A színfalak mellett, mögött – IV. rész

 

A világjárvány két évét – reméljük – magunk mögött tudjuk. Azonban színházra mint „művészüzemre” gyakorolt hatásásának felfejtését, a színházi háttérmunkások bemutatását még nem. Ebben a részben az öltöztető, a súgó, a korrepetitor és a nézőtéri felügyelő szakmájával foglalkozunk.     

 

Wachtlerné Ádám Erika

és Daróczi Gabriella – öltöztetők      

Egy napon, de külön-külön beszélgettem – azonos kérdéskör alapján – a Radnóti Színház két öltöztetőjével. Erika és Gabi: egy barna és egy szőke, egy csendes és egy cserfes, egy elfogadó és egy lázadó, egy sportos és egy bohém, egy megfontolt és egy spontán, egy tartózkodó és egy kezdeményező, egy precíz és egy rugalmas, egy keményebb és egy érzékenyebb lélek. Leegyszerűsítve így összegezhetném benyomásaimat. Mind ránézésre, mind a felőlük érkező impulzusokból érezhetően nagyon más individuum két riportalanyom. Ám hiába tűnt úgy, hogy ég és föld a két személyiség, a munkában nagyon is kiegészíthetik egymást. A Radnótiban esténként ők ketten együtt alkotnak egészet. Ahogy összekerülnek, azonnal csapattá válnak, az énből mi lesz, a mi munkánk, a mi színházunk. Másképpen, de mindketten elkötelezettek a színház világához, és elégedettek a szakmájukkal, színházukkal. Nem misztifikálják túl azt a szenzibilis kapcsolatot, intimitást, amely egy öltöztetőt a minden este mássá váló, előadás előtt, alatt minden értelemben önmagát levetkőztető színészhez köti őket, ám jól esik mindkettőjüknek, sőt, büszkék rá, hogy „bizalmi” emberek. Diszkrétek, és cerberusként őrzik művészeiket, akiknek nemcsak a jelmezeikért, de az előttük feltáruló vagy éppen rájuk bízott titkaikért, a megismert gyengéikért is felelnek. Ezt is karbantartják, óvják, akár egy felöltőt vagy egy szoknyát. Úgy tűnik, a Covid megerősítette bennük a közösséghez tartozás erejének élményét, s a tudatot, hogy jó helyen vannak és kivételesek, mert esténként bemennek a Radnótiba, ahol csapattagok. A velük való beszélgetés meggyőzött, hogy precízen, olajozott fogaskerékként dolgoznak az előadásokért, a színházukért. Erika a férfi, Gabi a női öltöztető. 

 

 

Wachlerné Ádám Erika, öltöztető

Daróczi Gabriella, öltöztető

 

Hogy kerültél a színházhoz? Hogyan lettél öltöztető? 

Erika: Mindig tudtam, hogy színházban szeretnék dolgozni. Ahogy befejeztem a szakiskolát, beálltam egy telefonfülkébe, és elkezdtem hívni a színházakat, hogy itt vagyok, tessék munkát adni. Az Irodalmi Színház akkori vezetője Keres Emil volt, aki azt mondta: „De jó, jöjjön, éppen kell nekünk egy öltöztető.” Ez negyven éve volt, azóta itt dolgozom, és soha el nem vágytam innen, ahogy arra sem vágytam, hogy mást csináljak. Sokat jártam színházba, nézőként volt fogalmam arról, hogy valahogy felkerül a színészekre, majd lekerül róluk a ruha. Semmilyen különös képzést, útravalót nem kaptam a belépéskor, úgy gondolom, hogy nem is kellett. Elmondták: attól kezdve, hogy megkapom a jelmezeket, én felelek értük, karban kell tartanom őket. Előadás előtt ki kell készítenem, gondoskodnom kell az állaguk óvásáról, s minden este elraknom. Ez éppen elég volt. Talán egyetlen feltételt szabtak, valamennyire tudjak varrni, hogy ha előadás alatt megsérül egy ruha, azt azonnal rendbe tudjam hozni. Ez nem volt probléma, a Burda szabásmintáiból bármit megvarrtam. Amikor idekerültem, itt játszott Pécsi Ildikó. Látta csetléseim, és odaállt egy pályakezdő mellé. Akkor még sokat jártunk tájolni, apró dolgokra tanított meg észrevétlenül. Például, ha nem is feladatom, de vegyem észre, ha a színésznek hozni kell egy üveg vizet vagy egy kávét a szünetben, hogy alapvetően empatikus legyek a művészekkel.   

Gabi: A huszonegyedik évemet kezdem a Radnótiban, egyéves volt a kisfiam, amikor a kereskedelmi szférából a színészbüfében találtam magam, ajánlásra, hívásra. Ez az alapvégzettségem, képzettségem is. Azonnali és hatalmas szerelem lett köztünk. Amikor szembe találkoztam Cserhalmi Györggyel vagy Csomós Marival, akiket addig csak a televízióban láttam, megszeppentem. Az első darab, amiben már részt vettem, A kripli volt. Egyszerre voltam – felváltva – a nézőtéri és a művészbüfében. Öt év után feléledt bennem a vágy, hogy én is szorosabban a társulathoz tartozzak. A mesterem, Schubert Erzsike, aki már akkor is nyugdíjas volt, úgy döntött, hogy végleg belefáradt, befejezi. Én pedig megkérdeztem Őri Rózsától, a színház asszisztensétől, hogy lehetnék-e női öltöztető. Elkezdődött értem a lobbizás, és miután minden színésznő beleegyezett, a vezetőség is úgy döntött, hogy megelőlegezi nekem a bizalmat, vágjunk bele. A következő évad szeptemberétől „felkerültem.” Nem volt könnyű betanulni a futó előadásokat, és beugrani az éppen akkor bemutatásra kerülő Szentistvánnapi búcsú című Krleža-darabba. Nagyon sok szereplője volt a produkciónak, sok gyorsöltözéssel, és még táncoltam, statisztáltam is benne. Akkor megijedtem, lehet, mégsem fog ez menni nekem. De hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt, mert a következő darabom a Prah volt, ami egy kétszemélyes előadás, ha ez lett volna az első, én nem tanulom meg a „szakmát”. Pontosan emlékszem rá, Cserhalmi György indított el azon az úton, hogy a színházon belül többet akarjak. A büfében nyíltan nekem szegezte a kérdést, hogy vajon kielégít-e engem, hogy kiszolgálom őket, kiadom a kávét meg a szendvicset. Én rögtön rávágtam, hogy igen, ez nekem tök jó. De ott maradt a gondolataim közt, ha Cserhalmi azt mondja, hogy több van bennem, talán tényleg így van. Ő volt, aki belém látta, hogy többet adhatok, így magam is többet kaphatok, többet akarjak. Jó tíz éve már annak, hogy itt játszotta Babel Alkony című darabjában a fuvarozót. Volt egy esti rituálénk. Valami szennyeződés került az arcára a darabban – ez a játék része volt –, és jött minden előadás alatt a fodrász-tárba, ami a női öltöztető-tár végében van, lemosatni azt, s minden alkalommal összeölelkeztünk.  

A sorozatunkból már nem csak én, de az olvasók is tudják, hogy a színházakban a háttérszakmák és eszközeik tárakba rendeződnek. Milyen nálatok az öltöztető-tár? Mi különbség van, már ha van, a férfi és a női öltöztető között?

Erika: Én férfi-öltöztető vagyok, de női-öltöztetőként kezdtem, alapvetően nem érzek különbséget. Nemcsak külön öltöztetünk a Radnótiban, de két tárunk is van, én a férfi szekcióért felelek. Miután kicsi a színház, nem itt van a teljes tár, van egy külső nagyraktárunk, itt csak a „játszó” jelmezeket tartom, a futó darabok ruháit. Emellett próbálok még kicsi helyet szorítani azoknak a ruhadaraboknak is, amelyek ha nem is kellenek esténként, a próbákon jól jöhetnek, szükség lehet rájuk. Magam a jelmezkivitelezőtől kapom meg a ruhákat, és neki is adom vissza, ha lekerül a produkció, utána ő gondoskodik róluk. Amíg megy a darab, addig az én felelősségem. Az olvasópróba után összeülünk a jelmezkivitelezővel – nálunk ő Böhm Kati –, hogy milyen jelmezek lesznek, sok lesz-e a produkcióban, mi vár ránk, lesznek-e gyorsöltözések. Én a privát életben rendszerető és fejben rendszerező vagyok. Nekem az összes előadás jelmeze fejben van, a kiegészítőkkel együtt. Ahogy megjegyzem azt is, kinek mi az elvárása. Van, aki jobban izzad, annak mindig legyen bekészítve törülköző, víz, amikor kiszalad a színpadról, van, aki szereti, ha ott lapul a zsebében egy pamutzsebkendő.

