Cédric Chapuis: Élet-ritmusra – Szegedi Nemzeti Színház
Milyen az élet, ha más vagy, mint a többiek? Ha bánt a külvilág, védekezni kényszerülsz, ezért megszűröd, mit és kit engedsz magadhoz? Ha viselkedésed miatt mindenki gúnyolódásának céltáblája lettél? Merthogy alapvetően valóban más vagy: autisztikus jegyeket mutatsz, s a világgal való azonosulni képtelenségedért, naiv rácsodálkozásaidért nem vagy okolható. Teszed ezt vélt vagy valós együgyűségedben, merthogy a téged körülvevő emberek csak egy furcsa fiút látnak, akit nem értenek. A világ és te egymás számára idegenek vagytok.
Adrien Lepage különbözik a vele egykorúaktól, környezetéről csak addig vesz tudomást, amíg annak adott elemét ritmussá nem alakítja. Nem veszi körül szerető család, bántalmazó, alkoholizáló apját csak Bernardként emlegeti, az iskolában pedig bukdácsol. Számára ugyanis minden „csak” ritmus: a szomszédfiú kosárlabda-pattogtatása, anyja zöldségszeletelése, a sűrűn kapott pofonok, a matematika, a történelem, vagy egy memoriter. Ezért veri a taktust mindenhol és mindenhogyan, mert „a dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer”. Mégis mit meg nem tenne azért, hogy megkaphassa az áhított csodát, az elektromos dobszerkót, amellyel tulajdonképpen még inkább önmagába zárkózna: eddig sem hallotta senki őt, nem férhetett hozzá, a 4000 eurós szuperdobbal pedig már akusztikai nyomot sem hagyna környezetén. Ironikus, hogy nem veszi észre, van, amiben hasonlít az öccsére: ő is olyan ember, akit „a világon csak egyetlen dolog érdekel”.
Medveczky Balázs (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)
A tízéves Adrien már mindenen dobol: a falon, az asztalon, az öccsén, az anyjától elkért mosóporos dobozokon, majd a nagymamától örökölt és furfangos módon megkaparintott lemezek és gramofon segítségével klasszikusokat kísér, Charlie Parkert, Miles Davist és kedvencét, Louis Armstrongot. Adrien világa végtelen és színes, a zene anyagtalan, s ebben akarja megtalálni és megmutatni magát, vagyis azt a hangot, ami csak az övé, ami számára az élet. Ez a hang pedig azért szól ennyire erősen benne, mert létezik a csend is.
A Szegedi Nemzeti Színház 2021/2022-es évadának érdekesebbnél érdekesebb bemutatói között a második volt Cédric Chapuis Élet-ritmusra című monodrámája, melynek premierjét 2021. december 10-én tartották. A darabot Varsányi Anna fordította, a színház dramaturgja, egyben díszlet- és látványtervezője, s Hojsza Henrietta rendezte, aki 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakán, a ForteDanse társulatát megalapító Horváth Csaba osztályában.
Az Élet-ritmusra esetében kifejezetten Medveczky Balázsra szabták a szerepet. Adrien egyszemélyes, ám többszólamú monológja, Varsányi Anna humoros és rendkívül szép magyar szövege az ő tolmácsolásában kap lelket. Testre szabott számára a feladat, genetikailag kódolt muzikalitása, színészi kvalitásai, eredeti, sokszínű személyisége okán lubickol a szerepben. Teste eggyé válik a zenével, „egy dobosnak, ha például az utcán lépdel, a teste a metronóm”. Extázisban veri a ritmust, egyik zenei műfajról vált a másikra, folyamatosan mozgásban van, féllábon egyensúlyoz, kézen áll, hátrabukfencezik, miközben hanggal, gesztusokkal, mimikával megjeleníti az őt körülvevő embereket is. Csak az előadás első néhány percében látható zavart mozdulatai és tekintete miatt érezzük a kék pólós, farmeres, fehér tornacipős fiút másnak, aztán átlényegül, fehér inget húzva szárnyal, és naiv rácsodálkozása a világra magával ragadja a nézőt. A hülyének titulált Adrienben azonban rengeteg belső feszültség munkál, ez fokozatosan érezhető, s megalapozza a darab végkifejletét.
Medveczky Balázs (fotó: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház)
A Kisszínház függöny nélküli sötét, hátulról fekete fallal zárt szűk színpadán egy mozgatható állványon, fekete anyaggal letakart dobfelszerelés jelenti az előadás folyamán az egyetlen díszletelemet. Ezt Adrien a történetmesélés közben fokozatosan a színpad középpontjába tolja. A falon a cintányérok fénye tükröződik, illetve ide vetül a rendőrautó fénye is. A kezdettől a színpadon lévő, egyre sokasodó, pattogó teniszlabdák röppályája olykor befolyásolhatatlan, ám a nézők mindig készségesen visszadobják azokat a színpadra. A teniszlabdák nemcsak emiatt zavaróak, hanem mert használatuk ellentmond a darab végén hangsúlyosan is elhangzó kulcsmondatnak: „a dobolásban az a zseniális, hogy nem kell hozzá hangszer”.
A darab szövegével együtt él a zene: a kezdeti szinkópák egyre bonyolultabb és összetettebb dallamokká válnak, s mire létrejön a harmónia, az immáron tizenhétéves Adrien élete diszharmonikus lesz. Szimbolikus jelentőségűek az előadást záró percek, amikor megszállottan, kitartóan keresgeti a korábban a nyakába ömlő, testét mintegy maga alá temető, pattogtatásra alkalmatlan, a kék árnyalataiban játszó kis labdák között azokat, amelyeket szíve ritmusának megidézésére használhat. A nézők pedig, akik között örömmel láttam sok középiskolást is, s akik hetvenöt percen keresztül a székükhöz szögezve, nevetve, sírva, lélegzetvisszafojtva követték a színpadi eseményeket, most felállva, felszabadultan tapsolták a fáradtan, szerény, kisfiús mosollyal meghajló Medveczky Balázst.
Ódor Klára
