Szomory Dezső: Hermelin – Miskolci Nemzeti Színház
Szokásommá vált, hogy egy megnézendő produkcióról minél kevesebbet akarok tudni előre. Még azt sem feltétlenül, hogy ki rendezte. Így aztán csak Miskolcon derült ki számomra, hogy a Hermelint Mohácsi János állította színpadra. Ez azt jelentette, hogy amit látni fogok, az csak nyomokban tartalmaz majd Szomoryt. És valóban: a novemberi műsorlapon még kissé cirkalmasan az áll, hogy „Szomory Dezső miatt, után és helyett írták a Mohácsi testvérek”, azaz Mohácsi István és Mohácsi János, az előadás szórólapján már letisztultabban az, hogy „Majdnem Szomory Dezső”. Sebaj! Eredetileg ugyan arra lettem volna kíváncsi, hogy mit kezd a mai színház Szomoryval, aki igen sikeres szerző volt a maga idejében (már amikor játszották), a huszadik század első felében, tud-e valamit kezdeni vele, egyáltalán, lehet-e valamit kezdeni vele, de akkor ezt nem most fogom megtudni. Illetve ez is egy válasz: például át lehet írni.
Hogy aztán lehet-e átírás nélkül, eredetiben játszani akár a Hermelint, akár a többit?
Vannak sikerszerzők és sikerdarabok, akik és amik kihullanak az idők rostáján. Ez, ha nem is nélkülöz némi rejtélyességet, elemezhető és megmagyarázható folyamat, de nem kis felkészültség kell hozzá, amivel én, fájdalom, nem érzek rendelkezni. Miért nem játsszák ma sehol mondjuk Csurka István, Illyés Gyula, Németh László drámáit, amikkel fiatalkoromban, a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben oly gyakran találkozhattam? Erre lehet válaszolni, de tényleg nem mernék próbálkozni vele, ha akadnak is sejtéseim. Nagyon szeretnék pedig felelni, de nem árt némi önmérsékletet tanúsítanom; a színházi, nézői ízlés, a színházi és nézői kánon változásának megragadása amúgy is elég ingoványos terület, hisz nincsenek felméréseink. S ha tudnám is a viszonylag pontos választ, az is igaz, hogy bármikor jöhet egy rendező, aki a rostán kihullott darabok közül kiemel egyet és pompás előadást rittyent belőle, persze nem feltétlenül az alapmű szellemében; de az is lehet, hogy igen. (Gondoljunk az 1976 májusában bemutatott, Ascher Tamás rendezte kaposvári Állami áruházra, ami az eredetileg 1952-ben színpadra került – és azonnal meg is filmesített – szocialista operettet olyan sikeresen fordította visszájára, hogy a premierre meghívott, még élő szerzők mélységesen felháborodtak: ők nem ezt írták!)
A Hermelinnek épp nincs különösebb oka a panaszra, írójának már inkább. A darabot 1916 március első szombatján mutatta be a Vígszínház, Jób Dániel rendezésében, Csortos Gyulával, Góthné Kertész Ellával („Minden előadáson más három kalapban játszik”), Góth Sándorral, a címszerepben Varsányi Irénnel. Ideális kivitel. A Színházi Élet 12. számának („Hermelin”-szám!) címlapján bohócruhára emlékeztető jelmezében Csortos, a lap élén hosszú tudósítás: „Száz ismerőssel ha találkozol, mindegyik ezer kis intimitást tud mesélni a Hermelin előadásairól. Nagy események elengedhetetlen pletyka-uszálya, Szomory darabját is követi, hosszan, tarkán, a darab sikerének legszebb bizonyítékaképpen.” (Szorgalmi feladatként idemásolok még két mondatot, amik mutatják, mennyire mások voltak a színházba járási szokások. „Érdemes estéről estére figyelni a Szomory közönségét. Ragyogó elegancia, az urak ünnepiben, a nők a legújabb Holzer-kreációkban, mintha minden nap premier lenne.”) És azóta is többször elővették Szomory művét, így például 