A színfalak mellett, mögött – II. rész

 

Lassan két év telt el a világjárvány kitörése óta, túl vagyunk az ötödik hullámon, várjuk, hogy a pandémia endémiává enyhüljön. Az American Theatre internetes portál 2020 tavaszán közreadott – Washington színházba járó közönségének megkérdezésével készült – felmérése szerint a rendszeresen színházba járó emberek fele vonakodott visszatérni a kőszínházakba a korlátozások megszűntével, s ez nem változott. A hazai színházi életben sem más a helyzet. Elszenvedtük a hosszú hónapokig tartó, bezárást, többszöri korlátozást, a színházaink elvesztettek egy évadot, és éppen egy második csonka évadban „betegeskednek”. Sok teátrum nem tudja kompenzálni a lezárás alatt elszenvedett veszteségeit, a vásárlóképesség visszaesését, és főleg eloszlatni a közönség félelmét az egészségügyi kockázattól. A Criticai Lapok előző számában (2021/11-12) olyan színházi embereket kérdeztem a járvány utáni helyzetükről, hangulatukról, akiket ismertem, „fehérgalléros” színháziakat: művészeti titkárt, sajtóst, szervezőt. Most olyan „kétkezi” színházi háttéremberekkel beszélgettem szakmájukról, akik szintén nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy esténként felmenjen a függöny. Ismét beigazolódott: a színházat a hivatásukért élő „bolondok” működtetik. Ők nem vesztették el sem a hitüket, sem a lelkesedésüket az elmúlt két évben. Aki egyszer Thália bűvöletébe került, az masztix-szaggal átitatva megy majd az utolsó fellépésére is.

Tóth Julianna

 

1

Tóth Julianna – fodrásztár-vezető

Ha színész lennék, kétségek nélkül bíznám Júliára a fejem, nemcsak az esti paróka illesztését. Egy zűrös próbanap délutánján is tökéletes frizurával, kisminkelve, csinosan érkezik a beszélgetésre. A régi Madách Színház nagy korszakában kezdte a pályáját, de amíg kicsik voltak a lányai, mégis fodrászüzletben kellett dolgoznia, a bizonytalanságot és az esti műszakokat nem tudta bevállalni. Ahogy tehette, visszatért a Madáchba, ahol ekkor már Mácsai Pál volt a kisszínház, a Kamara igazgatója, és hamarosan leváltak a nagyszínházról, megalakult az Örkény Színház. Maga a régi Madáchban, a gyakorlatban tanult meg mindent, amit a színházi fodrászszakmáról tudni kell, s ma már ő adja át ezt a tudást a következő generációnak.

 

Hogy szippantott be a színház, mi vonzott benne?

A fodrásziskola után rögtön a Madách Színházba kerültem. De öt év után, ahogy megszülettek a lányaim, muszáj volt üzletben elhelyezkednem, egy kiszámítható, kötött munkarendben dolgozni. Mindig megmaradt a vágyam, hogy ha majd a családi körülményeim újra engedik, vissza a színházba! Amikor tizenöt évvel ezelőtt üresedés volt a Madáchban és hívtak, rögtön igent mondtam. Már pályakezdő koromban mondták, hogy akit beszippant a színház világa, az többé nem hagyja el. Akkor mosolyogtam ezen, de az én példám is mutatja, hogy ez bizony igaz. Ha nem jön közbe a szerelem és a család, biztos végig egy helyen maradok. A kérdésre válaszolva: talán a munkám utáni visszajelzés az, ami ideköt. Ha üzletben dolgozva elkészül egy frizura, az el is múlt már, jön a másik, de a színházban valahogy megmarad a képeken, a felvételeken a kezem munkája, még ha csak egyszer készítem is el. Nagyon jóleső érzés volt látni nemrégiben a színház Hattyú előadásának a tévéfelvételén, hogy azt a kontyot ott én fésültem, és milyen jól mutat.

Látsz-e a régi munka és a mai színházi munka között különbséget a szakmádban, hisz amikor kezdtél, a ’80-as években a Madách még prózai színház volt, akár most az Örkény...

Mindenképpen más. Csak az én kis területemen is akkora a fejlődés, a technikai előrelépés, amiről nem is álmodhattam. Leegyszerűsítve: az tényleg klasszikus fodrászmunka volt. Ma már ennél sokkal összetettebb egy színpadi frizura összehozása a színházi fodrásznak. Teljesen más maga a színházcsinálás is, lendületesebb, fiatalosabb, talán kicsit vagányabb, mindenképpen sokkal gyorsabb minden. Ma már a színházon belül nincsenek rögzített, átjárhatatlan falak a szakmák között, ahogy régen azért voltak. Jellemző is a csapatmunka, a műszaki tárak összetartanak, komplex mód figyelünk egy-egy születendő produkcióra, a másik feladatára is, nemcsak a sajátunkra.

Milyen volt számodra a régi Madách?

A húszéves pályakezdőnek varázslatos, egyben félelmetes. Például Tolnay Klári, Bessenyei Ferenc számomra nagyvadak voltak a filmvászonról. Nincs rossz emlékem róluk, Tolnay kifejezetten kedves ember volt, lehet, a kollégáival morgott néha, de a műszak irányába ezt nem engedte meg magának, vigyázott arra, hogy a maga módján megadja a tiszteletet. Bessenyei akár egy apapótlék, nem velünk üvöltött, ha dühbe jött. Én az ott töltött öt évemből egyetlen tüskét sem őrzök, nem volt kirívó igazságtalanság, botrány. Munkahely volt, ahol voltak súrlódások, de mindenki célja az volt, hogy az esti előadás flottul menjen.

Partnerként kezeltek a színészek?

Engem kezdőként nem annyira, de Bajkai István maszkmester volt a tanítónk, rá nagyon is odafigyeltek. Akkor még komoly maszkok voltak, és ugyan a színészek is el tudták maguknak készíteni, mert a főiskolán kaptak ilyen típusú oktatást, mégis erősen támaszkodtak a mesterre. Abból az időből felidézve az előadásokat, a Lengyel György rendezte Régimódi történetben, a Cyrano de Bergerac-ban Huszti Péterrel a főszerepben, a Szirtes Tamás rendezte Vízkereszt, vagy amit akartokban, a Macskákban a maszk máig emlékezetes, és ez mind Bajkai mester keze munkája volt. Magam is mindent tőle és a feleségétől, Terikétől tanultam. Hárman voltunk mellettük fiatalok, és nagyon nagy fegyelmet követeltek tőlünk. A tanulótársam volt kezdőként Hufnágel Mariann, aki komoly maszkmesteri karriert futott be, két éve a Magyar Filmdíjat is elnyerte egy munkájáért. A Madáchban külön volt a fodrászképzés és a maszkképzés, akkor tanultam meg arcszőrt csinálni, a bajuszstílusokat, a stinfelést. Ma már egy teljes parókat talán nem tudnék elkészíteni, de egy jó körszakállat, egy chevron vagy patkó bajuszt még biztos.

