Egy kritikus vallomása

Elment az áram (valahol a kerületben javítják a hálózatot), a laptopom tehetetlen, én meg épp benne vagyok egy iromány bonyodalmaiban – így aztán csak ücsörgök tétlenül. Az ügyfélszolgálat sokára ígérte, hogy visszaadja a szuflát, ezért fogtam a golyóstollam és azzal kezdtem folytatni az írást. Ám kisült, annyira hozzászoktam a klaviatúrához, hogy szinte olvashatatlan, amit skribáltam. Az „a”-betű inkább „e”-nek látszott, a „k” meg „l”-nek – minden eltorzult.

Régebben bárhová mentem, egy kis noteszt is hordtam magammal, hogy ha valami közben eszembe jut, felírhassam. (Otthon meg hiába próbáltam kitalálni, mi ez a firkálmány…) Amin csodálkozom azért, hiszen évtizedekig csak kézzel írtam. Hogyan képes elfelejteni a kéz ezt a hosszú tréninget? Gondolom, ez a „betegség” az ára a laptop- meg a nethasználatnak. Amiben nem vagyok egyedül: barátaim sorra panaszkodnak, hogy jegyzeteiket képtelenek visszaolvasni.

Igy aztán ráfanyalodtam a régi (Erika márkanevű) írógépemre, leporoltam, a szalag még működött, és kopogtam vele, igaz, minden betű lenyomása erőt igényelt – a számítógép elkényeztetett. De jó volt, élveztem a régi mozdulatokat, a papírt befűzni, sorokat emelni, néhány betűt – mivel az Erikán máshol vannak, mint a klaviatúrán – keresgélni. Nosztalgikus kirándulás volt ez a visszatérés: legalább húsz éve nem volt a kezemben ez a gép, és kivárta, nyugiban.

Azért furcsa, hogy az ember elfelejt írni, pedig jó pár évig csak toll meg golyóstoll volt az életem. A görög filozófiában (Platon Phaidroszában) van egy hely, ahol Thamus egyiptomi fáraó elveti az írás felfedezését, illetve a találmányt: merthogy az írás, ahogy ő mondja, felszínessé tesz, még rosszabb, hogy az írással el fog tűnni az emberek fejéből az emlékezés képessége. Valahogy ilyen lehet a laptop és a kézírás viszonya is, tíz újjal gépelek – jártam gépíró tanfolyamra –, de az olvasható kézírást elfelejtettem. Mit mondjak: Platonéknak félig-meddig igazuk volt: ezért aztán, amit meg akarok jegyezni, azt NEM írom fel, és akkor megmarad a fejemben. Muris.

Most tanulhatom újra a kézírást. Gondolom, tán csak nagybetűkkel érdemes skiccelni, különben olvashatatlan krix-krax, amit papírra vetek. Emellett, az Erikához visszaszokni nem is olyan könnyű (lassú, nehézkes, hangos, és az ember ujjai lekopnak). Ezúttal persze nem kellett sokáig kínozni magam, vagy nosztalgiázni a régi géppel, mert megjött az áram, és írthattam tovább a laptopon.

De valahogy feltámadt bennem a régi, kurblis szorzó-osztó masinák, meg főképp az ókori írógépek szépségének csodálata. Annak idején elsőként egy nagy Continental gépem volt, aztán meglepetésként kaptam az Erikát, de amikor megjelent a gömbfejjel dolgozó IBM-gép, folyt a nyálam, hogy nekem egy olyan kell. Azt a masinát csoda volt nézni működés közben, korabeli filmeken minden újságíró olyanon klimpírozott. Ennek a gömbfejesnek nem volt hosszú élettartama, kiszorította a digitális váltás. Különben is, egy ilyen IBM lehetetlen álom volt: kb. tíz kilót nyomott, az íróasztal felét elfoglalta volna, és a magyar betűket használó írófej szinte beszerezhetetlen volt. No meg hihetetlenül drága. Szerencsére nem kellett sokáig álmodozni. Jött a Commodor 64, majd az első, mai szemmel nézve primitív desktop, és máris itt volt az új szerelem.

De azért, ha színházba megyek, viszek magammal egy spéci golyóstollat – amerikai találmány, a toll hegye picit világítja a papírt alatta, így a sötétben is tudok írni, úgy, hogy a szomszédomat ne zavarjam –, és persze a noteszemet is az ölembe készítem. Mert az előadás egy-egy finom gesztusát, egy jelenet pontos helyét, szereplőit meg kell jegyeznem a kritika-íráshoz. Aztán vagy sikerül valamit elkapnom, leírnom meg otthon visszaolvasnom, vagy hiába volt a különleges világító golyóstoll.

Az egykori technikai megoldások csodálata egyébként megmaradt bennem. Egy barátomnak például van írógépgyűjteménye, néhányszor megcsodáltam darabjait. A régi varrógépeket is szerettem, pláne, ha korai masinákat láttam; bűbájosak, és mechanikai fejlesztésük hihetetlen csoda még mai szemmel is. Régi vágyam, hogy egy igazi templomi harangjátékot közelről is láthassak, úgy értem, hogy a szerkezetét, fenn a toronyban és lenn az irányításnál együtt. És persze olyat, ami egy dallamot is képes játszani. Tán egyszer sikerül bekéredzkedni valamelyik toronyba.

Megjött az áram, a dolgozatot befejeztem, és elkezdtem a nagybetűkkel való írást gyakorolni. Az olvasható folyóírás már nem fog menni, a nagybetűs szöveg viszont más számára is érthető. De hogy ilyesmit kelljen gyakorolnom, az meglepett. Szerény vigasz, hogy haverjaim is erre kényszerülnek. A digitalizáció egyik mellékbetegségének tűnik ez, ami úgy látszik, közös a legtöbb júzernél...

Marad a golyóstoll, ami ugyan már nem világít, de írni tanulásra tök jó.

Almási Miklós