1969-ben a Madáchban (Ádám Ottó rendezésében, Gábor Miklóssal, Tolnay Klárival, a címszerepben Domján Edittel), 1982-ben Kaposváron (Gothár Péter rendezésében, Máté Gáborral, Lázár Katival, Básti Julival), 1996-ban a Vígben (Máté Gábor rendezésében, Gálffi Lászlóval, Hernádi Judittal, Eszenyi Enikővel – „Szép, nagy operai zengés van a Vígben”, írta Budai Katalin a Criticai Lapok 1996. évi harmadik számában), 2007-ben a Nemzetiben (Balikó Tamás rendezésében, Stohl Andrással, Básti Julival, Schell Judittal). Szeretem Létay Vera kritikáját az Ádám Ottó-féle előadásról: „Szomory egy Szomory-hőst játszott életében is, s ezt a Szomoryt játszó Szomoryt ironizálta a Hermelinben.”1 Létay egy még találóbb és igencsak ideillő mondata a II. József bírálatából: „…Szomory igazi írói nagysága és maradandósága azokból a műveiből szól meggyőzően, melyekben az öngúny ellenpontja oldja fel a káprázatos stílus modorosságait.”2
Úgy látszik, van valami tartósítószer a nem túl bonyolult történetben, amit a Színházi Élet így összegez: „Két nagyszerű ember szerelme, vergődése, egymás keresése…” Ez a téma valóban, három felvonáson át keresik egymást, régi és új szeretők felbukkanása és eltűnése közben. Pálfi Tibor végtelenül önző, Hermelin végtelenül gyarló (azért azok a pezsgős grófi „bakkanáliák”, mely szót Mohácsiék is megtartanak!), de azért mégis szereti Pálfit, úgy látszik, ez – színpadon legalábbis – elég a fennmaradáshoz. Na, igen, hisz akik nézzük, szintén önzők vagyunk vagy legalábbis gyarlók, tele lelkiismeret-furdalásokkal, erről lehet nekünk beszélni.
Pálfi–Szomory önzéséhez, a nőkkel való kapcsolatához egy idézet Kellér Andortól, kommentár nélkül: „Örült, ha tudnak viszonyairól, gomblyukában hordta sikereit… Viszonyai párhuzamosan futottak, többnyire nemcsak két, hanem több hölggyel élt egy időben és valamennyivel ájult szövetségben. Hűséget nem ígért, s nem is remélt.” Ez a nagyszabású és kétségbeesett önzés az, ami színpadra kívánkozott. (Ha hosszabban írnék Szomoryról, az is érdekelne, mi van a pózai – ezt a nagy kéjjel űzött, művészi promiszkuitást is közéjük sorolom – mögött, milyen sérelmeket próbált ellensúlyozni velük, de ezt persze nem tudhatjuk meg. Azt tudhatjuk, hogy egy Pozsonyi úti védett ház harmadik emeleti lakásának cselédszobájában halt meg hetvenhat évesen. Nem sokkal előtte még sárga csillaggal a mellén elment a körúti Luxor kávéházba.)
Simon Zoltán, Gáspár Tibor és Görög László (fotó: Éder Vera)
1
Szóval egyáltalán nem bántam meg, hogy elutaztam Miskolcra, az előadás után pedig határozottan örültem is, hogy ott voltam. Annál is inkább, mert a miskolci színház mostanában nagyon jó korszakát éli, köszönhetően Béres Attila igazgatónak, aki 2015 óta ötödmagával, ráadásul ugyanazzal a művészeti tanáccsal, azaz Keszég Lászlóval, Rusznyák Gáborral, Szabó Mátéval és Szőcs Artúrral együtt vezeti az intézményt. „A célkitűzésünk az volt, hogy […] stílust, felismerhető arcot adjunk a Miskolci Nemzeti Színháznak – nyilatkozta Béres a Magyar Narancs 2022. január 20-i számában. – Nézzük meg, működik-e egy vidéki színház úgy, hogy nemcsak gatyaletolós előadások vonzzák be a nézőket, hanem értelme is van annak, amit csinálunk.” Nagyon úgy tűnik, hogy működik. A Hermelin előadásának egyik nagy erőssége az összjáték, amiben nyilván Mohácsi Jánosnak is része van, de aligha valósíthatta volna meg az elképzeléseit egy igencsak ütőképes csapat nélkül.