Kell ma is ez a tudás? A ti színházatokban nagyon ritka, hogy a figurának jelentős maszkja legyen…

Nem, nálunk már a színész készíti el magának a maszkot, ha egyáltalán kell – valóban ritka. Ha a férfi színészek kérik, a bajusz és szakáll elkészítésbe besegítünk. És igen, látom, hogy a jelmez- és díszlettelenség irányába mozdulnak a színházak, s ha nincs jelmez, nem kell paróka, nagy maszk sem. És ez nem feltétlenül csak pénzfüggő, a kifejezésmód, a színészi játék eszköztára is ebbe az irányba változik, csak egy ötlet, csak jelzésszerű már sokszor a külső.

Az itt töltött 15 év alatt változott-e a munkád ennek megfelelően?

Persze, régen nincsenek meg a nagy kontyok, sem a jelmezek. Lehet, a repertoárunk miatt is, de valóban ritka, hogy paróka, nagy maszk lenne. Látszólag szinte úgy megy ki a színész a színpadra, ahogy bejött a színházba. Felüdülés nekem is, amikor mégsem így van. Például ebben az évadban az egyik első bemutatónk volt a 33 változat Haydn-koponyára, amit imádok, mert valóban van jelmez és vannak nagy hajak, parókák. Végül is én ezért szerettem meg a színházat, hogy ilyeneket ki lehet találni egy-egy darabhoz, amit most Znamenák Istvánnak, Csákányi Eszternek és Patkós Mártonnak.

Hányan vagytok a fodrász-tárban?

Ketten, és ez általában elég, heti két szabadnappal dolgozunk a kolléganőmmel, szinte mindent meg tudunk oldani, ritka, amikor kisegítő kell, mert olyan munkás két darab megy egyszerre a nagyszínpadon és a stúdióban. Miután egyre kevesebb a paróka, van, amikor egyedül is elviszünk egy-egy estét, szépen beosztjuk egymás között.

Muszáj egymásra támaszkodni…

Abszolút muszáj… már csak a családi béke kedvéért is [elneveti magát], a lányom a másik fodrász, Czigány Dóra. Már ő is beleszeretett a színház világába, tettem róla, hogy így legyen.

Milyen egy színházi fodrász napi rutinja?

Olyan négy körül már itt vagyok, kikészítek mindent az előadáshoz, parókákat, ha kell festékeket. Általában szeretek előkészülni korábban, már az előző nap megfésülöm a parókákat, mert fél öt körül már jönnek a színészek, és ha póthajjal, parókával játszanak, azokat illeszteni kell, ha saját hajjal, akkor meg már mosni, besütni, csavarni a hajukat. Nyilvánvalóan egy-egy este a színészek aznapi hangulatától is függ, és attól is, hogy kell-e a maszkban segíteni. Van fejmosónk is, természetes, hogy hajmosással kezdünk. Nem jellemző, de néha kell színező sprayt használnunk, s azt előadás után le is kell mosnunk. Mire a bemutatóhoz érünk, már mindent pontosan tudunk egy-egy darab frizura- és maszkigényéről. Ha szükséges, jön egy maszkmester, aki megmutatja a színészeknek és nekünk is a maszk feltevését, utána már magunk is meg tudjuk csinálni. A legszorosabban a jelmeztervezővel működünk együtt. A különböző színházi tárak részt vesznek az olvasópróbán, az első pillanattól kezdve tudjuk az igényeket, s amire elérkezünk a tervelfogadásig, a részletekig ismerjük, hogy egy produkcióban nekünk milyen feladatunk lesz. A jelmeztervezővel és a színésszel közösen alakítjuk ki, hogy éppen mit bír el a figura, mit lehet egyáltalán megvalósítani.

Van-e kedves munkád a 33 változat Haydn-koponyára című darabon túl, esetleg színészed a társulatban, akivel szívesen dolgozol?

Hogyne. Nagyon szerettük a Jógyerekek képeskönyvét, mert fent voltunk végig a színpadon, gyorsöltözések, parókacsere, és észre se vettük, már kilenc óra volt. De a Tóték és a Kertész utcai Shaxpeare-mosót is nagyon szívesen csinálom. Azokat az előadásokat szeretem, ahol végig munka és pörgés van, azt nem szeretem, amikor 7-kor feltesszük a parókát, sminket, aztán este fél tízig ülünk és várjuk a végét, mert addig semmi dolgunk. Szeretek dolgozni a Pista−Imre−Laci hármassal, Gálffi Lászlóval, Csuja Imrével és Mácsai Pállal, a színésznők közül különösen Kerekes Évával, Für Anikóval. Kedves nekem Csákányi Eszter, máshova is elmegyek megnézni, ahol, amiben játszik. De szeretem figyelni más színházak repertoárját, más kollégák munkáját is, egyáltalán azt, hogy merre megy ez a szakma. A saját darabjainkat természetesen mind ismerem, igyekszem már a főpróbán megnézni az előadásokat. A mi darabjainkon túl, talán a Belváros Színház az, ahol a leggyakrabban megfordulok, mert sok színház művészeit egyesíti darabjaiban.  

Hogy estetek át a járvány okozta nehézségeken?

Mi azért egy kisszínház vagyunk, így szinte családias a légkör. Az elmúlt években nem volt jellemző a fluktuáció, majdnem ugyanazokkal az emberekkel dolgozom együtt, ahogy a társulat is stabilnak mondható. Szerencsés helyzetben voltunk mind anyagilag, mind mentálisan a járvány ideje alatt. Az első sokk után, ami magánemberként nekem komoly pánikot jelentett, a színházvezetés hamar összekapta magát és ezzel párhuzamban minket is, nagyon sokat zoomoltunk, nem szakadtuk el egymástól. Mi például a fodrász tárban végre egy tisztességes nagy leltárt tudtunk tartani, fotótárat állítottunk fel arról, hogy milyen is az arzenálunk, mihez mit használunk. A fényképezés után ezt tudtuk csinálni, rendszerezni home-office-ban, biztonságban is, nem álltunk le egy percre sem. Hamar és gyorsan bekacsolódtunk a streamelt előadásainkkal az online közvetítésekbe, ami már majdnem olyan volt, mintha lenne színház. Biztosított volt a fizetésünk, volt feladatunk, és ráadásul a társulat, a műszak összetartozása működött online is, ugyanúgy, ahogy itt bent a mindennapokban, figyeltünk egymásra.