Gabi: Én sohasem voltam férfi-öltöztető, de úgy gondolom semmi különbség nincs. Mindkét esetben bizalmi viszonyt kell kiépíteni az emberekkel. Az én női öltözőtáram a színházban egy szekrénysor. Ezekben tárolom az évad összes jelmezét, előadásonként szétbontva, de nemcsak a jelmezeket, a próbaruhákat is. A bemutató előtti második hétig csak olyan ruhát adunk a színészeknek, amilyenekben kb. fel fognak lépni, hosszra, formára, anyagra, de még nem a jelmezüket. Nekünk is főpróbahét, ami nekik, hiszen akkor derül ki számunkra is, hogyan működnek a jelmezek. Nálunk mindig mindent kipróbálunk, adunk egy esélyt a tervek alapján megvalósuló ruháknak. Ha papíron tökéletesek is, mindig kérdéses, hogy a színpadon élnek-e. A színész dolga, hogy megvívja a saját csatáját, ha nem érzi jól magát benne, nem komfortos számára, az enyém a funkcionalitása, hogy működik-e a gyorsöltözés, tudjuk-e levenni, feladni. Én ebben csak annyit segíthetek, hogy tanácsot adjak, mi az előnyösebb, mi áll jobban. Évad végével mindent összepakolok, kitisztíttatom, kimosom, és leteszem a raktárba. Ez esetemben „bezsákolást” jelent, darab és szereplő szerint. A jelmezkivitelezőnk, Böhm Kati dolga, hogy számon tartsa, mi hol van, sanszos-e, hogy valamit majd újra lehet használni, mit lehet selejtezni és mit érdemes megőrizni.  

Kit könnyebb öltöztetni, a színészeket vagy a színésznőket?  

Erika: Én azt hiszem, ez a jelmeztől függ. Nyilvánvaló, hogy a férfiaké a szimplább öltözet, nekik nem kell annyit segíteni, nincs annyi kapocs, zipzár, réteg. Aki megkér, annak megkötöm a csokornyakkendőjét, hosszú nyakkendőjét, de általában maguk öltöznek. Hagyom is őket, mindent rendben kikészítek, és akkor jövök igazán, ha erre szóló kérés van a részükről. Nekem inkább az a feladatom, hogy rájuk nézzek: hogy állnak, felvettek-e mindent, készek-e a kezdésre, rajtuk van-e kesztyű, kalap, kabát. Persze mások a színészek maguk is, van, aki hajlamos ott felejteni magát előadás előtt a büfében, mennem kell érte, hogy már öltöznie kell. Általában több a férfi színész egy darabban, mint a női, így a tárak nem lehetnek elszigeteltek, segítünk és figyelnünk kell egymásra, ha kell, mindenki öltöztet mindenkit, főleg a gyorsöltözéseknél. Mire eljön a premier napja, addigra összeáll, hogyan dolgozunk egymás keze alá.  Például a III. Richárdban Alföldi Róbertet úgy öltöztetjük, hogy ott a sminkes, fodrász is egyszerre, nagyon sok gyorsöltözése van. Ez egy olyan szakma, ahol nincs nagyon helye a szemérmességnek, ha úgy adódik, akkor mások előtt kell alsóneműre vetkőzni. 

Gabi: Én rögtön a színésznőknél kezdtem. A színészbüfében már minden titok tudója voltam, hiszen a reggeli kávé mellett mindenki elmondta, mi bántja, éppen mi foglalkoztatja, hogy aludt. Öltöztetőnek lenni abszolút bizalmi állás, hiszen látod az embert, a színészt teljes valójában, semmi tere a szemérmeskedésnek, van jelmez, hogy olyan helyeken kell járnod, ahová civil emberként soha nem jutnál el egy kollégáddal. Nem lehet közöttünk tabu a testiség tekintetében. Engem Erzsike arra tanított, hogy két dolog fontos, az alázat és az állandó figyelés arra, milyen pluszokat adhatok a színésznőknek, hogyan segíthetek, és mikor kell visszahúzódnom. Van színésznő, aki nem viseli el, ha hozzáérnek, ezt tiszteletben kell tartani. Én azt vallom amúgy, mondja el nekem a baját, mielőtt belépne a színpadra, majd én viszem a terhét, ő koncentráljon az előadására. Ha vendégművész jön hozzánk, mindig az az első kérésem, hogy bízzon bennem, enélkül nem megy. Cserébe azonnal igyekszem megjegyezni, hogy ő mit szeret, például egy kézzel vagy két karral bújik-e bele a jelmezébe. Borbás Gabi csodálkozott a Naftalin előadásában, hogy nyolcan vannak, mégis hogyan tudom megjegyezni, kinek mi kell éppen. De nekem ez a munkám, hogy ezt nyújtsam. Amúgy meg tudom, a színházban a színész a főszereplő, én pedig az öltöztetője, a segítője vagyok.   

Pontosan mi a gyorsöltözés?

Erika: A színpad jobb és/vagy bal oldalán próbálunk kialakítani egy teret, ahol az éppen kifutó színész ruhát válthat, ha nincs akkora szünete, hogy elszaladjon az öltözőbe. Ez mindig izgalom, és gyakran csak menet közben alakul ki, hogyan is működhet. Itt arra gondolok, hogy van, amikor a gombok ki- és bekapcsolására sincs időnk, patent és tépőzár jöhet csak szóba, de sokszor még ez sem, mert kicsi a színház, ha rántjuk a színpad mellett a tépőzárat, azt hallja az egész nézőtér. Ráadásul a színész tudata éppen egy más ember tudata, aki lehet, hogy akkor fejben nem öltözködik, hanem háborút vív vagy boldogtalan szerelmes. Én mindig mondom a vezényszavakat: cipő, nadrág, ing, kezed, lábad.  

Gabi: Én az első gyorsöltözésemet sohasem felejtem el. Itt volt még Bankó Andi kolléganőnk és Csomós Marinak kellett kitalálni a Szentistvánnapi búcsú című darabban, miként lesz másodpercek alatt egy fűzős Madame-ból egy teljesen más karakter, ami sehogy sem akart összeállni. Aztán sikerült úgy megoldanom, hogy az mondta a Csomi: „Gabika, ez ötös.” Ennek köszönhetem, hogy elhittem, megy ez nekem. Kováts Adél fogalmazta meg nagyon szépen: a gyorsöltözés olyan, akár az artistáknál a csatlakozás, el kell kapnod fogóként, ha ugrik a társad. Amúgy én szeretem a gyorsöltözéseket, mert hihetetlen adrenalin löketet adnak, a színészek inkább elfogadják. Valló Péter szokta mondani: „Remélem, örül Gabikám, lesz benne sok gyorsöltözés.”  

Visszatérve az öltöztető-tárra, hogyan gazdálkodtok a kis hellyel? 

Erika: Minden nap pakolok, olyan kicsik az öltözők, hogy ott nincs lehetőség semminek a tárolására. És én vagyok a szerencsésebb helyzetben, mert nekem a színházon belül van egy nagy helyiségem, ahol tárolhatom a jelmezeket, onnan kell a napi darabhoz a ruhákat cserélnem. A saját tagjainknak van stabil állandó öltözőjük, ott kedvezőbb a helyzet, de ha vendégművészek vannak, vagy különösen nagy létszámú az előadás, be kell ültetnem mást is egy-egy öltözőbe melléjük, jelmezestül. 

Gabi: Nekem csak szekrényeim vannak, ebben kell elférnem, és pakolni, pakolni, pakolni. Minden előadás előtt és után. Két öltözőnk van, egy hatfős és egy kétfős, esténként van kerülgetés, futkosás egészen pici helyen. 

Hogy áll össze a napi rutin? 

Erika: Én általában délután négy-öt órakor kezdek a színházban, de ez nem azt jelenti, hogy napközben nem végzek munkát. A jelmezeim karbantartása, tisztítása, mosása az én feladatom. A csak vegyszeresen tisztítható jelmezeket viszem-hozom a tisztítóba-tisztítóból, amit lehet géppel, kézzel mosni, azt magam mosom. Megint csak a kisszínházi létünk, hogy nekünk nincs mosodánk személyezettel, az öltöztetők nem leadják a ruhákat és visszakapják tisztán, hanem van mosógépünk és szárítónk, s amit lehet, azt Gabival helyben, mi öltöztetők mossuk és vasaljuk. Ami biztos a napban, hogy a próbán és az esti előadáson itt kell lennem, előtte, közte magam osztom be a munkám, időm. A lényeg, hogy mire a színész jön, a jelmeze, kiegészítői legyenek kikészítve, s ha lement a függöny, azok kerüljenek le róla és a helyükre, a tárba, ha kell a mosógépbe, tisztítóba. A fehérneműt, inget minden előadás után mossuk. A leghosszabb előadásunk fél tizenegyig tart, éjfél körül kerülök haza. 