A Hermelin eredetileg tehát frivol önéletrajzi darab, főhőse, Pálfi Tibor, aki felelőtlenül falja és használja a nőket, maga Szomory Dezső, szereplői ennek megfelelően színházi, színház körüli emberek, színészek, színésznők, fodrász, súgó, szabó, és körítésnek néhány „civil”, a szomszéd, a házmester, a háziúr, nemkülönben egy egri óvónő. A színpadon Szomory lakása a Sütő utca 2. alatt álló ház tornyából, amit Kellér Andor egészen nagyszerű visszaemlékezése, az Író a toronyban címébe emelt. „Maga tervezte bútorai, orgonája, csipkék, miseruhák, selymek, képek és szobrok között élt. A lakásban az ellipszis alakú toronyszoba uralkodott, körül végigfutó zsúfolt könyvespolccal. Aranyozott falámpa ült az elképesztően hatalmas, posztóval borított asztalon, körülötte temérdek céltalan, tanácstermi hangulatú monogramozott szék unatkozott.” A miskolci, felvonásonként változó színpadkép megidézi a hangulatot. Nappali, háló, könyvtár, s végül a terasz, „[be]ékelve a háztetők közé a magasban”. (A díszleteket Khell Zsolt, a jelmezeket Remete Kriszta tervezte.) Ez a szemérmetlen kitárulkozás, láttuk, járulékos értékként igencsak megemelte az 1916-os előadás iránti érdeklődést, lehetett találgatni, ki Hermelin modellje – illetve nem kellett találgatni, tudni lehetett: Bázár Gitta színésznő, aki szegény nem szerepel az 1994-es, igazán kiváló Magyar Színházművészeti Lexikonban. Az előadásban annak idején szerepelt, de nem a címszerepet játszotta, csupán Maltinszky Manci néhány mondata jutott neki.
A kulcsdráma-jellegre a korabeli kritikák is kitérnek. „Ebben a darabban Szomory Dezsőnek ezt a darabját adják a Vígszínházban. Ez a darab meséje. Szerkezete pedig: állj egy állótükör elé, mögötted egy másik állótükörrel, s akkor az egyikben meglátod, ahogy a másikban… a másikban, ahogy az egyikben… viszont ismét az egyikben, ahogy a másikban.” Így Ignotus fogalmazott a Nyugatban.3 Kosztolányi a Világban ezt írta: „Ha a festő önarcképét festi, akkor a tükörből szemléli az arcát. Ördöngös és verejtékes feladat. Lefesti azt az embert, aki őt festi, kezében a festékestálcával meg ecsettel, szemét, melyen a művészi figyelem tükröződik, a munka sikeréért aggódó arcát, s a szemöldökeit, melyek erőlködő ívbe futnak össze. Egyszerre háromfelé kell figyelnie…”4 Ez az önéletrajziság és vele az önirónia már rég kikopott a darabból. De megmaradt Pálfi Tibor önzése és az irónia.
Harsányi Attila és Mészöly Anna (fotó: Éder Vera)
2
Pálfi Tibor (Harsányi Attila) valóban ritka önző figura, abból a fajtából, akit azonban nagyon lehet kedvelni, főleg azoknak, akiket önzésével nem sebez meg, nem tesz tönkre. Például a szomszédnak, Plundrich Károly szűz irodalomtanárnak (Görög László) vagy Kürthy Kökény hírlapírónak (Gáspár Tibor), nem beszélve Tördes Sári egri óvónőről (Szirbik Bernadett), aki teljesen véletlenül keveredik ide, viszont az ő édesapja tanította Egerben Tibort írni, amikor a vezetékneve még Kaufmann volt. De igazából kedvelik azok is, akiket megsebez, netán több sebből vérzenek. Így Toncsi, azaz Lukács Antónia tragika (Czakó Julianna) és a címszereplő, Tóth Hermin drámai szende (Mészöly Anna), s ne feledkezzünk meg a már említett Maltinszky Manciról (Prohászka Fanni), aki ugyan csak elköszönni jön fel, de azért elmondja, hogy még mindig Tiborhoz vonzódik, miközben Pálfi gyakorlottan hülyíti: „Ha tudná, milyen szomorú vagyok ma este. Milyen elhagyatott! Milyen magányos…” A nagy forgalom időnként közlekedési baleseteket okoz, a második felvonásban Hermin egy olyan ajtón nyit be („feltépi”, mármint a hálószobáét), ami mögött Antónia áll, aki ott dőlt le egy órára. Kicsit fáradt: elhagyta férje. De már harcra kész: „Tudod, mi voltál te előttem? – kérdi Tibortól, nem sokkal azután, hogy eljátszotta a darabja főszerepét. – Egy felmosórongy, egy rongyfoszlány, egy, egy, egy foszlány aprólék…” És még ezzel a lendülettel leribancozza Hermint. Tibor reakciója csak ennyi: „Lányok, lányok…”
Szomory minden önzését beleírta Pálfi Tiborba. Igazán szólhatna az előadás ma is a nőket kihasználó, de kétségtelenül elbűvölő, mert nagyszabású – vagy annak látszó, önmagukat annak láttatni tudó – férfiakról, a két nem kapcsolatáról. Másról az eredeti szöveg, azt hiszem, nem is nagyon szól. (Jó, ez sem kevés.) Réz Pál joggal állapítja meg az Arcok és vallomások sorozatban megjelent remek kismonográfiájában, hogy a műnek „cselekménye szinte alig van”, de „bármennyire képtelennek látszik is, ez a narcisztikus önimádat Szomory színpadán elegendőnek bizonyul egy drámához – legalábbis két felvonáshoz.”5 Vagy legalábbis elegendőnek bizonyult.