Veréb Diána Sára

2

Veréb Diana Sára – jelmezkivitelező  

Stílus és csend. Ez a két szó jellemzi legjobban. Látszik, hogy a színes kelmék, nagyszabású tervek világában forog egész nap. Civil énje visszafogott, nélkülöz minden feltűnést. Egyenes vonalak, fekete alapszín, hangsúlyos, különleges, de apró kiegészítők. Megfontoltságot és óvatosságot sugároz, de mindenekelőtt nyugalmat. Szerencsés természet, egy nyüzsgő helyen, egy-két korty tea közben is képes teljesen elvonulni a saját világába. A Budapesti Operettszínház jelmezkivitelezője. Alapszakmája kirakatrendező és dekoratőr, amit ugródeszkának szánt a Képzőművészeti vagy Iparművészeit Főiskolára, mert a ’90-es években még nem volt ennyi lehetőség a jelmeztervezői képesítés megszerzésére. Amikor végzett, a ’90-es évek közepén nem indult főiskolai évfolyam, így szolnoki lévén bekopogtatott a Szigligeti Színház kapuján, ahova azonnal felvételt nyert. Első munkája 1994 őszén a Gaál Erzsébet rendezte Schiller-műben, a Don Carlosban volt, de nem egészen két év múlva megszüntette státuszát a teátrum. A rendszerváltást követő nagy színházi struktúraátalakítás mozgalmas időszakában került sor erre, mert amit lehetett, kiszerveztek a színházak. Erőteljesen karcsúsították a társulatot, a színházat működtető személyzetet, így megszüntették a varrodákat, a jelmeztervezőknek biztosított asszisztenciát. Megpróbálkozott vállalkozóként apróbb munkákkal haladni, de a szabadúszás nem az ő világa, szerette, szereti, ha társulathoz tartozik, az ember- és helyismeret biztonságérzetet ad számára. Pechére a ’90-es évek második felében alapszakmájára, a kirakatrendezésre sem volt igazi kereslet, váltania kellett, így civil pályára lépett. Azonban a 2008-as gazdasági világválság megrengette az addig elért biztonságát is, ezért újra Szolnok, újra színház következett, de vállalkozóként, a színháznak akkor éppen bedolgozó, külföldre is gyártó varrodánál. Véletlenül került a Budapesti Operettszínházhoz, egy produkcióra, aztán ott ragadt, már a hetedik évadát tölti jelmezkivitelezőként, státuszban.  

Mit jelent az, hogy jelmezkivitelező?

Csalóka ez a szó, mert én nem jelmezt készítek manuálisan, hanem a jelmeztervező keze alá dolgozom, az asszisztenciát biztosítom számára. Amikor a szakmát kezdtem, ezt a foglalkozást így is hívták. Minden színházban volt asszisztensi státusz, sőt maga a jelmeztervező is a társulathoz tartozott. Aztán a ’90-es évek közepére ez múlt idővé vált, mert tipikusan olyan állandó költsége volt a színházaknak, amitől úgy gondolták, megszabadulhatnak.

Hogy válhat valaki jelmeztervező-asszisztenssé?  

Én speciel művészi álmokat dédelgető kirakatrendezőként és dekoratőrként. Anno valóban vágyam volt színházban dolgozni, de soha nem volt egy kiszemelt intézmény, ahol szeretnék tag lenni. Próbálkoztam vállalkozóként is jelmeztervezéssel, de nem sikerült ebből egzisztenciát teremtenem, ellenben sok személyi kapcsolatra tettem szert, sok rendezőt, színházi embert megismerhettem. A Budapesti Operettszínházba az Isten pénze című musical volt a beugrómunkám Gyarmathy Ágnes jelmeztervező mellett. Rögtön egy nagyszabású, nagykiállítású, igen munkás darab. Itt ragadtam. Örömömre folyamatosan hívnak tervezni, és ahogy az időm engedi, eleget is teszek a felkéréseknek. Azonban természetesen az anyaszínházam előnyt élvez. Az itteni elfoglaltságom nem egy „nine to five” irodai munka, főleg egy premier előtt nem. Azért az elmúlt években jelmeztervezőként is megmérethettem magam a Spirit Színházban, a Nemzeti Táncszínházban, a Spinoza Színházban, és bedolgozhattam Benedek Mari mellett az Örkény Színháznál is. De érdekes munkám volt két utazó produkcióiban is, a Hófehérkében és a Mézga családban.

Jelmezkivitelezőként megélnél a szabad piacon?  

A filmnél talán igen, színházi munkák esetében nagy és biztos művészi háttérkapcsolatra lenne szükség, olyan rendezőkre, producerekre, akik állandó felkérést nyújtanának, csak így lehetne biztos egzisztenciát építeni. Számomra kell a biztos bázis, és az is, hogy legyenek kicsi „szerelemmunkáim”, kis szabadulás a napi, hajtós rutinból. Tervezőként egészen más a feladatom, mint az anyaszínházamban, eltérő kihívást jelent. Egyrészt a saját elképeléseimet valósíthatom meg, másrészt nagyságrendjében sokkal kisebb az anyagi fedezet egy-egy produkcióra. Nagyon ki kell sakkozni a rendezővel, adott esetben a koreográfussal az elképzeléseinket, és megtalálni azt az arany középutat, amit még mindenki el tud fogadni, önmaga feladása nélkül. Igaz, ettől érdekes, szintbe hozni a vágyakat és a realitásokat.

Úgy képzeljem el a jelmezkivitelező mindennapjait, mint Az ördög Pradát visel című filmben?

Majdnem, sőt, abszolút, ugyanúgy eszement hajtás van, nincs alvás, és éjszaka is csörög a telefon. Ez egy hektikus munka. Van ugyan csöndesebb szakasza, amikor majdnem olyan, akár egy irodai lét, ez úgy nagyjából a tervelfogadásig igaz, de ha elkezdődik a gyártás, onnantól akár napi 16 órás műszakok is adódhatnak. Az első feladatom a költségvetés összeállítása, aminek az alapja a már elfogadott jelmezterv, s ezt ugyanúgy el kell fogadtatni a gazdasági vezetéssel, akár a színházvezetéssel a jelmezterveket. Ha zöld utat kap, kezdhetem – karöltve a jelmeztervezővel – az alapanyagok beszerzését, majd meg kell szervezni a szabás-varrást, a gyártást. Szerencsénkre dolgozhatunk katalógusokból, mert nagy tánckar és énekkar kíséri a darabokat, így komoly volumeneket kell beszerezni. Sok színház rájött, nem biztos, hogy a teljes kiszervezés a helyes út, ma már inkább az is-is megoldás dominál, megint vannak kisebb házi varrodák, nálunk is. A gyártást követi a ruhapróba-sorozat, amin teljes mellszélességgel ott kell lenni, határozott döntéseket hozni. Hajlamosak a művészek magánemberként nézni a jelmezüket, akár egy hétköznapi ruhát, pedig ennek teljesen más a funkciója, így mások a jelmezzel szembeni követelmények.

Ki vívja meg a csatákat, a jelmeztervező vagy te?  