Gabi: A miénk speciális életforma, alapvetően este dolgozunk. Egy hónapban 25−26 napot itt vagyunk. Azt el kell fogadni, hogy nem olvasol a gyerekeidnek esti mesét, nem tudsz elmenni a szülői értekezletükre, de másik színházba se nagyon. Én egyedül neveltem fel a két fiamat, és hálás vagyok, hogy soha nem tettek ezért a munkáért szemrehányást. Nevettek, hogy anyának főpróbahete van, jobb, ha meghúzzuk magunkat, nincsenek extra kérések, mert hisztis. Összetartottak. A nagyobbik fiam már harmincon túl van, a kisebbik is elmúlt már húszéves. Ő nem is tudja, mi az a 9-től 5-ig életforma, amikor az este szabad. Annyiban persze nagy szabadságunk van a munkában, hogy napközben magunk osztjuk be az időnket, intézni tudunk sok mindent, ami kárpótol az estékért. Én mindig dolgoztam máshol is, olyan helyeken, amelyek megférnek a színházzal, rugalmas időbeosztással teljesíthetők. A Radnótiban mi öltöztetők mosunk, vasalunk, ezt tudom bármikor napközben is csinálni itt bent a színházban, nemcsak előadás előtt, után. A színésznők nevetnek rajtam, mert a jelmezeket illetően én „szaglászós” vagyok, így állapítom meg, kell-e a jelmezt mosni, tisztítóba adni. Az alsó ruházatok, blúzok esetében ez nem kérdés, minden felvétel után mosásba kerülnek. A színészek a színházban nem a saját alsóöltözetüket használják, mindenkinek más alsónemű, harisnya kell. Pontosan tudnom kell, ki mit szeret, mi az, amit esetleg nem szeret, kinek mi az előnyös, miben érzi magát komfortosan. Másképpen használják a ruhákat, másképpen is fogy. Van, aki elképesztő módon tud vigyázni még a nylonharisnyájára is. A premierre mindenki megkapja a jelmezéhez a ruha kiegészítőit, onnantól kezdve az én felelősségem, hogy azok mindig pontosan úgy álljanak a rendelkezésére.  

Van-e a munkádról rossz emléked vagy olyan, amiből ma is tudsz építkezni, ha rossz napod van?   

Erika: Nincs, mindenkivel meg kell találni a hangot, mert egy a célunk. Rossz élményem saját magammal szemben van, nagyon ritkán, de előfordult, hogy nem hallottam meg az ügyelő hívását, és lekéstem a jelenetet. Amikor az én feladatom az, hogy óraműpontossággal ott legyek az előadásban, ahol éppen kellek. Így leginkább már mindig a folyosón vagyok, hogy mindent halljak, ha kell, azonnal intézkedjek. Mindig van nálam tűbefűzött cérna, ha elszakadna előadás közben egy ruha. Az örömmel tölt el ma is, hogy sok neves, régi nagy színésszel találkozhattam, dolgozhattam együtt. Öltöztethettem Kállai Ferencet, Miklósy Gyuri bácsit vagy Inke Laci bácsit, Kulka Jánost, őt nagyon szerettem. Garas Dezsőt, Darvas Ivánt, akiktől féltem. Amikor megláttam a próbatáblán a szereposztást, hogy jönnek hozzánk vendégnek, azt hittem, nekem most van végem. De persze nem így volt. Nagyon jól esik a mai napig, amikor megyek el esténként, nem tudok úgy átmenni a hátsó művészbejárón, hogy az udvaron ne szólítsanak meg a színészek: „Köszönöm, Era!”. Jó az is, hogy sokan megfordulnak a színházunkban, mert mindig kapok tőlük új impulzusokat. Most különösen élvezem, hogy sok fiatal színész van nálunk. 

Gabi: Azt hiszem, engem a humorom segít át a nehézségeken, bár tudom, ez nem szokványos. És talán az a képességem is, hogy úgy tudok ott lenni a színész körül, hogy ne legyek ott. Ha előadás előtt már a szövegét olvassa, nem zavarom, csak azt veszi észre, hogy már a nyakában van a kelléknyaklánca, de nem is tudja, miként került oda. Az természetes, hogy ha főpróba hét van, akkor mindenki feszültebb, és néha úgy szólnak, ahogy egyébként nem szoktak, ingerülten. Meg kellett tanulnom, hogy ez nem nekem szól, hanem a helyzetnek. Már tudom, hogy erre ne figyeljek, menjek tovább, és csináljam a dolgom, mintha mi sem történt volna. Persze, ahogy az életben, úgy a színészek között is vannak nehezebb emberek és könnyebben alkalmazkodók. Nincs bennem tüske, pedig érzékeny ember vagyok. Azért nincs, mert csak olyan dolog történt meg velem, amit egy bocsánatkéréssel el lehetett intézni, s erre mindig sor került. Erika sokszor mondja, elkényeztetem a „lányaimat”. Ez azért van, mert pontosan tudom, ha jól érzik magukat, az nekem is jó. Ne nagy dolgokra gondolj, hanem olyanokra, hogy mire bejönnek a színházba, ott a teájuk az asztalon; hogy Kováts Adél után a színpad széléig is elviszem a parfümjét, mert ha nincs rajta az illata, akkor nem úgy lép be, ahogy azt megszokta, és amikor kijön a színpadról, ott vagyok, mert mindig feldob nekem egy ruhadarabot. Hosszú évek óta ez a mi színpadi játékunk. Amúgy hattól tízig szigorú vagyok hozzájuk, szólok, ha elidőznek a büfében, a másik öltözőjében, a fodrásztárban, s emiatt nem tudom őket időben a színpadra engedni. Ebben nincs pardon. Szerencse, hogy nálunk minden közel van, nem liften, lépcsőn kell az emeletek között szaladgálni, lényegében egy folyosón vagyunk mind. Vannak kedvenc előadásaim is, amelyek elkísérnek, ezekből tudok töltődni. Ilyen volt az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Iván, a rettenet, amiben istentelen sok jelmez és öltözés volt a színpadhátsón, amögött, még ma is hihetetlen, ahogyan mindenki öltöztetett mindenkit. Persze, hogy az extrémekre emlékszem. Zsótér Sándor nem olyan régen rendezte nálunk a Kakukkfészket, amiben fehér műbőrből kellett egy speciális öltözéket csinálni Kováts Adélnak és Bajor Lilinek – majdnem hogy csadorban voltak. De minden előadásban van valami különleges a maga módján, ami hosszan elkísér.            

Volt-e olyan baki előadás közben, amikor azt hitted, na, ebből most nem jövünk ki?  

Erika: Nincs ilyen, mert ki kell jönni. Azt nem mondom, hogy néha nem fordult meg velem a világ előadás közben pár pillanatra. Éppen most a Futótűzben az egyik szereplőnknek játék közben el kell hajítania a felsőjét. Ez most olyan jól sikerült, hogy beesett a díszlet és a hátsófal közé, ahonnét csak a szünetben vagy a bontáskor lehetett kivenni. Azonnal láttam, de azt is tudtam, hogy azt kis idő múlva már vissza is kell vennie a színpadon, nem maradhat a felvonás alatt atlétában. Rögtön rohantam a tárba, hogy valamit előkapjak és ráadjam. Amit nagyon nem szeretek, az a művér, mert az nem jön ki a ruhából csak nagyon nehezen, így érthető, hogy a királydrámákért – öltöztetőként – nem igazán vagyok oda, főleg, ha előadás közben kell eltűntetni a foltokat, még akkor sem, ha ezt tudjuk előre.  

Gabi: Nagy bakik nem szoktak előfordulni. Talán egyszer történt meg, amikor a Mohácsi testvérek A csillagos ég című darabját játszottuk, hogy Petrik Andreának a színpadon szétszakadt a szoknyájában a zipzár. Már a takarásból láttam, hogy kézzel tartja a jelenet alatt a jelmezét, s amikor kijött, az egyikünk fűzte a cérnát, a másikunk varrta gyorsan, a harmadik meg vigasztalta őt. Esetleg még az fordul elő, hogy valami beragad, nem jön szét, s akkor azt ott le kell tépnünk, mese nincs.  

Hogy élitek meg, hogy négy évad után remélhetőleg visszakapjátok a Radnóti elcsatolt színpadrészét?   

Erika: A mi munkánkban, ha végre a jövő évadra lezárjuk a rekonstrukciót, semmi nem lesz jobb. A legnagyobb ellenségünk ugyanis a hely hiánya, s ez nem fog változni, semmi nem lesz tágasabb, csak szebb. Persze már az is nagyon jó lesz, ha elbontják a szomszédos házból felhúzott falat, és végre visszakapjuk a teljes színpadunkat. Az, hogy évek óta több helyszínen vagyunk, nem viselt meg, kifejezetten megszerettem a Teslát. Azt nem mondom, hogy eleinte nem volt nehéz sokfelé játszani, az Ódryn, a Katonában, a Pesti Magyarban, a József Attilában; hogy pakolni kellett a jelmezes ládákba, mindig beosztani az öltözőket és kiismerni az idegen színpadokat. 