Mohácsiékat azonban a főhős, Pálfi Tibor kevésbé érdekelte. Mindannyian láttuk a Platonovot. (Vagy majdnem mindannyian.) Az átírás a közeget mutatja meg, amiben Pálfi létezik, létezhet. Mohácsiék mindenekelőtt eltüntették Szomory operai hangszerelését. (Van valóságos zenekar is, de Kovács Márton zenéjét is kevesen, hárman szólaltatják meg.) Ahol az eredetiben ez áll: „Hiába, Toncsi, maga egy drága kedves, aki igazán szeret engem, egy nobilis, egy páratlan, egy nagy darab szív, mint egy rostélyos, egy forró, egy izzó, mint a régi idők színésznői…”, ott most ezt halljuk: „Hiába, Toncsi, maga, maga… (Antónia: Én, én…) igazán szeret engem, egy nagy darab szív, mint a régi idők nagy színésznői…” Hasonlít, de messze nem ugyanaz. Antónia beleszólásával különösen nem. A „kölyök Shakespeare”-ből meg pláne „egy Síp utcai csíra Shakespeare” lesz! (Szomory „operai hangszerelésé”-ről, az ájult és dühödt reakciókról hosszan lehetne írni, ettől megtartóztatom magam. Karinthy zseniális II. József-paródiájának már a címében ott a lényeg: Mit mondjak, Második József és minden.
A második felvonás, a Pálfi lakásán tartott premierbankett a legfontosabb és ennek megfelelően a leghosszabb; annyira hosszú, hogy lehetne rövidebb, ahogy a hattól (!) tízig tartó előadás is. Még a szereplők száma is fel van duzzasztva; akinek az eredetiben nem volt neve, most lesz (Szappanos Zsolt, háziúr: Fandl Ferenc), akinek nem volt karaktere, most kap (Szűcs Mihály, modern színész: Rózsa Krisztián), aki nem létezett, most életre kell (Zulawszkyné Kmetykó Etelka, súgó). Az utóbbi a kedvencem; nem elveszett emberek, akik ilyen nevet tudnak kitalálni. És Máhr Ági kiváló a szerepben! (Hiányolom, hogy Bruga, a színházi szabó – Szegedi Dezső – nem kap keresztnevet!)
Mészöly Anna és Harsányi Attila a Hermelin előadásában – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)
3
Ez a közeg mindközönségesen az alkoholban remekül oldódó macsó bunkóság közege. Az, amiben létezünk. Nincs társadalmi réteghez kötve, általánosan elterjedt. A magyar politikai elitet és lakájhadseregét is ez uralja, különösen 2010 óta. „Hol kolbászol az a bögyös kislánycseléd?” – ez nem Szomory. Nem is Mohácsi, ez Kürthy Kökény – Gáspár Tibor remekül jeleníti meg a tenyérbe mászóan magabiztos parvenüt. (Kökény – ez is remek név! Igazmagyar.) Mikor a hordárról (Keresztes Sándor) kiderül, hogy cigány, kidobja: „Takarodsz, cigány!” (És a hordár ezt nem kéri ki magának, hanem így köszön el: „Kezét csókolom.” Kifizették.) Van természetesen zsidózás is: Szűcs Mihály az eredeti szövegben is ezt mondja: „A színészek jönnek, mennek az országban, s amint dől utánuk a közönség a színházba, kinek van haszna ebből: a direktoroknak. Én is csak másokért kínlódtam, vállalkozókért, spekulánsokért, mondjuk ki: zsidókért!” Szomorynál folytatja, Mohácsiéknál Pálfi visszaszól: „Kösz.” Szűcs azonnal: „Tibikém, nem te!” Valaki megjegyzi: „Nem kell egyből érzékenykedni.” Szűcs engedékenyen kijelenti: „Vannak nagyon rendes zsidók is.” Egy kollégája azonnal megkérdi: „Hol?” Nálunk ilyenek a poénok. Ez a szint.