Is-is, de a pajzs én vagyok. Az elengedhetetlenül fontos, hogy a színész jól érezze magát a jelmezében, létezni tudjon benne, ebben a kérdésben mindenképp a javára kell kompromisszumot kötnünk, akár a látvány rovására is, annak érdekében, hogy eggyé tudjon válni benne a szerepével. Azt kell megértetni a művészekkel, hogy felejtsék el a civil énjüket, a jelmez nem nekik készült, hanem a karakternek, akit persze nekik kell megjeleníteni. Azt kell mondjam, meglepően sokan képesek szakmai szemmel közelíteni a jelmezükhöz, pontosan tudva azt, hogy mi az, ami jól áll nekik az utcán, és mi az, ami a színpadon. Érdekes módon az idősebb művészkorosztály a megértőbb, az alkuképesebb, akár a saját rovására is a produkció érdekében, mert pontosan tudja azt is, hogy mi a nézőtérről a követelmény. Ezek persze kellemes kis civódások. Nagyon jó lenne, ha részt tudnánk venni a próbafolyamatokban is, sok információt adna a jelmez megfelelőségéről. Sajnos, erre egyszerűen nincs idő. A zenés műfajban a tánc, a mozgás miatt van egy pluszkövetelmény a hordhatóságot, funkcionalitást tekintve a prózai darabokhoz képest.

A premier után megkapják az öltöztetők a jelmezeket, s a jelmeztervező leteszi a lantot, de ahol én vagyok a jelmezkivitelező, ott örökre az én darabjaim maradnak, rájuk kell pillantanom, karban kell tartanom őket, főleg ha beugrás van, ha megsérül a jelmez a tisztítóban. Mindig figyelem a sorsukat, hogy van-e még anyag, valahogy javíthatók-e.

Mi volt a legutóbbi munkád?

Késő ősszel a Nine, amelyről úgy tudom, hogy jelenleg Magyarországon a legnagyobb ruhaparkkal rendelkező produkció. Sok szereplő, rengeteg átöltözés, szerepháromszorozás. És már elkezdtünk készülni a színház április eleji új bemutatójára, ami egy hasonlóan monumentális, világsikerű nagymusical lesz.

Hány bemutatód van egy évben?

Azt hiszem, úgy átlagban négy.

Ez éppen le is fedi az évadot. Hogy érezted magad a leállások alatt, hogy egyszer csak elvágták az eszement hajtást?

Őszintén? Jól esett szusszanni, de én, mi azért végig dolgoztunk otthon is. A varroda maszkokat készített, ahhoz be kellett szereznem az anyagot, a gumit, ellogisztikázni a varrónők lakására, majd összegyűjteni, szétosztani. Hatalmas jelmezparkunk van, csináltuk a leltárakat. Az biztos, sokkal nyugalmasabb volt, mint egy zavartalan évad. Azt hiszem, mi jobban átvészeltük, mint a színészek, hiszen fix fizetésünk van. A művészek a próbák és az előadások után kapják a díjukat, ha ez kiesik, nincs bevételük. Azt is hiszem, sokaknak jól jött mentálisan a leállás, mert olyan felgyorsult világban élünk, olyan hajtásban, hogy semminek a megélésre nincs időnk. Úgy gondoltam, ez egy nagy figyelmeztetés lesz mindenkinek, hogy másképp kell élni az életet. De szomorúan látom, nem igazán tanult belőle sem a világ, sem a színházi szakma, ugyanoda akarunk visszatérni, ahol a pandémia előtt voltunk, ez pedig lehetetlen. Számomra megmutatta a világjárvány, hogy változtatnom kell, sokkal jobban oda kell figyelnem a belső hangokra, nem zsákmányolhatom ki magam a végtelenségig, mert annak komoly következménye lesz, akár egy betegség, akár kiégés formájában. Lehet, hogy nagy közhely, de felismertem, egy életem van, s azt most kell jól csinálnom.  

Vízhányó Kálmán

3

Vizhányó Kálmán – hangtechnikus  

Harmincöt éven át állt az Ódry Színpad hangpultja mögött, 1981 és 2016 között. Ma már nyugdíjas, de még mindig aktív, hetente négy-öt estén a segítségével élvezheti a közönség az eladásokat, több játszóhelyen is.

Eredeti szakmája esztergályos, mert gépészmérnök édesapja úgy gondolta, ott majd ő is megszereti a vasat. Az érettségi után, 1973-ban azonban mégis a Pannónia Filmstúdió rajzfilmkifestője lett, ő is színezgette a Húgó, a víziló című magyar−amerikai produkció celluloid kockáit, így kerülhetett be a szinkronstúdióhoz, mert már akkor tudta, őt a hangokkal való technikai bűvészkedés érdekli: „Bementem az ajtón, s gondoltam, majd először festegetek, azután pedig átkérem magam a szinkronosokhoz”. Nem volt ez ilyen egyszerű, a Pannónia Filmstúdióban a ranglétra „olyan fokán kezdtem – meséli –, ahol lényegében fok sincs”. A filmtekercsek dobozát tálcaként használva ingázott a felvevő stúdió műtermei között, hogy a tekercsfűzések szünetében a színészek büfé rendeléseit kiszolgálja, s a színész véletlenül se menjen ki. Közbejött a katonaság, s onnét már az Állami Bábszínház Tájcsoportjához került hang- és fénytechnikusnak, Blasek Gyöngyi és Bánky Róbert keze alá. Bíztak benne, hagyták fúrni-faragni, átalakíthatta az utazó technikai konténereket. Talán soha nem jön el, ha közvetlen főnöke, Herbert Dániel és a Színművészeti Főiskola filmszakának hangmérnöke, Nagy István nincs jó barátságban, s így nem kap hangtechnikusi állásajánlatot az Ódry Színpadtól.

Mi volt a beugród az Ódry Színpadon?

Léner Péter és Félix László vezette osztály volt akkor végzős, velük kezdtem 1981 szeptemberében. Rubold Ödön vörösdiplomásként végzett, ő mondta a növendékek nevében az elköszönő beszédet. Ráadásul fergeteges volt a Karamazov testvérekben, ahol a földöntúli érzet megvalósítására a szinkronosoknál bevált módszert alkalmaztam. Megkértem Ödönt, hogy az Ódry alatt húzódó, hosszú öltözői folyosó egyik végén mondja a monológját, így én a másik, távoli végén elhelyezett mikrofon segítségével természetesen zengő hangot rögzíthettem, bejátszva az előadásban a hihető, belső monológot. A párhuzamos osztályt Major Tamás vezette, ők a Tótékat mutatták be, ebben Derzsi Jánosra és Csonka Ibolyára, egy igen energikus Derzsi-alakításra emlékszem.

Milyen volt a technikai felszereltség ekkor?