Gabi: Kicsit megviselt, hogy négy, öt, olykor hét helyen játszottunk, állandóan csak bepakoltunk és kipakoltunk. De ez megtörte a rutint, másképp kellett figyelni, az, hogy nem egy helyben voltunk, új kihívások elé állított. Megismerhettünk más színházakat belülről, új kollégákat, és mindig megállapítottuk, hogy milyen jó is hazatérni a saját helyünkre.  

Változott-e a Radnóti, amióta itt dolgozol?  

Erika: Sokat, hisz maga a közeg is sokat változott. Mindhárom igazgatói korszak, amit megéltem, mást kívánt tőlem, és az igazgatóknak is más-más környezetben kellett teljesíteniük. Egyik sem volt jobb vagy rosszabb, csak más, mert mindhárom direktorom emberileg is más, eltérő prioritásokkal, természettel, vezetési elvekkel, figyelemmel. Azonban a színházcsinálás alapvetően nem változott, és az sem, hogy mi a fontos a színháznak, a nézőknek, e téren abszolút a kontinuitás. Nálunk nem jellemző a fluktuáció, stabil a művészgárda és a mindent magába foglaló műszaki, kiszolgáló csapat is, hosszú évek óta ugyanazokkal dolgozom. Ez is egy munkahely, ráadásul olyan, ami akkor működik, ha magunk üzempontossággal dolgozunk. Annyira kicsi a színház, hogy lényegben egy folyósón vagyunk, egymás hegyén-hátán, nem tudom másképpen mondani, a Radnóti egy családi-kör. 

Gabi: Remek közösség, partnerek vagyunk mindenben. Néha együtt nyaralunk, tartjuk a kapcsolatot azokkal is, akik már kevesebbet lépnek fel vagy ideiglenesen távol vannak. Én is tudok a kollégáimról mindent, és ők is rólam, hisz a kisebbik gyerekem itt nőtt fel a szemük láttára, ha kell baby-sittelem a színésznők gyerekeit. Sokat beszélgetünk, az év kilenc hónapjában együtt vagyunk, lehetetlen, hogy ne tudjunk egymásról mindent. Talán ezért jó, hogy kis színház vagyunk, mert egy nagy színházban elvész ez a közelség. Az én szememben nem sok minden változott, mindig is egy ironikus, pulzáló, változatos közeg volt belülről a színházunk. Például Schneider Zoli engem húsz éve zríkál, amit szeretek, mert egy tüneményes, kedves ember, remek humorral, de ilyen Rusznák Andris is. Mindketten közösségépítő emberek. Az elmúlt két év nem volt vidám, szükségünk lenne rá, hogy visszatérjen a nevetés.   

 

Lengyel Andrea – korrepetitor

Finom, szofisztikált jelenség, mintha a múlt század elejéről érkezett volna, amikor nőnek lenni még nem feketeöves amazonságot takart. Tipp-topp hölgy a XXI. században, akinek (mindig) tökéletes a megjelenése, öltözete szolid, de stílusos, egyéni. Lányos termete, kibontott hajkoronája, szelíd mosolya ellenére erőt sugároz, szigort és fegyelmezettséget. Ezt a fegyelmet megköveteli a tanítványaitól is. Pontosan tudja, mit kér, hisz pici gyermekkorától napi szinten gyakorol a zongorán, maga is korán megtanulta a fegyelmet. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoratanári, majd zongorakísérő-korrepetitor diplomát, közben az ELTE Bölcsésztudományi Karán kulturális menedzseri képesítést. Kedélyes, nagyszívű, erős pedagógiai vénával. 2015 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Ének tanszékének korrepetitora. Tucatnyi operát, operettet, zenés játékot tanított be az elmúlt években a debreceni Csokonai Színházban, az Állami Operaházban. A beszélgetés előtt, amíg vártam rá, megnéztem a SZFE-n a Neményi Lili alapította évi Dalversenyt, éppen a negyvenediket, a II–IV. éves hallgatók sanzonversenyét, amelyben két diákja is érdekelt volt. Szigorúság ide vagy oda, együtt izgult velük, és díjat is hoztak a kétnapos verseny végén.

 

Lengyel Andrea, korrepetitor

 

A közepébe vágva, az egyetemi tanítványaid tudnak-e kottát olvasni?

Dehogy, főleg, aki prózai szakra kerül. Bár mindig énekeltetik őket a felvételin, nem szempont, hogy legyen zenei előképzettségük, sőt, az sem, hogy tudjanak énekelni. Furcsa, de még a zenés szakon sem feltétlen ezen van a hangsúly. Az itteni egyetemi oktatás más, mint az énekesi pályára való felkészítés, ám még ott sem precedens nélküli, hogy az énekszakra jelentkező nem olvas kottát. A színművészeti egyetemen el kell juttatni a diákot arra a szintre, hogy élvezhető hangot adjon ki magából.

Akkor hogy tanultok be olyan sanzonokat, amilyenek ma is elhangzottak, Becaud-t, Brelt?

Hallás után, begyakoroljuk. Ez egy nagyon jól fejleszthető készség, akár a ritmuskészség. Az én feladatom az, amire a hangképző tanárnak nincs ideje. Az ő professziója, hogy a hang a lehető legszebb módon szólaljon meg, az enyém pedig az, hogy megszólaljon.

Ha sommásan fogalmazok, a korrepetitor munkája a betanítás?

Ha sommásan: igen.

Miből áll ez a tanítás egy-egy egyetemi évfolyam esetében?

Az osztályvezető tanár évkezdéskor meghatározza, hogy mi annak a tanévnek a témája, amiben ő maga – az adott kategórián belül – teljesen szabad kezet kap. Általában műfaját illetően egy adott rutin szerint megyünk előre, évről éve. Az első évfolyam témája a népdal, egyszerűbb kis dalok, esetleg nemzetközi népdalok, ezzel kezdünk. A második évben jönnek a francia sanzonok és a megzenésített versek, itt annyiban lehet már eltérés, hogy az osztályvezető tanárok már a mesterségórák kiegészítését is szeretnék ezzel támogatni. Például Máté Gábor kérte, hogy az ő osztályában Reinitz Béla megzenésített Ady-verseivel is foglalkozzunk, félévig gyúrtuk, azzal mentek tanítványai a vizsgára. De egy speciális kérés volt az is, hogy film kísérőzenéket tanuljunk be, ebben az évben a fekete-fehér filmek zenei világát kérték az osztályvezető tanárok gyakorolni.

Ez nagy merítés. Hogy történik a kiválasztás?

Ez a nagy kérdés mindig. Elsősorban a hallgató feladata, és ma a YouTube és Spotify világában nem akkora gond, mint volt régebben, mármint a keresgélés. Ezzel együtt van, hogy tanácstalan a hallgató, akkor kell finoman irányítanunk, mi állna jól neki, mi lehet közel a stílusához, egyéniségéhez, a hangi adottságai mire predesztinálják. A célunk az, hogy a legjobbat hozzuk ki belőlük, a legtöbbet mutassuk meg abból, ami szunnyad egy-egy hallgatóban. A másik nagy akadály a dalválasztásban a kotta hiánya. Hatalmas tára van ugyan az egyetemnek, mégis vannak dalok, művek, amikhez egyszerűen nincs kottánk. Itt annyit tudok segíteni, hogy hallás után lekottázom, vagy visszatérve az első kérdéshez, ha ezt nem tudja használni a diák, akkor a zongorajáték alapján tanuljuk be a dallamot.

Hány hallgatóval foglalkozol egy-egy évfolyamon?

Változó, az első évfolyamon most négy hallgatót kaptam, Zsótér Sándor osztályából öt diákkal foglalkozom, Hegedűs D. Géza osztályából pedig kettővel.

Tizenegy diákkal személyre szólóan foglalkozni, nem kis feladat…

Csak úgy lehet. Minden felkészülés egy féléves ciklus minden hallgatómmal, és mindig az adott féléves vizsgára készülünk fel több számmal. Úgy, hogy a gyerekeimmel – akik nem is gyerekek persze, hanem ifjú művészpalánták – egy mini előadást állítunk össze, amiben mindegyikük több, különböző stílusú dalt ad elő, ebben kell megmutatnunk, hova fejlődtek, tudtak-e előre lépni az előző vizsga óta. Mindegyikkel külön-külön foglalkozom, de a vizsgára össze kell állnia egy-egy kis közös műsorszámnak, sokszor több szólamban énekelnek. Zsótér Sándor osztályvezető tanár előző osztályával volt egy aranyos történetem. Elsősök voltak még, „szűzek”, jóformán azt sem tudták, merre hány méter, még a népdalok szekciójában jártunk, amikor egy Ligeti-kórusművet ajánlottam nekik, lakodalmas dalok fűzérét, ami egyáltalán nem modern hangzású. Úgy képzeld el, mint egy Kodály-művet. Az énektanáruk kért tőlem többszólamú vizsgadarabot, s amikor kimondtam a címet, döbbenten nézett rám és visszakérdezett: „Te biztos vagy ebben?” Rávágtam, hogy igen, Sok munka volt vele, de nagyon szépen teljesítettek, sikerük volt. Utóbb azért magam sem értettem, hogyan vághattam bele.

