Spiró György majd’ negyven éve Major Tamásnak írott drámája, Az imposztor úgy tűnik, semmit nem veszített aktualitásából. A legutóbbi, József Attila színházi bemutató pikantériája, hogy a hatalmat kiszolgálni próbáló darabbéli színidirektort a teátrum 2011 óta hivatalban lévő igazgatója, Nemcsák Károly játssza, akiről úgy hírlik, nem indul majd újra a 2026-ban lejáró mandátumért. Az előadásról szóló kritikájában Szekeres Szabolcs így ír a dráma alapjául szolgáló Spiró-műről: „Az Ikszek a SZÍNHÁZ regénye. Akit érdekel a színpad világa, akár alkotóként, akár a háttérben munkálkodóként, annak a kötelező első lépés a színfalak mögé pillantásban a monstre Spiró-regény.”

A színfalak mögé pillantást segíti reményeink szerint a „háttérben munkálkodókat” megszólító, bemutató Takarásban című sorozatunk, melynek IV. részében Cseh Andrea Izabella öltöztetőkkel, korrepetitorral, nézőtéri munkatárssal és súgóval beszélgetett. Természetesen színidirektorok is szóba kerültek, no meg a régi nagyok, Csortos, Ajtay, Jávor… Előbbiekről korábbi számainkban olvashatók Balogh Géza múltidéző tanulmányai, Jávor Pálról e számunkban kezdjük közölni három részes írását, melyből mindjárt az elején kiderül, hogy az imposztor tágabban értelmezett fogalma – tréfásan kópé, gézengúz – a színészre is illik botrányai okán, még ha ezek és következményeik nem voltak is annyira viccesek. Balogh Géza cikkéből megismerhető továbbá a „házi kezelés” mint színházirányítási forma fogalma, mely a szerző által idézett korabeli lexikon szerint „hatósági jellegű” színházvezetést jelent.

A diktatórikus hatalom művészethez való viszonya s a színház mindenkori föladata meghatározó motívumai lehettek Tompa Gábor 1987-es kolozsvári Hamlet-rendezésének, melyet esszéjében Darvay Nagy Adrienne idéz meg, míg Urbán Balázs a rendező 2021 végén, ugyancsak Kolozsváron színre vitt Hamletjére reflektál.

Ha egészen másként is, mint a Hamlet, de Shakespeare ugyancsak sokat játszott vígjátéka, a Szentivánéji álom is kiváló lehetőséget nyújt a színházi önreflexióra – legutóbb a Budaörsi Latinovits Színház Fehér Balázs Benő rendezte előadása igazolta ezt Dömötör Adrienne kritikája és Józsa Ágnes ajánlója szerint. Utóbbi mese és valóság összefonódásának egy másik lenyűgöző színpadi megvalósulására is felhívja a figyelmet, az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodrámára Csákányi Eszter előadásában, melynek alapja a kolozsvári születésű táncművész, koreográfus, Bodor Johanna regénye.

A ritmus, a zene, a mozdulat meghatározója az Élet-ritmusra című monodrámának is, melyet Medveczky Balázs játszik-él a Szegedi Nemzeti Színházban, s amelyet a szemtanú, Ódor Klára szerint állva tapsol meg a közönség.

Hasonló hangulatú Fittler Katalin beszámolója a Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek zenei eseményeire reflektálva, azokon belül is különösen a világhírű Eötvös Péter kortárs irodalmi művön alapuló új operájának magyarországi bemutatójára.    Recenzensünk idéz a komponistától: „Úgy gondolom, egy színházi szerzőnek mindent ismernie kell, minden hatást keresztül kell engednie magán azért, hogy a megfelelő pillanatban el tudja helyezni valamelyik művében”.

A világhírű drámaíró, Luigi Pirandello a Fried Ilona ismertette tanulmánykötetek tanúsága szerint nem pusztán átengedte magán a tapasztalatokat, de saját életéből is sokat merített műveiben, s bizonyos életszakaszaiban rá az imposztor fogalmának keményebb jelentésárnyalatai is illettek.

Szűcs Katalin Ágnes