„Fantasztikus”! [Jóízűt nevet.] Amikor odakerültem, 2 darab ZK-246-os lengyel orsós magnetofon fogadott, később ezt REWOX A-77 típusúra sikerült cserélni, s a „nyugati áramlat” ezzel meg is torpant, sokáig a fantasztikus BEAG APX-100 csöves erősítőkkel dolgoztunk, 10-11 darab szolgálta az Ódry Színpad hangerejét. Ezt a teljesítményt ma egy ferde lábmonitortól várjuk el. Mire távoztam, már minden digitális, zajmentes és nagyon üzembiztos lett.

Ezt mind esztergályos végzettséggel?

Nem, a belépésemkor kötöttünk egy egyezséget, hogy villamosipari képzettséget szerzek, amit abszolváltam, szükség volt rá, így mehettem a fővilágosítói szakvizsga megszerzéséért. Erre már a főiskola égisze alatt, önköltséges, hároméves színházi vezetőképző tanfolyamon.

Mi tartott az Ódryn évtizedeken át?        

A műhelymunka és a változatosság. Az, hogy évről-évre legalább harminc új embert, új személyiséget ismertem meg. A hallgatóknak köszönhettem – ha van ilyenem – a rugalmasságomat, és azt, hogy fiatalon tartottak. Próbáltak elcsábítani a nálunk tanító tanárok, amikor valamelyik színháznál vezető állásba kerültek. Hívott Szinetár tanár úr – Kocsák Tibor sugallatára – az Operettszínházhoz, Kerényi Imre a Madách Színház csapatába. Ellenálltam. A Madáchba kisegítettem Kálmán Sanyi vezető hangmérnököt 1994-ben a Jövőre veled, újra című musicalben, amely Udvaros Dorottya és Hirtling István előadása volt. Technikailag ugyan jóval magasabb szinten álltak, mint az Ódry, de a „gyárszag” érződött. Évi 200−250 előadás, plusz a külföldi turné rengeteg trógerolása nem vonzott. Akkor már dolgoztam nyaranta a Rock Színháznál, volt tapasztalatom kamionpakolásban. Nálunk úgy havi 20−22-öt játszottunk a tanévben. Akkoriban az Ódryn még szombat és vasárnap délután is volt előadás, mert este sokszor a negyedévesek már színházban voltak gyakorlaton. Az operett−musical szakos növendékek délutánonként jöttek mesterségórára, mert délelőttönként az Operettszínházban próbáltak, a vezető tanáraik a fantasztikus Kazán István és Versényi Ida (Iduska) volt. A két mester nagyon tudta a műfajt, a szakmát. Érvényes színházi szerződés nélkül nem engedték el senki kezét.

Milyen munkarendben dolgoztál? 

Úgy kb. 17 évet egyedül csináltam végig. Akkor még egymagam ki tudtam szolgálni a két játszóhelyünket. A kamaraterem – ahogy akkor hívták, vetítő – fontos vizsgaterem volt, például itt hoztuk létre Salamon Suba László akkor harmadéves rendezőhallgatóval 1982-ben azt a fergeteges előadást, ami évtizedekig ment a Katonában majd a komédiumban Stílusgyakorlatok címen. Én az apámtól megtanultam dolgozni, s szerencsém volt és van abban is, hogy a munkám egyben a hobbim. Abban az időszakban simán ledolgoztam 16 órákat, észre sem vettem, hogy szalad az idő, mindig időzavarban voltam a magam elé tűzött feladatok megvalósításával, Ma látom ennek pozitív hatását, a sok súlyozott túlórának, amit akkor kifizettek. Így történhetett meg, hogy valamivel jobb a nyugdíjam, mint volt a havi illetményem. Sokszor „átfejlesztettem” az éjszakát, mert minden kreatív ötletemet segítették anyagilag, eszközökkel, alapanyaggal. Amit a próbák közben kitaláltam, azt éjszaka valósítottam meg, hangfaltartó konzolokat szereltem a nézőtéri oldalfalakra, vascsövet hajlítottam, hogy mikrofonkábelt vezethessek benne. Szabad kezet kaptam, pontosabban a magam főnöke voltam. Amit jó műszaki megoldásnak gondoltam, azt megcsináltam. Ma már ez elképzelhetetlen lenne egy olyan nagyüzemben, amilyenné a végére kinőtte magát az Ódry Színpad. A maiak ülnek egy laptop előtt, leadják a rendelést, valaki azt átírja egyeztetés nélkül, és elindul egy közbeszerzéses kivitelezési ajánlatkérés. A létrehozás alkotói szépsége odaveszett. Gépkezelők és felhasználók lettek a színházi technikusok. Megkockáztatom, persze kicsit azzá is akartak válni. Amikor az intézmény megkapta a Vas utca 2/D-épületet, egyszerre 6-7 játszóhely lett. Felszaporodott a feladat, ekkor már kellett segítőtársat keresnem. Nem volt egyszerű, mert közben generációváltás történt. Mégis találtam hasonszőrű kollégát Kutas Rudolf személyében. Pont annyira volt felkészült vagy felkészületlen, mint én. Nagy teherbírású, jól kommunikáló, saját fejlődésére igényes embernek ismertem meg. Hetente kétszer próba után egy késői ebédre, egy pofa habos sörre beültünk a közeli vendéglőbe, ahol tovább szakmázhattunk az estébe nyúlóan.

Emellett akkor nem volt „maszekolás”…  

Egyszer-egyszer zenealap hangfelvétel, vagy nyelviskolának készítettünk hangkazettákat. De a nyári két hónap szünetet a Rock Színház kötelékében töltöttem mint mikroportos: Szeged, Margitsziget, Budai Parkszínpad. Nyaranta egy teljes hónapot éltünk Szegeden, akkor még volt hely, idő és pénz is egy-egy előadás elkészítéséhez. Leköltöztünk egy hónapra, a meleg miatt esténként, éjszaka próbáltunk. Nappal a Tisza partján vagy a városi strandon pancsoltunk, aludtunk, egy kiadós vacsora a Fesztivál nevű étteremben, azután munka: Evita (Kováts Krisztával és Szakácsi Sándorral), Jézus Krisztus szupersztár, Sztárcsinálók, Krónikás. Akkoriban a Rock Színháznak 4 db mikroportja volt, két kölcsön porttal az Evita hibátlanul ment estéről estére, akárcsak a többi előadás. Ma ugyanezek a produkciók legalább 16 db portot igényelnek.

Az Ódryn megakadt-e a szemed egy-egy növendéken?