Ez a személy szerint foglalkozás mit takar?

Minden diákommal minden héten kétszer foglalkozom egy-egy vagy két-két órát, attól függ, hányadéves. Megvan a tananyagunk, az énektanár állítja össze azon belül a lehetséges énekszámokat, hiszen ő tudja, hogy hova szeretne eljutni a hallgató énekesi képességeivel a negyedik év végére, milyen hangja lehet, hogyan tudja azt felépíteni. Én megkapom a zenei darabokat, és azt tanuljuk már közösen. Az első óra arról szól, hogy lepötyögöm a zongorán. Ha idegen nyelvű, először a szöveget tanuljuk, mert a szövegejtést kell először biztosan tudniuk.

Milyen nyelven beszélsz, hogy a szövegejtést tanítod?

A francia, orosz, angol nyelvet tanultam, a többit pedig nekem is meg kell tanulnom előre. Az olasz elengedhetetlen, de hála Istennek az olasz dalokban, operákban van egy alapszókészlet, ha azt a száz szót tudod, rendben van: aspetta, amore, vero stb. Régebben nehezebb volt, most előkapom a telefont és meghallgatom annak a kérdéses szónak a helyes ejtését, amit esetleg nem ismerek. Mire elkezdünk foglalkozni a dallal, már meg kell találniuk az értelmét, ehhez elengedhetetlen, hogy lefordítsák a szövegét, ez az ő feladatuk.

És ha nem beszélik a nyelvet?

Akkor jön barátunk, a Google. Ezt nekik kell megoldani, a tananyag része, hogy interpretálniuk kell dalokat idegen nyelven is. Persze ellenőrzöm az eredményt, születnek néha vicces fordítások. Ha ezen túl vagyunk, az én feladatom a tartalmi rész betanítása, a hangképzéssel az énektanár foglalkozik, persze én is hallom a hibákat, ha szükséges és van rá időnk, javítunk rajta közösen, de az énektanár ugyanannyi órában foglalkozik velük hetente, ketten segítjük őket a tanulásban, fejlődésben.

A Dalversenyen egészen kiforrott produkciókat láttam az előbb, ami már színpadon megállja a helyét. Hogy jön ez létre?

Azért az ritka, hogy másodévesen ezt önállóan így összerakják a hallgatók, sőt negyedéves korukig ez nem is igazán elvárás velük szemben, még akkor sem, ha mindig vannak kivételek. A szöveg biztos tudása, a dallam ismerete után felépítjük a számot: az énektanárukkal a mi közös feladatunk, hogy a diákra szabott produkció legyen abból. Sokszor váltanunk is kell tanulás közben, mert a betanulás folyamata során kiderül, hogy nem eléggé domborodik ki az előnyös hangi tulajdonság, más dalban sokkal jobban előjöhetne a hangja, többet mutathatnánk meg belőle.

Hogyan méritek a hallgatók féléves teljesítményét?

A hangképző tanár és én is adunk egy-egy osztályzatot a féléves munkára, amibe a vizsgaelőadás valamelyest számít, de nem azon van a hangsúly, hanem a hallgató belevitt munkáján, a fejlődésén.

Te meddig kíséred a tanítványokat?

Az ének az négy év, a korrepetíció három és fél éven át tananyag.

A Vígszínház új sikergyanús darabjában, a Barátom, Harvey-ben színpadi zongorista vagy. Hogy kerültél a színpadra?

Véletlenül. Termes Rita, aki tanártársam, ütközés miatt nem tudott részt venni a májusi előadásokban, és maga helyett beajánlott. Ez új szerep nekem is, mert most nem zongorakísérő vagyok, hanem a darab része. Az előadás egy estéllyel kezdődik, ahol a fellépő énekesnőt – a színésznő Hullán Zsuzsa játssza – kísérem, és a három fős zenekar tagjaként a forgásokban is benne vagyok, többször színpadra kerülünk. Érdekes kirándulás számomra is így a színpadon lenni.

A legutóbbi munkád, ahol zongorán kísértél, Delibes Lakmé című darabja volt februárban, az Eiffel Műhelyházban, az Opera égisze alatt…

Kalandos vállalkozás volt, az Opera pályakezdő énekeseinek ad lehetőséget, ún. zongorás keresztmetszetben elevenednek meg darabok a Kincskeresők sorozatában. Ez a produkció majdnem az orvosi ló esete volt: ami akadályozhat egy bemutatót, az mind megtörtént, baleset, betegség, technikai malőr, egyeztetési gondok. Ráadásul a sorozat darabjai csak pár előadásra születnek, nem tudják kiforrni magukat, azonnal tökéletesen kell szólniuk. Ha még ez nem lenne elég, a Lakmé nem az operakánon része, egy tiltott szerelem története egy indiai papnő és egy angol tiszt között, amihez Delibes komponált különleges, de joggal mondhatom, nehéz zenét, nem véletlen, hogy ritkán tűzik műsorra az operaházak. Minden résztvevőnek erőfeszítést jelentett teljesíteni, de úgy éreztem, sikerült.

A hetedik tanévet kezded a SZFE-n, van-e olyan tanítványod, akire már büszkén nézel?

Borsi-Balogh Máté. Már itt az egyetemen mondta mindig, hogy a Winterreise-t megtanulja és elénekli. Ha volt egy üres félóránk, Máté azonnal elővette valamelyik dalt. Büszke vagyok arra, hogy megvalósította az álmát. Különösen azért, mert nem volt könnyű gyerekkora, nagy lemaradást kellett behoznia az egyetemen, amiért keményen dolgozott fiatal kora ellenére. Neki olyan hangi adottságai vannak, hogy akár énekes is lehetett volna a prózai színészet helyett. Szerettem vele dolgozni. Van sok ügyes, kedves, helyes tanítványom, de ő kiemelkedett, ám prózai színésznek vágyott, ami sikeresen teljesülni látszik is az Örkény Színházban. Azt hiszem ő az, akiben feltétlen és azonnal láttam a pályára való alkalmasságot, az unikális tehetséget.

 

Mátyásné Boros Györgyi

– nézőtéri felügyelő-helyettes

Talán nincs is más színház, ahol olyan fegyelmezett rend lenne a nézőtéren, az előtérben, mint a Vígszínházban. Diákkoromban megrémített a szinte katonás „terelés” a nézőtéri ültetők részéről, akik barnaköpenyes, műsorfüzetet áruló nénik voltak, de még ma is megtorpanok, amikor a földszinti ajtóban felhangzik a vezényszó: „Hova szól a jegye?”. Nem slisszolunk be csak úgy a zsöllyébe, a szünetben is cirkálnak, ha kell, a megfelelő viselkedésre intik a nézőket. A szigor mellett egy nem változott, a jegyszedők életkora. Már rég nem vagyok diák, de még mindig úgy érzem, a nagymamám korosztálya kísér a helyemre és felügyel. Györgyi nyolcvanéves múlt. Negyven éve van a Víg kötelékében, előbb pénztárosként dolgozott itt, jó húsz éve nézőtéri felügyelő. Úgy képzeljék el, akár Békés Italát. Mindenről van emléke, sztorija, nyitott, érdeklődő a világra, és annyi energiája van még hozzá, ami egy ideig elhajtana egy szélmalmot is. Igazi szerelme a Víg, ma is hetente kétszer – ahogy mondja – „garázstól garázsig beautózom”, hiszen még kocsit vezet, és rendületlenül vigyázza a színház nézőterét.

 

^{Mátyásné Boros Györgyi, nézőtéri felügyelő-helyettes}

 

Jól emlékszem-e a formaruhára?

Jól, Marton László igazgatósága idején kaptunk egyenruhát, sötét kosztümöt, felsőt, szoknyát, nadrágot. Ez vagy harminc éve volt. Büszke vagyok rá, hogy az idei Vígmajálison is ez volt rajtam. Jó, deréktájban ügyeskedni kellett a begombolásával. Eszenyi Enikő is ígérte, hogy lesz ingruhánk, de aztán nem lett. A mai napig az ünnepi megjelenés – sötét alj és világos felső – a kötelező, amihez egy bordó sálat viselünk mindannyian.

Hogy kerültél a Vígszínházhoz?

A Pamut Nyomóipari Vállalatnál dolgoztam a számviteli osztályon, nem szerettem, de biztos munka volt, el lehetett látni a családot mellette. Aztán 1976-ban tönkrement a házasságom, és a kollégáim azt mondták, ne jajongjak, menjek és vegyek színházjegyet. Megtetszett a színháznak ez a része, így két-három évig a József Attilában dolgoztam, majd a IX. ker. Ráday utcába kerültem a Központi Irodába, és innen a Vígbe, annak a Jegypénztárába. Imádtam, egészen addig, amíg nem fedélzeti komputeresnek kellett már lenni ahhoz, hogy az ilyen-olyan kedvezményeket megadjam, elfogadjam az utalványos fizetőeszközöket a jegyekért. Van ugyan okostelefonom, de ez már nem az én világom volt. Átjöttem a nézőtéri felügyelőségre, ami megint nekem való volt, mert olyan nincs, amit kedves erőszakkal el ne érnék…

Na igen, ez a kedves erőszak rémlik nekem diákkoromból…. Kinek az igazgatása alatt kezdtél?

