütközéseiben a társadalmi meghatározottság – emlékezik majd három évtizeddel később Molnár Gál Péter. – Gellért mégis elkerülte ennek a kornak a divatos determinizmusát. A kancellár a feudalizmust képviselte, de: önmagát is. […] Különösen Somlay megfogalmazásában²⁶ megnyerő, élete delén álló, értelmes államférfiú volt, aki saját belátása szerint cselekedett, nem pedig ideológiai tantételek illusztrációjaként. Somlay von Walterje nemcsak elnyomó volt, nemcsak zsarnok, hanem fia neveléséért és sorsáért aggódó atya is, aki megrendült és összemorzsolódott a tragédia bekövetkeztekor. Somlaynak már megjelenése, rátámaszkodása a Metternich-íróasztalra annyi emberi nyomatékot, értékes súlyt, nemes fölényt, parancsoló nagyságot sugárzott, hogy fölébe növekedett a regényes érzésű szerelmi rémdrámák szívtelen zsarnokainak. Ember volt a talpán. Egyben politikus is, akinek le kell gyűrnie családi érdekeit, hogy a hercegség ügyét szolgálhassa.”²⁷

Gellért rendezésének nagyszerűsége ezúttal – többek közt – olyan finomságokban érvényesült, hogy például a kancellár hatalmát, erejét a többiek játszották el. Somlay fejcsóválva mondta, hogy „Ferdinánd! Ferdinánd”, mintha azt mondaná: „ejnye, ejnye!” – és közben megfagyott a levegő a színpadon, de még a nézőtéren is. Ilyen a hiteles és mindig igazat mondó színház.

Persze az ilyen igazságokhoz Schiller géniusza is kell. Ezt hiába keressük az olyan hazug művekben, mint Háy Gyula színműve, Az élet hídja (bemutató: 1951. február 3.), amelyben Somlay Gerő Ernőt, a „hídverőt” kényszerült megszemélyesíteni, vagy Vlagyimir Mihajlov és Lev Szamoljov Titkos háború című szocreál badarsága (bemutató: 1951. április 2.), amelyben egy bölcs és igazságos NKVD-tábornok egyenruháját volt kénytelen magára ölteni. Volt, amikor megálljt parancsolt a képtelenségeknek; Háy Gyula másik hazugságát, az Erő főszerepét visszaadta, amikor kiderült, hogy a „hazaáruló” Szent-Györgyi Albertet kellene eljátszania.²⁸

1951. május 30-án került sor a Bánk bán felújítására, amelyben Petur bán volt. „Somlay Peturja az előadás legkiemelkedőbb, hibátlan alakítása – állapítja meg Kárpáti Aurél. – Minden ízében és vonatkozásában él, szinte személyes ismerősünkké válik. Mind tiszta szövegértelmezés, mind markáns jellemzés tekintetében hiteles, a realista emberábrázolás művészien egyénített típusa. Született »békétlen« magyar, az összeesküvés igazi lelke. Természetes és egyszerű. Magával ragadó pátoszában nyoma sincs a hajdani Peturok szónokló öblösségének. Belépésekor csupa fojtott parázslás és keserű füstölgés, míg a második felvonást valósággal felgyújtja indulatának szenvedélyes, lobogó lángjával.”²⁹