Ha nem akad meg a szemed, akkor vak vagy. Persze volt olyan is, meg ilyen is. Minden osztályból volt egy-két liblingem, akinek megfogott a kisugárzása, a hangja, a játéka. Ilyenkor talán nagyobb figyelem övezte a munkájukat részemről. Szerintem a színészi eszköztár a visszajelzések sorozatával formálódik. Sokan érdemesnek tartották, hogy meghallgassák a véleményemet; az első benyomásaimat, érzéseimet könnyen megfogalmaztam. A vizsgaelőadások előkészítésekor sok időt töltöttünk együtt a növendékekkel, akkor még két-három hetet próbáltunk technikával, így láthattam a fejlődésüket. Szeretettel emlékszem Détár Encire, hihetetlenül dolgozós, igényes volt. Szívesen osztotta meg velem Rékasi Karcsival való kapcsolatának örömeit, vagy ajándékvásárláshoz kérte a véleményemet. Eke Angélát is csodáltam, a sziporkázó és fáradhatatlan ötletgazdagságát, eszköztárát. A bábosokra mint egy nagy családra emlékszem. Ott nem voltak egykék, párok, csapatok voltak. Nagyon imponált Székely Kriszta, a színházrendező szak hallgatója. Szerettem segíteni a főiskolai rendezéseit, szuverén és impulzív egyetemista volt. Igaz, ő már nem „gyerekként”, hanem komoly élettapasztalattal került be, ami nagy előnyére volt. Korábbról egy Kerényi osztály: Mácsai Pál, Hirtling István, Juhász Róza, Funtek Frigyes maradt meg, de az egész osztály fantasztikus volt. A La Mancha lovagja előadásukat nagyon szerettem, a közönség is, az oldalfalak mentén álltak a nézők, annyira teltház volt mindig. Az Énekes madár díszletét egy éjszaka „faragták” ki Funtek Frici apukájának a vezetésével a színpadon, mert ő asztalosféle volt. Kerényi Imrétől akkor még nagyon meg lehetett tanulni a színészmesterséget. Nála a háromhetes próbaciklusban végig ott kellett lenni a hangtechnikával, s ezzel én nyertem a legtöbbet, mert sok elemzésen, beszédtechnikán, dramaturgiai beszélgetésen ott lehettem, például Gáti Józsi bácsi beszédvizsgáin. A szép, hangsúlyos beszéd mestere alkalmanként egy termosz kávét ivott meg és egy doboz Gitanes cigarettát szívott el a nézőtéren.

Követted a növendékek pályáját? 

Van egy kis színházszakmai betegségem, először a működtetést veszem észre, csak azután a színészt. Azt figyelem, kizökkenti-e egy hibás járás megválasztása a színészt, és minden bakit észreveszek. Azt hiszem, s ez vicces, ők követnek engem. Szinetár Dórát gyerekként ismertem meg, a Rock Színháznál, a Nyomorultak Cosette szerepében én tettem rá estéről estére a mikroportot. Majd nagy Cosette lett, és én még mindég mikroportoztam. Most a Spinoza színházban A Pulitzer-ügy című előadásban világítom, hangosítom. Törőcsik Franciskát az Ádám Jenő Zenei Általános iskolában ismertem meg, hetedikesként, az iskola ünnepi színielőadását én hangosítottam, aztán a főiskolán újra találkoztunk – Novák Eszter osztályába és jó mesterek kezébe került.

Csináltál-e még valamit a hangtechnikán kívül az Ódryn?

Igen, a mesterségvizsgákat tartalmazó archívum felállítását. A vizsgaelőadások videóra rögzítésével senki nem foglalkozott, holott nagyon értékes előadások is születtek. Elhatároztam, hogy belevágok. Szerettem volna kicsit megvetni a lábam a nyugdíjas évekre is, támogatták az ötletem. Számomra megdöbbentő volt, hogy egy filmkészítést is oktató iskolában a színházi előadások rögzítése nem eléggé színvonalas feladat ahhoz, hogy azt az oktatási tematikába felvegyék. Nem jelentett kihívást az operatőr szakmában egy színházi közvetítés. A vége felé, 2016-ban Szász János és Janisch Attila csinált egy kéthónapos színészvezetés kurzust Zsótér kérésére, aki tudta, hogy egy komplex színészmesterség képzésnek része a filmszínészképzés is. A műszaki hátteret biztosítva az osztályterem úgy állt fel, hogy a növendékek sorban ugyanazt a jelenetrészletet mondták, játszották el a kamera előtt. Közben a többiek monitoron nézték társukat, majd közösen, szinte kockáról kockára elemezték a látottakat az osztályfőnök vezetésével. Ebből az osztályból a kedvencem Bajor Lili és Szalay Bence, akit később kiválasztottak  A viszkis című film főszerepére is.

Felállt az Archívum? Meddig csináltad?

Igen, 2009 és 2016 között. Az első felvételemet a filmes tanszékről kölcsönkapott kamerákkal készítettem, ez A goborló című vizsgaelőadás volt Zsámbéki Gábor rendezésében, az osztályvezetők Gálffi László és Ács János. Zsámbéki partner volt, segítette a munkámat. Legalább négy felvételt készítettem, és sok órám volt a vágásban. Az utómunkát mindig otthon csináltam, mert megfelelő teljesítményű számítógépet nem kaptam. Ez volt a tanulópénz, amiről úgy gondoltam egyszer majd megtérül. Elkezdtem a próbákat, főpróbát, bemutatót, majd egy-két előadást felvenni. Tudtam, kire hol kell ráközelíteni. Úgy gondoltam, majd a felvételekből összevágom. Igen ám, de látni lehetett az idő és térbeli különbséget, a változó fésültséget és ruhadarabokat. Éveken keresztül ez volt a (munka)hobbym. Azonban a kancellária intézményi bevezetése után tette a dolgát, a szolgálati időm lejártát követő napon nyugállományba helyeztek

Mi lett a felvételekkel?  

Úgy tudom, a SZFE könyvtár videotékájába kerültek DVD formátumban, nagyon sok előadást felvettünk a hat év alatt. Nem tudom, mi lett velük.

Mit éreztél, amikor napi 10-12 óra munka helyett rengeteg szabadidőd lett?   

Nagyon nem tetszett. Eleinte még megvolt az öltözőszekrényem a világosító tárban. Mert hiába kerültem át a vasfüggöny – ez a tűzvédelmi ajtó a két épületrész között – másik oldalára, mindvégig a színházi oldalon volt az én hazám. Szerencsémre mindig jó kapcsolatot ápoltam a filmesekkel, és élveztem Janisch Attila, Szász János „hátszelét”. Így a 6x6 oktatásrendű osztály filmvágó szakos hallgatóihoz csapódhattam „vendég hallgatónak”. Hetente két napra újból a főiskolán lehettem. Csabai Attila – korábban végzett vágó – segített megtanulni az AVID vágó-szoftver funkcióit, lehetőségeit. A vágás dramaturgiai részét Sellő Hajnal és Lemhényi Réka tanította. Amikor a növendékek megkezdték diplomafilmjeiket elkészíteni, vége szakadt ennek a közel két éves „utózengésnek”. De ekkor meg egy vasárnap felhívott Kalmár Tibor rendező, hogy van egy műsora, ahova kéne egy jó technikus. Így kerültem a Spinozába. Itt szükség van a tudásomra, szeretem az alkotótársaimat, tetszik, hogy Czeizel Gábor – szinte állandó rendezőnk –, ha kell, a létra tetején csípteti a díszletfüggönyt, becsülöm érte. Kölcsönösen segítjük egymás munkáját. A családias légkör kicsit emlékeztet az Ódry hőskorára, megérkeztem valahová, ahol megint otthon érzem magam. Vagyok valahol, vagyok valaki! A tulajdonossal, Sándor Annával folyamatosan alakítjuk, fejlesztjük színháztechnikánkat, elfogadja a műszaki javaslataimat, részben megfinanszírozza, részben sikeresen pályáztunk több fejlesztésre is.