Papíron még Horvai Istvánnál, de én már Marton László igazgatóságának éreztem, 1983-ban kerültem ide.

A pénztárossághoz biztos nem, de a nézőtéri felügyelethez van-e valami előírás a Vígben?

Egymást neveljük ki. Ez a készség vagy megvan, vagy nincs, magam igyekszem maximálisan kedves lenni mindenkihez. A rendet megkövetelem, a jót megköszönöm, ha valakinek a viselkedése problémás, azzal elbeszélgetek, hogy nem ülünk a pultra, nem tesszük a lábunkat a székre. Sajnos, ma már ezért is szólni kell. Hogy finoman mondjam, már nem egyszerűek az emberek, a régi, elegáns közönség már nincs meg, farmerban és tornacipőben jönnek, van, hogy szakadtban. Igaz, az idősebb korosztály még ma is megadja a tiszteletet a színháznak. Valahogy az emberek összeférhetetlenebbek, türelmetlenebbek. Ahogy hazaérnek a színházból, már írják is az e-mailt, ha nem elég gyors a kabátkiadás, miért nem fizethetnek kártyával a ruhatárban a kétszáz forintos jegyért.

Kihez tartoztok, hogy szerveződik a nézőtéri ügyelet?

Végső soron a gazdasági igazgatóhoz, de a gondnok felel a területért. Ma már csak páran vagyunk idős felügyelők, és azért látsz minket, mert mi a földszinten vagyunk, de diákok jönnek zömében, diákszövetkezettel működünk együtt.

Hogy szerveződik meg a nézőtér kiszolgálása egy-egy estére?

Amikor 2002-ben átvettem a nézőtéri felügyelőséget, volt egy vetésforgó, papíron felosztottuk a hónapot. Ruhatárak, színházi szintek nézőtere között váltottuk az embereket, estéről estére, amikor egy kör – például E-ruhatár, F-ruhatár, karzat, emelet, stb. – bezárult, jött egy szabadnap. Mára a nézőtérszervezés, beosztáskészítés is átkerült az online térbe, nem egy nagy sillabuszon sakkozunk vele, telefonon, e-mailben egyeztetünk. Körülbelül húszan vagyunk bent esténként, a három színházi szinten összesen tíz ruhatár van és az ültetők. Csak a földszinten négy ültető, az osztott nézőtér miatt jobb és baloldal, jobb- és balközép. A modern színházi stílussal változott a mi feladatunk is, sokszor az előadás része a nézőtér, a Sirályban ifj. Vidnyánszky Attila még az utcára is kiszalad, nemcsak a nézőteret járja be keresztül-kasul. Nyitnunk-zárnunk kell a nézőtéri ajtókat előadás közben is, nagyon kell figyelni. Ezt magam nem kedvelem. Nagy színház a miénk, esténként 1025 ember jön be, mind a három szinten rendnek kell lennie. Vígszínház csak egy van, szerintem a kultúra szentélye. Amikor pénztáros voltam, sokan hitték, hogy ez az Operaház, mert annyira szép.

Magad érzékelted ennek a szentélynek a változását?

Persze. Marton alatt ez még mindig egy úri/polgári színház volt, ahogy anno Várkonyi és Horvai alatt. Marton kifogástalan úr volt maga is, hiába dolgozott külföldön, itt úgy ment a munka, mintha itthon lett volna. Ő vezényelte le a Vígszínház felújítását, a „sátorszínházat”, egy pullmankocsiban volt a titkársága. Ma is – még mindig – az ő rendezései jelentik a legnagyobb sikereket, A padlás, amelyen már a harmadik nemzedék nő fel, A Pál utcai fiúk, és még mindig megy a Játék a kastélyban, az is több mint tíz éves, Lukács Sándor Almádyja elfogyasztott több Annie-t. Lehet erre azt mondani, mert közízlést szolgál ki, de én ezt nem így ítélem meg. Eszenyi Enikő nagyon jó színésznő, és nagyon jó rendező, csak az igazgatás, az nem volt neki való szerep. Vezetőnek születni kell. Engem megviselt emberileg, ami Marton Lászlóval történt, hisz akkor már nem volt egészséges, amikor botrányba keverték, sokan kiálltak, kiálltunk volna mellette, de nem lehetett. Belém égett az a jelenet, amikor már két bottal jött A Pál utcai fiúk próbájára, és az is, ahogy Hasi (Vecsei H. Miklós) kiállt érte. Ha nem jöhet be a Tanár úr a felújító próbákra, nem lesz előadás, mert nélküle nincs produkció. Úgy ítélem meg, hogy az a fiatal csapat, akiket Eszenyi hozott ide, szeretik a színházat, és alázatosak is a Víg múltjával szemben. A mai napig, ha bent vagyok, ügyelek, amikor A Pál utcai fiúk van műsoron, bemegyek az előadás végére, imádom látni, ahogy állva tapsol, énekel a közönség a színészekkel, nagyon felemelő érzés, nekem katarzis. Pipa is vagyok, ha nem állnak fel tapsolni. Pénztárosként is arra emlékszem, hogy a Nóra miatt utcasarkon túl állt a sor vége a jegyekért, az is Marton-rendezés volt, igaz a címszerepet Eszenyi Enikő játszotta. És most jött Rudolf Péter, aki megint egy nagyon kellemes színházi ember, és lényegében hazajött. Nagyon nehéz időszakot fogott ki, a két járványos évet, nem tudott még bizonyítani, és nem volt zökkenőmentes az újbóli belépése – az előzmények miatt – a Vígszínház életébe. Nagyon örülök, hogy a Barátom, Harvey-ben végre úgy áll a színpadon, akár régen, sikeres volt a bemutató, nagyon jól fogadta a közönség.

Vannak kedves művészeid?

Hogyne, Rudolf Péter nagyon, Telekes Péter, aki csupa szív, csupa lélek, imádom. Fesztbaum Béla, hát ő, … ő fantasztikus. Nagyon várom a Vígszínház elmúlt 25 évét bemutató fotóalbumot, amit ő és az én Péterem, Gellért-Robinik Péter írt. Sajnos késik a megjelenése, nem jött ki a Vígmajálisra. Péter a lenti büfében egy éjszaka alatt megcsinálta a Vígszínház történetét képekben, egy kiállítás formájában. Érettségi után jött ide, most ő kezeli már az archívumot, s jelenleg ő a nézőtéri felügyelő is. Van jövője a színházban, mert akar. Aztán a régiek közül Igó Éva, Lukács Sándor, aki beteg lett a Vígmajálisra, ki más, mint Fesztbaum Béla ugrott be a helyére műsorvezetőnek. Persze a fiatalokat is kedvelem, Dino Benjamint, Csapó Attilát, Szilágyi Csengét. Heti két este, kedves, helyes emberek között, a csapat tagjaként, ez tart fiatalon.

 

Kertes Zsuzsanna – súgó

Kevesen mondhatják el, amit ő, Várkonyi alatt jött, és még mindig aktív tag a Vígszínházban. Szerepelt a Popfesztiválban, asszisztens volt Marton mellett, jelenleg majd’ tucatnyi produkcióban súgó. Olyan, akár a Vígszínház. Kicsit titokzatos, stílusos, és körüllengi a múlt dicsősége, van benne valami Sennyei Verás spleen és dekadencia, nyomott hagyott rajta színháza patinás, különleges légköre. Ő megélte, amiről Kulka János énekel: „A súgólyukban itt lent ülök, / A színpad és a nézőtér között. / Egy ócska lámpa meg egy szék, / Én vagyok az első közönség…” Ma már persze rég nem a súgólyukban ül. Ahogy a színház, ez a munka is alapjaiban megváltozott. Az is igaz a dalból rá, hogy maga is várta: „Színre lépek és a deszkák lánggal égnek. / Rám zuhognak mind a fények.” Simon Zsuzsa másképpen gondolta, a főiskola második rostáján kiesett, amit nehezen dolgozott fel, hiszen akkor már sok éve balettozni, zongorázni és énekelni tanult, a szintén zongorista édesapja és énekesnő édesanyja mellett reális életcél volt a színpad, különösen, hogy már végzett a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójában tánczenész szakon. Hangján, füstős hangszínén érezni, hogy isteni dizőz lehetett volna. Szerencséjére azonnal bekerült a Vígbe, énektanára, Sík Olga ajánlotta be csoportos szereplőnek 1973-ban. Jött a Popfesztivál, a Harmincéves vagyok, zenés darabok sora, énekes-táncos szereplő volt tíz évig. Aztán megérintette a civil élet boldogsága, a szerelem – két gyermek édesanyja. Marton László azt mondta, legyen asszisztens, amikor kérte, hogy lehessen egy nyugdíjas színházi állása. Sokak meg sem érezték Csernobilt, ő egy autoimmun betegséget köszönhet a katasztrófának, és megint Marton vezetői támogatását, aki hozzásegítette, hogy súgó legyen, annyit végezzen, amennyit bír. Lélekben, fejben még sokat teljesített volna, azonban a fizikuma már kevesebbet bírt. Szeretnie kell a Vígszínházat, ha az elmúlt évtized viharai sem törték meg – lassan ötven éve ez a második otthona. Egy kiegyensúlyozott, decens hölggyel beszélgettem, aki igazi háttérművész, s akiről lerí, hogy teljes életet él, élt, ami boldoggá teszi.