Kökény, akinek a szobalány, Julis (Rusznák Adrienn) a szeretője, de ettől a legkevésbé sem zavartatja magát, így üdvözli Hermint: „Egy igazi, golyóérett Tóth Hermin!” És itatja Tördes Sárit, nem csak ő, még ketten, a háziúr és Bruga, végül átterelik a nappaliba. Hogy ott mi történik, nem tudjuk. Mikor ziláltan visszajön, elhányja magát – ha jól érzékeltem, néhány nézőnek ez sok volt és a második felvonás után elment. Kétségtelen, nem erre váltott jegyet. Csak épp élő színházat látott.
Igen kifejező a háziúr könyörgése a távozáskor: „A magyarok Istenére kérlek, ne hugyozz már bele a liftbe!”
Ebből a közegből teljesen hiányzik a részvét. Róna-Ilos festőművésznek (Simon Zoltán) másfél évre börtönbe került a kedvese, mert egy Váci utcai ékszerésznél elemelt egy nyakláncot. Egyedül Hermin az, aki őszintén érdeklődik, mindenki más poénra veszi a történteket. „Te! Annuska? Bírja a börtönt? Mennyit is kapott?” – kérdezi például barátságosan Tokár Máté hősszerelmes (Bodoky Márk). A színházi fodrász (Feczesin Kristóf) meg így kedélyeskedik: „Van Gogh! Annuska kedveli a kótert?” A harmadik felvonásban Mohácsiéknál Gyöngyösi Annus (Kocsis Andrea) is megjelenik: nem illik ide. Itt egy gyereket is – Pálfi és Hermin fiát – simán a taxiban hagyhat az apja, a társaság reakciója csak ennyi: „Az vesse rá az első követ, aki még nem felejtett gyereket a taxiban.” Pontosabban Sz. Hárfás Gizi komika (Varga Andrea) reagál így – na, vajon miért?
Réz Pál azt írja az említett kismonográfiában: „…a harmadik felvonás – amely talán a színház kívánságára sikerült ilyen derűsre és könnyűre a zárójelenetben – már nem képes fokozni az oly hosszú és lankadatlanul izgalmas expozíció feszültségét.”6 Nem vagyok biztos abban, hogy az első két felvonás „lankadatlanul izgalmas”, de a darab zárlata valóban derűs és könnyű, csak épp hiteltelen. Tibor kijelenti Herminnek, hogy feleségül veszi – „Az én jövőm te vagy!” –, Hermin boldogan – „mind közelebb az epedéshez” – beleegyezik, a néző-olvasó meg csak néz, mire volt jó akkor az előző két felvonás. Mohácsiéknál nem ilyen boldog a vég. Ez romlott közeg, és része Pálfi is, Toncsi is. Mi több, Hermin is. Nem lehet belőle kilépni, igaz, nem is akar senki kilépni. Van ennek varázsa. A szerzők a harmadik felvonást egyfelől elviszik a szürreális felé – a minimum, hogy a friss házas Plundrich a Vígszínház igazgatója lesz és szerződteti Toncsit, aki tudja, mi a kötelessége –, másfelől nem oldják fel a disszonanciákat. Antónia tudomásul veszi a lánykérést, a beleegyezést, neki is van férje, de azonnal félrehúzza Tibort: „…a Plundrich bérelt nekem egy lakást, a harmadik kulcs a tied.” Sőt hozzáteszi: „Igazából az első.” És Tibor elfogadja.
Ott vagyunk, ahol az elején voltunk. Majdnem.
És még az is lehet, hogy semmi sem változott. Itt?
- MAGYARI IMRE
JEGYZETEK
1 Létay Vera: Igent és nemet mondani, Budapest, Magvető, 1972, 121. o.
2 Létay Vera: Komédia, Budapest, Magvető, 1976, 157. o.
3 Réz Pál [szerk.]: Az irgalom hegyén – Szomory Dezső emlékezete, Budapest, Nap Kiadó, 2004, 91. o. (A cím egyáltalán nem magasztos, a francia kifejezés – mont de piété – zálogházat jelent.)
4 I. m., 92. o.
5 Réz Pál: Szomory Dezső alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 139. o.
6 I. m. 140. o.