Megviselt a leállás a pandémia miatt? 

Ameddig lehetett működtünk. Aztán amikor egyik napról a másikra jött a zárás, egy kis fejlesztéssel két műsorunkat is online térbe helyeztük hónapokon keresztül. Anna lakásában alakítottuk ki az alkalmi stúdiót. Azért a kijárási tilalom idején – bár zsebemben egy papírral – este 10 órakor nem voltam olyan nyugodt. Anyagilag nem különösebben viselt meg, mert a nyugdíjintézetnél „fix státuszban” vagyok. A Spinoza összezárt a bajban, alig álltunk le, igyekeztünk jelen maradni.

Tatai Gergő

4

Tatai Gergő – rendezőasszisztens, fénytechnikus, díszletező, ügyelő,

színész, slammer

Akár egy hobbit, ahogy Tolkein elképzelte: „afféle »tündérke«, kerekded, kedélyes arc, rövid és göndör (barna) haj….” Csalóka kép ez. Csillog ugyan a tekintete, de ifjú kora ellenére embert próbáló évek állnak mögötte. Egy kis somogyi faluban, Barcson nevelkedett: „viszonylag szegény családból származom, nekem például sokáig nem volt számítógépem, ennek persze örülök, mert futkároztam és nagyon sokat olvastam” – meséli. Itt, a hatosztályos Dráva Völgye Gimnáziumban érettségizett, ahol iskolája képviseletében sorra nyerte az országos versmondó versenyeket. Megragadta a drámaórákon, hogy más emberek bőrébe bújva olyan élményeket és érzéseket élhet meg, amiket a saját életében talán soha nem tapasztalt volna meg. Érettségi után nem jutott be a színművészetire, de a felvételin megtudta, hogy a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban – hároméves képzés keretében – színész II. képesítést szerezhet. Elkezdte, de nem fejezhette be ezt az iskolát. A második év végén neki tényleg a saját lábára kellett állnia, szülei elvesztették a munkájukat, nem tudták támogatni. Még három hónapig húzta úgy a fővárosban, hogy nappal iskola, éjszaka árufeltöltés egy élelmiszer-áruházláncnál. A negyedik hónapra belátta, fel kell adnia, hazament, hogy szüleit is támogatva állást vállaljon. Biciklis postás lett szülővárosá-ban, és néha-néha visszajárt alma materébe a színjátszók közé. Működött a sors dramaturgiája: mire eljött az első színházi premierje, éppen édesanyja születésnapján tudta meg, hogy hastáji fájdalmai áttétes daganatos betegséget takarnak. Huszonkét éves volt ekkor, két keservesen átküzdött, pénztelen év után. Műtét, több hónapos kemoterápia várt rá. Legyőzve a betegséget, első útja színháza kapujához vezetett. Még mindig tele van álmokkal, de az élet már arra is megtanította, hogy a vágyak magas falak közé vannak zárva, s ha nem is lehetetlen, de nehéz megtalálni a megvalósulást jelentő kiskaput.  

Hogy kerültél a Pécsi Harmadik Színházhoz?

Már középiskolásként bérletem volt Pécsre és Kaposvárra. Ez arra az időszakra esett, amikor éppen Mohácsi János rendezett mindkét színházban. Élesen emlékszem az 56 06 őrült lélek vert hadak előadására Kaposvárott, Pécsett pedig a Képzelt betegre, de nagy hatással volt rám Béres Attila rendezte Dosztojevszkij-előadás, az Ördögök is a Pécsi Nemzetiben. Régi iskolám diákjai mentek a Pécsi Harmadik Színházba az In memoriam Ö. I. című színpadi játékot megnézni. Volt még hely a buszban, hozzájuk csapódtam. Az előadás után fogtam magam és nagy bátran bekopogtam Vincze János rendezőhöz, elmondva, hogy kiféle vagyok, s ha gondolja, számítson rám. Nem mondott kategorikus nemet, és ígéretet tett, ha lesz számomra szerep, hívni fog. Vártam, vártam, de nem jött az a telefon. Kicsit feladva, már egy motorfűrész-kezelő tanfolyam oktatásán vágtam a fát az erdőn, amikor mégis hívtak, hogy meghallgatás lesz a Pécsi Harmadik Színházban Háy János Völgyhíd című darabjába. Bekerültem a produkcióba, de csak két előadáson játszhattam, betegség miatt azonnal kiestem majdnem egy évre. Meggyógyultam [gyorsan lekopogja bal kézzel az asztal lapján – CS. A. I.], és azonnal hívtam Vincze Jánost, hogy itt vagyok újra. A hónom alá nyúlt, nyúltak, egy TÁMOP-program keretében felvett rendezőasszisztensnek. A Kövek a zsebben című darabban dolgozhattam vele először 2014 decemberében. Azóta a színháznál vagyok.

És nemcsak rendezőasszisztensként, hanem színészként, fénytechnikusként, előadás mindenesként is számít rád a színház…

Igen. A következő évben Martin McDonagh Piszkavas című darabjában játszhattam Ray Dooleyt, majd meglepetésemre Émile Ajar Előttem az élet című regényadaptációjában János rám osztotta Momo szerepét. És azóta, a járványig majdnem minden évben jutott nekem egy-egy kisebb színpadi szerep is az asszisztencia mellett.

Fiatal korod ellenére már elég sok csapást elszenvedtél. Lehet erre kicsi vigasz, hogy az ország egyik legeredetibb műhelyében csipegetheted fel a színházi tudást? Tanít téged Vincze János?