 

Kertes Zsuzsanna, súgó

 

Előbb asszisztens voltál, ki mellett?

Horvai István, Marton László, Valló Péter, Verebes István, Iglódi István…

Csak nem a legendás Csókos asszonyban?

De pontosan, és van az előadásról egy csodálatos élményem. Mondjuk az nem élmény, hogy Iglódi Pista beteg lett, de egy reggel betelefonált: „Zsuzsám, tudom, hogy főpróba, de nem tudok bemenni, csináld meg helyettem, meg tudod.” Odamentem Darvas művészúrhoz, hogy ez a helyzet, vállalja-e így a próbát. Darvas azon a jellegzetes hangján mondta: „Természtesen.” A próba végén odajött hozzám, és kezet csókolt.

Nagy szó! Halász Judit mesélte egy a Vígszínházról és Ruttkai Éváról szóló színházi délutánon, hogy Darvas önérzetes, azonnal robbanó ember volt…

Ez az, ami máig erőt ad, amikor egy nehéz nap után már úgy érzem, hogy sem állni, sem ülni nem tudok. Ezek a pici emberi gesztusok, egy mosoly, egy udvarias szó, egy köszönet, ami továbblendít.

Mióta vagy súgó?

A dátumokkal hadilábon állok, de úgy tizenöt éve már biztosan, lassan talán húsz éve is.

Van egy képünk a súgóról, hogy ott ül a súgólyukban…

Már csak a kép ez, de régóta nem így van, megküzdünk azért, hogy a színpad mellett olyan helyen legyünk, ahonnan még súghatunk. Az is igaz, hogy már rég nem kell a súgó, a színészek tudják a szöveget. Pusztán biztonságot adunk. És az is tény, hogy a színészi pálya erősen igénybe veszi a szervezetet, az idő múlása nyomot hagy. Egyszerűen már nem lehet súgni, lehetetlen ilyesfajta segítséget adni a színpad oldaláról. Ilyenkor a színésznek a rutinjára kell hagyatkoznia: ugrik a szövegben vagy kisegíti valaki. Ez számomra borzalmas érzés, amikor önhibámon kívül képtelen vagyok azt a támaszt adni a színésznek, amire szüksége lenne, s ez egyikünkön sem múlik, fizikai törvényszerűség. Egyszerűen onnan már nem megy el a hang a fülébe, ahol én vagyok. Pozitív példát említek, Fesztbaum Bélát vagy Hegedűs D. Gézát – csodálatos, ahogy ráhangolódnak a partnerükre és résen vannak, ha kell, áthidalják a beálló csendet, mentenek darab közben. A mienk egy nagyon jó csapat ebből a szempontból, természetesség és alázat van a színpadi társak iránt. Aranyos emlékem is van, a Kávéház című darab, amit Valló Péter rendezett. Harkányi Bandi nagyon édes volt, akkor még volt súgólyuk, Harkányit nem zavarta, hogy Valló őt hova rendezte, mindig úgy intézte, hogy leült a súgólyuk mellé, adtam fel neki a szöveget, amit tökéletes pontossággal elmondott. De ehhez az a rutin és játékintelligencia kellett, ami neki van.

Mindig oldalról súgsz?

Nem, a Házi Színpadon mindig elölről, és van a Pestiben és a Vígben is, hogy hátulról, ahogy a díszlet engedi.

Mi kellett ahhoz, hogy az asszisztencia után súgni tudj?

Azt hiszem, fül, ritmusérzék, együtt kell érezni a színésszel. Nekem nem jelentett különösebb átállást, a rendező mellől is néztem, hogy működik a súgó. Ahhoz sem kellett rátanulás, hogy asszisztens legyek. Ha nem ért rá a Popfesztiválban Presser Pici, szólt, hogy az új zenekari beállót intézzem, és intéztem, mutattam, hol kell belépnie, sőt, Geszler György, aki a koreográfiát készítette, rám szólt: „Már csinálod?” Csináltam önkéntelenül, hiszen nyolc évig tanultam táncolni, minden műfajban. Ez odavezetett, hogy Geszler megkérdezte, nem lenne-e kedvem az új beállókat betanítani. Volt, hogy a csecsemő gyermekem a kezemben volt, amikor hívtak: „Zsuzsi, Koltai Robi főiskolás új beugró, jön Bill szerepére, Házi Színpad táncpórba.” Mentem, csináltam.

Egy-egy bemutató előtt hol jön be a súgó a próbafolyamatba, és pontosan mi a feladata a szövegkisegítésen túl – ha szükséges – az előadás alatt?

Már az olvasópróbán ott vagyok, aztán a rendelkező próbákon. Ezeken a próbákon a színészek még általában kezükben a példánnyal sétálnak, úgy mondják a szöveget. Másfél-két hét után a többség leteszi a példányát, de szereti, ha segíti az ember a szövegtudásban. Van, aki nem, maga kínlódik, úgy tanul, ezt tudnom kell. Hosszú idő telt el, amire megismertem mindenkit ebből a szempontból, hogy kinek hogyan kell segítenem, miként szolgálom a szerepépítését, felkészülését.

Azt hiszem, Fekete Ernőtől hallottam egy interjúban, hogy nem szabad szövegtudással érkezni egy olvasópróbára…

Ez így van! A próba egy komoly agyi munka, annyi sok baki jön közbe amiatt, hogy ő már megtanulta a szöveget, holott a próbán minden megváltozik, sokszor maga szöveg is. Nekem is észnél kell lennem, hogy nyolc-tíz szereplő között hogyan váltok, hogyan adom fel nekik a szöveget, hogy együtt tudjunk tanulni, mert ez a tanulásuk része, ebben kell a színészeket támogatnom. Ekkor van a legtöbb munkám. Különféle módon jeleznek, vannak csettintők, vannak kinézők, figyelnem kell a szokásaikra, stílusukra, így tudunk együtt haladni.

Legendákat olvastam arról, hogy a régi nagy színészek miként támaszkodtak a súgóra, vele tanultak minden szerepet…

Ez ma már nem így van. A társulat megfiatalodott, vág az agyuk, egész másképpen gondolkoznak a színpadon, nagyszerűen ki tudják magukat rántani minden helyzetből. Önmagukra támaszkodnak, egyszerűen nem engedik meg maguknak, hogy ne tudják a szöveget. Precízek, esélyt sem adnak arra, hogy segítségre legyen szükségük. Nem azt mondom, hogy nincs baki, nyelvbotlás, tévedés, de saját maguk mentenek, olyan nincs, hogy a szöveget ne mondják pontosan.

Ha már a régi nagyoknál tartunk, milyen volt Várkonyi színháza?

Álomország. Az a közeg, ami itt fogadott, leírhatatlan, ötven éve tart az érzés. Ruttkai Éva nagyon szeretett, de nem is tudok rossz emléket felidézni, Tordy Géza, Páger Antal… Amikor Téni bácsi meglátott a büfében, társalgóban kilenchónapos terhesen, ugrott, ültetett le. A hangulat itt tényleg mesebeli volt, azt a légkört nem lehet elmondani, csak érezni. Aki már itt volt – és vannak még rajtam kívül is jó páran – még ma is azt emlegeti, etalon, úgy kell egy színháznak működnie. Aranykor volt, a Víg meg egy szentély. Mindenki tudott viselkedni, mindenkiben volt alázat. A háttér is azt a munkamorált és mentalitást vette át, amit a művészektől látott. Sulyok Máriával is van egy csodálatos történetem. A Macskajáték asszisztenciáját megörököltem, és Máriától mindenki tartott. A szünetben a társalgóban sétáltam fel és alá, amikor kivételesen nyitva volt az ajtaja és kiszólt mély búgó hangján: „Mi van Zsuzsa, te is félsz tőlem?” Kicsit mentegetőztem, ő meg behívott beszélgetni. Voltak napjai, amikor nem lehetett mellette megmaradni, jobb volt nagyívben elkerülni és meghúzódni.

És Ruttkai Éva?

