Shakespeare: Szentivánéji álom – Budaörsi Latinovits Színház
A „Göndör Laci társulat” mulatságos jelenetei, Fekete Ádám kiváló humorú, kaján Pukkja és a Szent Iván éjjelén csetlő-botló szerelmesek lúzersége – sokat lehet az előadáson nevetni. De szorongásra is van elég ok. Az előadás centrumába emelt darabbéli színtársulat zilált pszichikumú, önképzavaros, agresszív handabandázók gyülekezete. Oberon (Ilyés Róbert) hidegvérű, gátlástalan macsó, szolgálatában a szadisztikus hajlamú Pukkal. Titánia (Takács Katalin) esélytelen áldozat, a szerelmesek örömtelen holdkórosok. Fehér Balázs Benő rendezésének erősebben kidolgozott rétegeiben derű és ború szétválaszthatatlanul egybefonódik. (Hogy vannak halványabbra sikerült részek is, arról majd később.) A szöveghúzások és -betoldások éppúgy ennek szolgálatában állnak (dramaturg: Komán Attila), mint a hagyományos és alteros játékgesztusok szimultaneitása vagy a varázsoló-fenyegető látvány- és hangeffektusokkal kísért színváltások (díszlettervező: Devich Botond, világítás: Sokorai Attila, zeneszerző: Józsa Tamás).
Spolarics Andrea, Hartai Petra és Fröhlich Kristóf (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)
A közkeletű elképzelés szerint vannak darabok, amelyeknél (szinte) garantált a siker, bármikor bárkik is vegyék elő őket. Az ilyen művek közé szokás sorolni mindenekelőtt a klasszikus vígjátékokat. Az ehhez hasonló leegyszerűsítő megállapítások azonban rendre elbuknak a gyakorlat próbáján – tanúsíthatja ezt bárki, aki unatkozott már végig „beszéljen a mű önmagáért” hozzáállással a sorsára hagyott előadást. Ugyanakkor egy olyan gazdag előadástörténetű darabból, mint a Szentivánéji álom, valószínűleg csak sok-sok szökőévenként egyszer sikerülhet valami nagyon eredetit, (szinte) még sohasem látottat alkotni. Számomra az ezredforduló előtt néhány évvel született Csányi János-féle független előadás jelentette a meghatározó, életre szóló élményt. Az egy generációval előttem járóknak valószínűleg a sratfordi Peter Brook-előadás, amely a hetvenes évek elején Budapesten is vendégszerepelt. Sokaknak lehet emlékezetes az Arvisura nyolcvanas évek közepi bemutatója is. (Az efféle legeket egy-egy új előadással való összeméretésként természetesen semmiképpen sem lenne fair felemlegetni, magam is pusztán az elődöknek szóló tisztelgésül szánom a visszatekintést.)
A budaörsi előadás legmarkánsabb vonulata a „mesteremberek” jelenetsora. Az idézőjel azt jelzi, hogy itt szó sincs műkedvelő, kétkezi munkásemberekről. A „Göndör Laci társulat” tagjai szerepnevükként is a saját nevüket viselik, és ezen személyesség jegyében nagy kedvvel írják felül az eredeti szöveget. A vendégfellépőkkel kibővülő együttes ‒ köztük az alternatív szcénából érkező színészek, illetve színészként is fellépő további színházi közreműködők ‒ örömszínházi helyzetgyakorlat-sorozatot mutat be: a színházcsinálásról rajzol ironikus-önironikus, paródiába forduló képet. Van itt cezaromán, teljes ötlettelenségét agresszióval és általános semmitmondással kompenzálni próbáló rendező-társulatvezető (Göndör László) és a rendezői teljhatalmat szolgálatkészen támogató, google-szöveggenerátorként üzemelő dramaturg (Laboda Kornél). Zsenitudatú, önmagába szerelmes, hiperaktív főhős (Böröndi Bence) és tompa agyú, de a főnökségnek nagy alázattal nyalizó epizodista (Dióssy Gábor). És jelentéktelennek tekintett, ezért sokszorosan megalázott közreműködők, akár színészi fronton (Hajmási Péter), akár túlbuzgó, mindenki pofozóbábuja asszisztensként (Szőts Orsi). A fellépésüket felvezető stand-up-jelenetében Görög László sok leleménnyel ragozza a semmit jó tíz percen keresztül; hogy estéről estére hol tesz új improvizációs részeket a szövegébe, arra abból következtethetünk, hogy mikor kezd a nevetéstől rázkódni a nézőtér első sorába ültetett főszereplők válla.
A szerelmesek történetében és a tündérvilág történéseiben az előadás alapvetően hűséges a Nádasdy Ádám fordította szöveghez. A tempó gördülékeny, a szokásos szerepösszevonások jól működnek, a szinte üres tér élettel teli játéknak ad helyet. A darab két szintje közül az előadásban kétségkívül a tündérvilág válik hangsúlyosabbá. Fekete Ádám megformálásában Pukk az előadás legérdekesebb, legemlékezetesebb szereplője. Piros-márványos szerelésében, rőt szakállával, fejbe húzott sapkájával németalföldi festményekről ismerős manószerű alakot formáz (jelmez: Szakos Kriszta). Infantilis bajkeverő: szökkenve-perdülve, fel-alá futkosva serénykedik, és gyerekes örömöt érez, amikor gonoszságai eredménnyel járnak. A tündérek és fejedelmi párosuk tetőtől talpig a szerelem és a szenvedély tűzpirosát viselik, és hatásosan komponált képekben idézik meg az érzékek birodalmát. A földi szerelmesek viszont (Spolarics Andrea, Hartai Petra, Chován Gábor, Fröhlich Kristóf) kevesebb lehetőséget kapnak az előadástól: jeleneteik jó része a színpad sokszor meglehetősen alulvilágított előterében zajlik egy lilás-rózsaszínes(re világított?) tüllfüggöny előtt. Az uralkodópárra is kevesebb figyelem irányul itt, az athéni mindennapok szintjén, mint a szerepkettőzések tündérvilágbeli helyszínén. És hiába ébresztenek kíváncsiságot a nézőben a szerelmesek generációs különbségei ‒ amelyek érdekes értelmezési kérdések alapjául kínálkoznak ‒, a rendező nem kezd semmit a felvetődő lehetőséggel.
A „végtelen, gyötrelmes éjszaka” a darab előadástörténetéből jól ismert, pici kételyekkel megingatott vidám hangulatban fejeződik be. Kissé hirtelennek tűnik a lezárás, különös tekintettel arra, hogy a megelőző legalább húsz percet a színház a színházban performance töltötte ki. Fennmaradó hiányérzeteink arra vallanak, hogy valószínűleg tényleg a leghálásabbnak ígérkező darabokat a legnehezebb színpadra állítani. De ettől még nagyon is érdemes.
Dömötör Adrienne