A háború után készült filmjei közül első helyen természetesen a Valahol Európában érdemel figyelmet. Balázs Béla és Radványi Géza remekműve a fiatalságról és a jövőről szól, és ebben Somlay meggyőződése is benne van. 1947-ben még valamennyi alkotó úgy gondolta, hogy tényleg különb lesz a világ. Ez még valahogyan Nádasdy Kálmán és Ranódy László filmjében, a Lúdas Matyiban is benne van, amelyben Somlay Mohos professzort játssza, aki nem más, mint „a magyar Faust”, Hatvani István³⁰ reinkarnációja. Jóval silányabb feladat Keleti Márton 1951-ben készült „antiklerikális” filmje, a Különös házasság Fischer érseke, és Várkonyi Zoltán Nyugati övezet című „szocialista realista” filmdrámájának főszerepe. A szintén 1951-ben készült filmben Somlay egy híres tudóst játszik, Ákos Lóránt professzort, aki Nyugat-Berlinben kis híján az imperialisták uszályába kerül, de végül megtalálja a helyes utat a szocialista társadalmat építő demokrácia felé. Utolsó filmjében kifogott a szövegkönyv hazug szándékán: az egyik jelenetbe beleszőtte saját üzenetét: „Mindenki annyit ér, ahogyan élt és ahogyan dolgozott. Ez ad értelmet az életnek. Ha meghalok, meg fogják találni életem és munkám eredményeit és bennük engem.” A film végén még egyszer elhangzik az utolsó mondat: „Ha meghalok, meg fogják találni életem és munkám eredményét.” A Nyugati övezet díszbemutatóját már nem érte meg.

Különféle társadalmi tisztségei között az 1950-ben megalakult Színház- és Filmművészeti Szövetség elnöke is volt. Az 1951. október 13-án lezajlott második konferencián Ladányi Ferenc³¹ főtitkár évadértékelő beszámolójában a következőket mondja: „Vegyük azt az esetet, mikor a színész érzés nélkül játszik. Gondolkodik, mozog és beszél, de viselkedését nem fűti át belső érzelmi tartalom. Játéka menthetetlenül külsőséges, gépies marad. […] Ilyen alakítás szerintem Somlay Artúré Az élet hídjában, ahol ez a nagyszerű művész elmulasztotta érzelmi tartalommal megtölteni a figurát, sőt, az az érzésem, hogy gondolkodni sem sokat gondolkodott annak a kommunista vezetőnek az agyával, akit ábrázolt. Cselekedett és beszélt a színpadon érzések és gondolatok nélkül, ezért alakítása csak addig hatott rám, míg az ő egyéni, megjelenésbeli szuggesztivitása uralkodott a színpadon, de azon túl kiütközött játékából a sablon.”³²

Az elnöki emelvényen Ladányi mellett helyet foglaló Somlay a szünetben távozik a konferenciáról. Halála után Ladányi veszi át a szerepét Az élet hídjában.

Az utolsó években a legnagyobb örömöt az jelentette számára, hogy kinevezték a Színművészeti Főiskola tanárának. Színészmesterséget és színpadi beszédet tanított a felsőbb évfolyamokon. 1947-ben megrendezte növendékeivel A mi kis városunkat, és ő játszotta velük a rendező szerepét. Még ugyanebben a tanévben színpadra állította a végzős évfolyam hallgatóival Herman Heyermans Remény című drámáját. 1950-ben az Úrhatnám polgár a következő végzős osztály egyik vizsgája. Jourdain urat Márkus László IV. a. h. játszaná, de néhány nappal a bemutató előtt az egész családot kitelepítik a Békés megyei Okányba. Főbenjáró bűnük, hogy malomtulajdonosok voltak. Hosszas huzavona után Márkus mégis megkapja a diplomáját és megkezdheti pályáját Debrecenben, de Jourdain urat sohasem játssza el. Somlay pedig otthagyja a főiskolát.

Néhány nappal a halála előtt a Rádióban felveszik Somlayval Juhász Ferenc monumentális eposza, az Apám egyik fejezetét, a Vergődést. A felvételt többször le kell állítani, mert rátör a zokogás. „Építsetek olyan házat…/ Gyógyítsátok a világot…/ Nekem messzire kell menni…/ Ne felejtsd soha apádat…/ A szívemben féreg lakik!…/ Botom tedd a koporsómba…/ Engemet már nagyon várnak…” A többi színész a stúdióban – Gobbi Hilda, Somló István, Ungvári László – döbbenten összenéz.

Árgyél király készen áll a nagy útra.