Egy rendkívül finom lelkű, nagyon barátságos ember volt. A gondjai ellenére minden szempontból különleges, nem lehetett hozzá felnőni. Volt valami varázsa, ami titokzatossá tette. Amikor bekerültem a Vígszínházba, csodálattal néztem, hogy mi jön elő ebből az emberből, bármihez nyúlt, abban maradandót alkotott. Nem volt egy nagy énekes, de bármikor énekelt, teljesen elvarázsolt, sajnos ma már a televízióban is alig lehet látni a sanzonfelvételeit. Nem volt szép a pályafutása vége, nagyon fiatalon elment. Ilyen az élet. Nem tudtam ottmaradni a Vígmajális estéjére, fájt volna, hogy énekelnek a Popfesztiválból, a régebbi zenés darabokból. Ebből érzem, hogy megöregedtem magam is.

Ha végignézünk a Vígszínház 125 éves múltján, azt látjuk, hogy van egy olyan kategória, hogy vígszínházi színész. Csortos, Jávor, Rajnay Gábor, Ajtay Andor, Darvas Iván, a hölgyek közül Varsányi Irén, a Gombaszögi-testvérek, később Tolnay Klári, Ladomerszky Margit, Ruttkai, Bulla Elma, Bánki Zsuzsa, Sulyok Mária. Volt tartásuk, stílusuk, jelképeztek valamit a külvilág számára. Ma már nincs ilyen…

Semmiben nincs ilyen. Tartós, szilárd értékeket akkor látunk, ha visszanézünk a múltba. Ma valahogy minden más. Nem tudjuk, mi lesz a megítélése harminc év múlva a Vígszínháznak, a mai művészeinek. A régiek kétségkívül mást tudtak, mást sugároztak a külvilág felé, más volt a közegük, és a külvilág is másképpen fordult a színház világa felé, volt valami misztikuma. Mára minden nagyon gyorssá vált, szinte áruvá vált a színház is, elfogytak az igazságok. Semmi nem igazságos a világban, miért pont a színház működése lenne igazságos, fair. Pedig vannak ma is varázslatos művészek a Vígben. Hogy egy példát említsek: Radnay Csilla. Olyan kisugárzása van, olyan figyelme a környezete iránt, ami az ő korosztályában már nem működik. Összetett, sokoldalú személyiség, és maga az ember is elsőosztályú. Tegnap a Szerelmek városát játszottuk, ahol a díszletben ülök, rohant fel, de ahogy elhaladt mellettem, megsimogatott. Előadás közben is van rá agya, hogy itt ül ez a bolondos Zsuzsa, megsimogatom, megköszönöm neki, hogy számíthatok rá. A színház tagja Hegedűs D. Géza, rá mondhatjuk majd, hogy nagy színházi egyéniség. Ott volt a régi nagyok mellett, és volt rá szeme, füle, affinitása, hogy magába szívja, ami ehhez a pályához kell, ma pedig képessége arra, hogy továbbadja azt, amit maga is az elődöktől tanult el.

Várkonyi elment ’79-ben, miként váltotta Horvai István, zökkenőmentes volt a folytatás?

Próbálta. Egészen más ember volt. Semmi konfliktusom nem volt vele, de a Várkonyi megint csak olyan színházi ember volt, mint a Ruttkai, nem minden generációban vannak ilyen komplex, összetett személyiségű művészek. Várkonyi egy nagybetűs gentleman volt. Majdnem minden este bent volt, neki a szerelme volt a Vígszínház, nem bírta a levegője nélkül. Tudott csapatot építeni, jó emberekkel körülvenni magát. Horvai ott volt mellette, de direktorként nem töltött hosszú időt a színház élén, az őt váltó Marton László regnált sokáig, majdnem negyed évszázadot. Tanult Várkonyitól, neki is jó csapata volt, társakban gondolkodott, Radnóti Zsuzsa, Valló Péter, Kapás Dezső, Presser Gábor. Martontól nagyon sokat tanultam, és személy szerint sokat köszönhetek neki, egy percig nem gondolkodott, hogy felkaroljon, amikor azt kértem, hogy egzisztenciát teremthessek a színházon belül: „Az asszisztensem leszel!” A legtöbb darabot talán vele csináltam.

Jó vezetője volt a Vígnek, össze tudta tartani a színházat?

Nagyon. Az emberi habitusát nézve, ha egy nap tízszer találkozott veled, akkor tízszer köszönt előre. Senki mellett nem ment el úgy, hogy meg ne kérdezte volna: „Hogy van?” Emberi gesztusai voltak, tudta, hogy ennek a nagyüzemnek, ami a Vígszínház, ő a pater familiasa.

Beszélhetünk a Marton-ügyről, hogy hogyan élted meg?

Szörnyű volt. Miért pont vele, miért pont akkor, miért pont abban az állapotában? Hiszem, ha akkor ő magával, a betegségével tudott volna foglalkozni, talán a mai napig élne, nem lenne a kislánya félárva. ma sem lehet tudni, hogy mi mozgatta ezt. Borzalom volt az egész időszak, és nem tudom szebben megfogalmazni, az egész színháznak egy nagy pofáncsapás volt, mert Marton az ugyancsak maga a Vígszínház volt. Nála finomabb, tisztességesebb úriembert nem ismertem a férjemen kívül. Amiket mondtak róla, az számomra elképzelhetetlen. Ott voltam mellette. Különösen azt nem értettem, hogy miért kellett húsz évnek eltelnie, miért nem akkor szólaltak fel, amikor az eset megtörtént. Amikor meghallottuk a tengerentúli híreket, akkor is csak arra tudtam gondolni, hogy időskorára valami megpattant benne. Felfoghatatlan. Ezt az emberi és színházi vesszőfutást, majd Eszenyi Enikő igazgatói pályafutását szeretném elfelejteni. Pedig, amikor először kinevezték, én naiv örültem, hogy most megmutatja, tud ő úrinő lenni, és átviszi a Vígszínházat a XXI. századba. Itt nőtt fel, egy színpadon játszott Ruttkaival, Darvassal, Págerral, ez csak jelent valamit, látta, hogyan viselkednek, léteznek.

Ha az addigi művészi teljesítményét nézzük, ez nem volt alaptalan feltevés…

Ez az egyetlen dolog, amiért nagyon haragszom, haragszunk Marton Lacira, hogy ezt hagyta. Kiváló szakember volt, neki pontosan tudnia kellett volna, hogy Enikőnek fent kell lennie a színpadon, és azzal az energiával, erőbedobással csinálni, amíg bírja. Ahogy lekerült onnan, meghalt a Vígszínház, és akkor volt a legrosszabb, amikor játszott is. Holott rettentően elismertem a művészi képességeit, és ma is azt mondom, a színpadon verhetetlen.

Olyan sokan voltatok. Neves művészek, mellettük egy nagy kollektíva, akik még más körülmények között szocializálódtak a Vígszínházban. Miért nem zártatok össze?

Megmondom őszintén, nem tudom. Ahogy azt sem, hogyan bírtuk ki. Olyan sokszor nekifutott valaki, megindultak a kis szerveződések, aztán rendre elhaltak. Már azt sem tudom, végül hogyan robbant ki. Mindenki félt, inkább magába zárkózott, ez az emberi gyengeség. Az elmúlt évtized után szeretném a vígszínházi pályafutásom szépen befejezni, 68 éves vagyok, lassan itt a búcsú, valami pozitív élménnyel zárnám a történetünk, mint amit a kezdet, az azt követő több évtized jelentett. Itt van a színház jó korszakából Valló Péter, Rudolf Péter, a jövő évi műsorterv a két járvánnyal sújtott év után sokat ígér.

Meg tud-e gyógyulni a Vígszínház, az új igazgató be tudja-e gyógyítani a sebeket?

Ez a tizenegy év nem zárulhat így le, anélkül, hogy napfényre kerüljön a teljes igazság. Nem gondolom, hogy én vagyok a vígszínházi nemezis, nekem a velem történteket kell feldolgoznom. Talán míg élek nem felejtem el azt a légkört, az elszenvedett sértéseket, sérelmeimet. Ha nem ilyen vagyok amilyen, nem tudok túllépni rajta. Csodálatos szüleim voltak, de egyre nem tanítottak meg, kiállni magamért. Eltűrtem, halmozódó tüskékkel, ahogy sokan mások. Rudolf Péter majdnem Marton László direktori reinkarnációja. Erősen remélem, hogy kézbe veszi és pályára állítja újra a Vígszínházat. Amikor a Házi Színpadon bejelentették a győztest és belépett a Rudi, majdnem szétesett a ház, úgy tomboltunk örömünkben. Rendkívül örülök, hogy ő lett az igazgató, nem idegen, még akkor sem, ha húsz évet kihagyott. (Szinte magának felsóhajt: „A Fekete Péterben milyen zsenik voltak az Encivel, Igó Évával.”) Erősen próbálkozik, nyitott, mindenkivel szemben, mindent meg- és kibeszél, nincsenek suskusok, klikkek, és jöttek, jönnek vissza a régiek közül sokan. Remény az van. Az új bemutatónk, a Barátom, Harvey a legutóbbi munkám, aminek Péter a főszereplője, bizalomra ad okot, visszatért.

 

CSEH ANDREA IZABELLA