Kifejezetten nem, de ott ülhetek mellette, így lehetővé válik, hogy sok mindent ellessek. Próbálom megtanulni a metódust, ahogy ő rendezőként a próbákon összerakja a gondolatait. Nála a próbafolyamatban mindenki beleteheti a magáét, mindenki véleménye, ötlete számít. Nincsenek alá-fölérendelt viszonyok, akivel ő dolgozik, azt egyenlőnek tekinti a portástól a vezető színészig. Tetszik nekem az itteni társulat, ahogy komolyan veszik a munkát. Én magam is azt vallom, ha dolgozunk, akkor dolgozzunk, nem szeretem, ha a színészek szerepelnek próba közben. János ezt is nagyon jól kezeli, nincs befeszülve, szeret néha viccelni, de nem engedi szétesni a próbákat. Valóban úgy érzem, hogy pályakezdőként nem is kerülhettem volna jobb helyre, mint Vincze János mellé. Itt mindent megtanultam a színházcsinálásról, nem csak a színpadi munkát, annak hátterét is. Ha kell ügyelő vagyok, ha kell, berendezem a színpadot, értelemszerűen építem-bontom, mert kevesen vagyunk, és nem jövők zavarba, ha a színpadi világítást kell kezelnem. Azt tanultam meg, hogy az első a színház, az esti előadás. Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon állok, a rivaldában elől, vagy hátul, hogy lehessen rivalda.

Van különösen kedves előadásod a színházadban?  

Azt hiszem, még mindig a Piszkavas, amiben a legjobban érzem magam, mert korban az áll hozzám a legközelebb. Az Előttem az életben 14 éves vagyok, az Adáshibában 19. Szeretem felépíteni a szerepeimet, A Kulcskeresőkben gyászhuszár vagyok. Behozom a koporsót, van két percem és már ott sem vagyok. Írtam hozzá egy Örkény-egyperces parafrázist, ami abból jött, hogy egyszer elfelejtettem lecserélni a zoknimat és neonzöld zokni látszott ki gyászhuszárként a nadrágom alól. Azt találtam ki, hogy az Éljen a halott Bt.-nek dolgozom, és azért nincs fekete zoknim, mert oda kellett adnom a feleségemnek a koporsóba a temetésére.

Vidám gondolat… Hét éve vagy már a Pécsi Harmadik Színháznál, ami intézményként sosem volt könnyű helyzetben.

Amióta itt vagyok, azóta nincs biztonságban a színházunk pénzügyileg, szervezetileg, holott én úgy érzem, ha valami ma Pécsett valóban impulzív művészi értéket képvisel, az a Harmadik Színház és a repertoárja. Számomra felfoghatatlan, miért tűnik úgy, hogy nincs szükség erre a színházra, hogy lehet csak megtűrni parkoló pályán azt a szellemi értéket, ami itt születik. Én még mindig idealista vagyok, és bízom benne, hogy ez a színház egyszer Vincze János színház lesz, mert felismeri Pécs város vezetése, hogy erre a színházra lehet büszke az elmúlt negyedévszázadból.

A szűkös keretek között feltalálni magad nevű életjátékban sajnos edzett vagy már, de mégis, miként, hova tervezed a továbblépést?

Sok mindennel foglalkozom. Tavaly ösztöndíjas voltam a pécsi Keret Alkotó Csoport Kulturális Egyesületnél (KACS), ahol fiatalokkal és fogyatékkal élőkkel dolgoztam. A KACS egy színházi nevelési társulás, ahol a színházat és a drámát eszközként használva a fiatalok problémáinak megértésére törekszünk. A gyerekek nemcsak nézők, hanem játékosok is a színpadon. Itt találkoztam Kárpáti Péter íróval, megismerve az ő improvizációs technikáját. A KACS lehetőséget biztosított például arra, hogy egy hétvégére kimentünk Pécs környékére egy vendégházba, és ott éltük meg közösen a darabot. Három napig mindenki benne volt a saját karakterében, úgy evett, aludt, mosogatott, főzött kávét magának, vagyis élt, ahogy azt az ő ráosztott karakteréről elképzelte. Ezt rögzítettük, majd Péter leült, és írt belőle egy darabot. A Bóbita Bábszínházban is tartok 6−9 éves gyerekeknek bábtábort. Továbblépés… valóban sok minden foglalkoztat, érdekel…

Valahol még magad is szinte gyerek vagy, tanulsz, honnan van indíttatásod, tudásod, hogy gyerekkel foglalkozzál?

Olvasok, nagyon sokat olvasok. A gyerekekkel nagyon könnyen megtalálom a hangot…

Van egy 15 éves tervem. A párommal öt éve vagyunk együtt, ő a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett festő szakon tavaly és most csinálja a tanári szakot, én pedig belevágok egy óvodapedagógia szakba…

Marosvásárhelyen báb és teatrológia szakot végző, illetve végzett barátaimmal tervezgetünk. Velük szeretnénk egy önfenntartó tanyát létrehozni, ahol a magunk ellátása mellett drámafoglalkozásokat és művészeti foglalkozásokat tartanánk 3−6 év közötti gyerekeknek, már óvodáskorban megkezdve a művészeti képzést. Alapvetően nagyon szívesen maradnék a színház közelében, és nagyon sok mindent szeretnék még eljátszani, de valóban sokszor kellett már átgondolni az életem, újratervezni. A Pécsi Harmadikban megtanultam az improvizációt a színházcsinálásban, és mindent, amit tudnom érdemes, mégis … túl kell lépnem a színházi mindenes státuszon.

Egész fiatal korom óta írok verseket. Amikor a Völgyhíd előadásban dolgoztam, a zeneszerzőnk, Csernák Samu Zoltán hívott, hogy találkozik egy barátjával, menjek vele én is. A barát Tengler Gergely volt, akivel azonnal egymásra kattantunk, eltelt két nap, és már nála laktam, az ő albérletében, verseket írtunk egész nap. Ő mesélt nekem először a slam poetry műfajáról, amit nagyon izgalmasnak találtam, egy adott témát 3 percben kifejteni. Elmentem itt Pécsett a Nappaliba, ahol havonta egyszer versengtek a slammerek. Már az első alkalommal harmadik lettem. Világossá vált, hogy itt van szóló és társas változat is: a team slam. Nem volt kérdés, hogy Tenglerrel ebbe közösen belevágunk. Bla Bla Baal néven pár éve országos bajnokságot is nyertünk. Ő a Napherceg, én a Holdkobold. Hamar kevés lett nekünk a slam poetry, a verseinkből csináltunk egy estet, amit például a Zsolnay Fényfesztiválon is bemutathattunk, aztán egyetemistákkal ezt továbbfejlesztettük elektronikus zenével, zajokkal. Hoztuk volna a Pécsi Harmadikba is, de akkor megint beteg lettem, újra műteni kellett…

Hogy vészelted át egzisztenciálisan a járványt?

Ha nem lennék itt státuszban, akkor talán sehogy. Mentálisan nem rázott meg különösebben, mert sok velem egyidős barátom van, és amióta Pécsett élek, lakótársakkal vagyok körülvéve, egyedül nem tudnék fenntartani egy albérletet. Van egy hároméves kutyám, egy puli-mudi keverék, ő is sokat segített, hatalmasakat kirándultunk, erre Pécs környékén van tér.

CSEH ANDREA IZABELLA