Öngyilkossága hétpecsétes titok volt. A majdnem mindig jól értesült Csathó Kálmán még 1960-ban is azt írja Somlayról szóló portréjában, hogy szívroham vitte el.

Azok a nézők, akik a Bánk bán 1951. november 10-i előadására váltottak jegyet a Nemzeti Színházba, nem sejtették, hogy a színpadi események azon az estén összemosódnak a valósággal. „Kiholtak szabadítóid, ó / Te vasra vert hazám? no nyeld le a bilincsed / Jajgatva s edd magadnak a halált!” A Petur bánt játszó Somlay a szemük láttára búcsúzik az élettől. Az előadás után hazamegy, beveszi az otthon található összes gyógyszert, és végez magával.

Állítólag hat búcsúlevelet hagyott hátra. Ezeket az Államvédelmi Hatóság nyomtalanul eltüntette. Se a feleségéhez, se a lányaihoz nem jutott el egyetlen sor üzenet sem. Csak Gobbi Hildának mutatta meg a neki címzettet titokban Péter Gábor.³³ „Drága Hilda! Dacára a dacárandóknak, mégis meg kell tennem… Vigyázzon Emilyre és Julkóra, de hiszen magának ezt felesleges mondani… Bárhogy igyekeztünk, nem sikerült…”

A többi, néma csend.

BALOGH GÉZA

FELHASZNÁLT IRODALOM

Magyar Színháztörténet 1920−1949, Budapest, é. n.

Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története 1919−1945, Budapest, 1977

Magyar Bálint: A Vígszínház története, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979

Magyar Bálint: A Magyar Színház története, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985

Demeter Imre: Somlay Artúr, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972

Benedek András: Az utolsó európai bölény, in: Színházi műhelytitkok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1985

Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1983

Lengyel György: A leláncolt Prometheusz, in: Színházi emberek, Budapest, Corvina Kiadó, 2008³⁴

JEGYZETEK

¹ Török Rezső (1895−1966) vígjátékokat, operetteket, regényeket és filmforgatókönyveket írt. A két háború közötti időszakban népszerű szerzőként tartották számon.

² Jób Dániel levele Molnár Ferencnek. Bp., 1946, in: Magyar Színháztörténet 1920−1949, 443. o.

³ Molnár Miklós (1918−?): Színházi életünk története a felszabadulás után, Bp., Színháztudományi Intézet, 1947, 7. o.

⁴ Molnár Miklós: i. m., 5. o.

⁵ Molnár Miklós: i. m., 13. o.

⁶ Molnár Gál Péter: Emlékpróba, Bp., 1977, 159. o.

⁷ Jövendő, 1946. május 2.

⁸ Kósa János: Isten, császár, paraszt – Bemutató a Nemzeti Színházban, Magyar Nemzet, 1946. május 11.

⁹ Barabás Tibor írása, Szabad Nép, 1946. május 14.

¹⁰ Osváth Béla (1926−1965): Háy Gyula, in: Türelmetlen dramaturgia, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 184. o. A szerző újságíró, irodalomtörténész, 1963-tól haláláig a Nemzeti Színház fődramaturgja.

¹¹ Kossuth Népe, 1946. december 18.

¹² Somló István: Somlay Artúr (1883−1951), in: Kor- és pályatársak, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1968. 67−68. o.

¹³ Németh Antal-hagyaték, idézi Koltai Tamás: Az ember tragédiája a színpadon, Bp., Kelenföld Kiadó, 1990. 182. o.

¹⁴ Demeter Imre: Somlay Artúr, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972, 232. o.

¹⁵ Konsztantyin Szimonov (1915−1979) szovjet-orosz író, költő, publicista, a Várj reám (Zsgyi menya!, 1946), az Orosz emberek (Russzkije ljugyi,1945), a Nappalok és éjszakák (Dnyi i nocsi, 1946) és más művek szerzője.

¹⁶ Márkus László (1881−1948) író, kritikus, rendező, díszlet- és jelmeztervező, 1932/33-ban a Nemzeti Színház, 1935 és 1944 között az Operaház igazgatója.

¹⁷ Bartos Gyula (1872−1954) vidéki évek után, 1907-től a Nemzeti Színház tagja. Fontosabb szerepei: Harpagon, Shylock, Tiborc, Lear.

¹⁸ Szacsvay Imre (1854−1939) 1884-től a Nemzeti Színház tragikus színésze. Két emlékezetes szerepe volt Lear és Petur bán, de játszotta Othellót, és a Julius Caesar Brutusát is.

¹⁹ Demeter Imre: i. m. 105−106. o.

²⁰ A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség II. konferenciájának jegyzőkönyve, 1951. október

²¹ Székely György: Nemzeti Színház, in: Magyar Színháztörténet 1920−1949. Bp., é. n., 303. o.

²² Vlagyimir Scserbacsov (1889−1952) sokoldalú szovjet zeneszerző, szinte valamennyi zenei műfajban (kamarazenében, dalirodalomban, filmzenében) otthonosan mozgott, de egy operát és egy operettet is komponált.

²³ Nyikolaj Adujev (1885−1950) szovjet humorista, számos operett librettójának szerzője. Konstruktivista versekkel kezdte irodalmi tevékenységét, majd szatirikus verseket, elbeszélő költeményeket írt.

²⁴ Magyar Bálint: A Nemzeti Színház története, 1945−1955. Bp., 1960, Gépirat, 263. OSZK SZT, Ms 53/2

²⁵ Nyikolaj Volkov (1894−?) színházi kritikus, drámaíró, műfordító. Számos balett szövegkönyvét írta. Az Anna Karenyinát 1937-ben mutatta be a Művész Színház.

²⁶ Az előadás ezúttal is kettős szereposztásban került színre. Az írás arra utal, hogy Balázs Samu megformálásában más motívumok érvényesültek.

²⁷ Molnár Gál Péter: Ármány és szerelem, in: Emlékpróba, Bp., 1977, 188. o.

²⁸ A darabot 1952. február 25-én mutatta be a Katona József Színház (a Nemzeti későbbi kamaraszínháza), de ekkor Somlay már fél éve halott volt.

²⁹ Kárpáti Aurél: A megújhodott Bánk bán, Színház és Filmművészet, 1951, in: Színház, Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1959. 230. o.

³⁰ Hatvani István (1718−1786) matematikus, a teológia és az orvostudományok doktora, a debreceni kollégium matematika, fizika és kémiatanára. A felvilágosodás eszméit képviselte. A debreceni diákok adomái nyomán ördöngös mondák terjedtek el róla, ezért kezdték „a magyar Faustként” emlegetni.

³¹ Ladányi Ferenc (1909−1965) színész, színigazgató. A negyvenes években Miskolcon, Debrecenben, Szegeden játszott. 1945-től a Nemzeti, 1949-től a Madách, majd ismét a Nemzeti Színház tagja. 1953 és 1955 között a Magyar Néphadsereg Színháza, 1957-től 1959-ig a Madách Színház igazgatója.

³² Részlet az 1951. október 13-i színházi konferencia jegyzőkönyvéből.

³³ Péter Gábor (1906−1993) kommunista politikus, 1945 és 1953 között az Államvédelmi Hatóság vezetője.

³⁴ Lengyel Györgynek, 1946 óta legkedvesebb kenyeres pajtásomnak és iskolatársamnak köszönhetem, hogy tízéves kamaszgyerekként Somlayt személyesen megismertem, és valamennyi háború utáni színpadi szerepében láttam, az öltözőjében is többször meglátogathattam. (Somlayékat szoros barátság fűzte a Lengyel-családhoz. Amikor életemben először náluk jártam, Gyuri íróasztalán egy dedikált családi fénykép fogadott: Somlayt ábrázolta a kétéves Emilyvel az ölében. Ha jól emlékszem. a képaláírás ez volt: „Sok szeretettel Árgyél apu és Emily”.)