Új kötetek Pirandellóról

2020-ban jelent meg Pirandellóról egy egészen újszerű megközelítésű életrajz, Pirandellóvá válni – Az ember és az álarc (Diventare Pirandello – L’uomo e la maschera) címen. A szerző, Annamaria Andreoli éppen Pirandello ősellensége, az ikonikus alkotó, közéleti szereplő, Gabriele D’Annunzió szakértője, több monográfiát írt róla. Ezúttal egy látszólag pofon egyszerű dolgot tett: áttanulmányozta Pirandello 1921-ig tartó levelezéseit, részben eddig ismeretlen iratokat is. Figyelemmel követte a még nem beérkezett, még nem világhírű fiatalember, majd középkorú tanár útját, amint sok évig hiába áhítozott a sikerre, irigyelte, gyűlölte a sikeres pályatársat, D’Annunziót, míg végül váratlanul megérkezett a Hat szereplő szerzőt keres világsikere, talán a szerző számára már túl későn.

Pirandello és Marta Abba próbálnak

Pirandello 1867-ben Girgentiben, a mai Agrigentóban született, jómódú, nagy garibaldinus hagyományokkal rendelkező családban. Költői, írói, színműírói ambíciói korán jelentkeztek. A család nagyon hitt tehetségében, és mindent megtett, hogy segítse kibontakozását. A fiatalember ambíciójára jellemző, hogy darabjait rögtön kora legnagyobb színészeinek, így Eleonora Dusénak ajánlotta fel. Bizonyára nagyon lesújtotta érdeklődésük hiánya, családjának nem vallotta be kudarcait, helyette sikerének hírét költötte. Andreoli cáfolja azt a mítoszt is, miszerint Pirandello egyetemi hallgatóként összeveszett tekintélyes professzorával, akinek a latin nyelvben elkövetett hibáját kijavította, ezért kellett elhagynia a Római Egyetemet és helyette Bonnban folytatnia tanulmányait. A fiatalembernek már Rómába költözése is elég sajátságos volt. A megkezdett palermói tanulmányait azért folytatta távolabb, mivel Palermóban beleszeretett egy unokatestvérébe. A lánynak számtalan kérője adódott, Pirandello azonban magához kötötte és eljegyezte az igen sovány hozománnyal rendelkező, de szép és hódító lányt. Aztán valahogy mégis megbánhatta ezt a közeledést, és inkább távolodni akarhatott tőle. Avval az ürüggyel hagyta el a szigetet, hogy Rómában egyszerre két egyetemet tud végezni, a humán stúdiumok mellett a jogot is. Ez utóbbi azonban esze ágában sem volt. Később a költséges németországi stúdiumokat választotta, azonban Bonnban sem törte össze magát. Tanárai levelezése is fennmaradt: a német professzor római egyetemi kollégájától érdeklődik a hallgató felől, mit tud róla, hónapokkal korábban egyszer felkereste és konzultált vele, azonban azóta még csak hírt sem adott magáról.

Ezenközben a család úgy hitte, a briliáns eredményeket produkáló fiú már végzett is, és éppenséggel arra kért pénzt, hogy a doktorrá avatás ünnepségére ruhát csináltasson magának. A pénz rögtön meg is érkezett, szülei arra kérték, egy fotóval örökíttesse meg az eseményt, és küldje nekik haza. A derék ifjú lerajzolta magát a redingotban, amelyet úgymond a pénzből csináltatott, és a rajzát küldte el nekik. A diplomát mintegy másfél évvel később szerezte meg, közben övéivel már azt is tudatta, hogy komoly kurzusok tartásával is megbízta az egyetem az érdemes bölcsészt, Dante Isteni Színjátékának Pokol részét oktatja, ami tökéletes kitaláció volt.

A korábbi kutatások is tudtak Pirandello németországi szerelméről, háziasszonya lányáról, akit Olaszországba visszatértekor elhagyott. A fiatal Luiginak sokat segítettek is. Közben azonban palermói menyasszonyával sem kívánt házasságra lépni. Olyannyira nem, hogy végül egy híres orvos diagnózisára hivatkozott, mely szerint a professzor óvta őt a házasságtól, mivel azt egészségére nézve végzetesnek ítélte. A menyasszony a szakítás hírére összeomlott, azonban később új életet tudott kezdeni.

A fiatal bölcsésznek hazatérése után rendeznie kellett az évek során összegyűlt tetemes adósságát, a szülői kölcsönöket. Családjával megtanácskozva egy jó parti után néztek. A keresés eredményesnek bizonyult: a választás egy másik unokatestvérre esett, az apa igen jómódú üzlettársa, Calogero Portolano lányára, akit Luigi korábban ugyan még csak nem is látott, de a célnak tökéletesen megfelelt. Később a fiatalok találkoztak, és a házasság előkészületei haladtak a maguk útján, igaz a két család között súlyos veszekedések zajlottak a hozomány körül. Végül az igen jelentős 70 ezer lírában alkudtak meg, és 1894-ben a 26 éves Luigi feleségül vette a 21 éves Maria Antonietta Portolanót. A lány apja nagyon ellenezte, hogy Pirandello Rómában telepedjen le feleségével, annál is inkább, mivel nem akart elszakadni lányától, valamint a zárdában nevelkedett fiatal lány sem kívánt a számára teljesen ismeretlen, idegen városban élni. Mégis Rómába költöztek, ahol az ifjú férj egyáltalán nem segítette Maria Antonietta beilleszkedését az új környezetbe, az új viszonyokba. Az asszony időnként hisztérikusan reagált a nehézségekre, azonban, ami a hisztériát illette, férje sem volt nála alábbvaló. A későbbiek során Maria Antonietta hosszú hónapokat töltött akkor már három gyermekével Girgentiben, valójában szeretett volna hazaköltözni Szicíliába, ezt azonban férje megakadályozta. Calogero Portolano korán meghalt, így Pirandello felesége elvesztette legkomolyabb támaszát.

Hat szereplő szerzőt keres, 1923, Párizs – a Szereplők érkezése a liften, rendező: Georges Pitoëff

Andreoli elemzi, hogyan sejlenek fel Pirandello műveiben a jellembeli, magánéleti gyengeségek, fiaskók. Az 1904-ben kiadott Mattia Pascal két élete című regényben a főhős rossz házasságban él, és krisztusi korban, harminc évesen, váratlanul nagy pénzt nyer ruletten. Véletlen egybeesésként hazafelé saját halálhírét olvassa a vonaton az újságban. Ennek hatására „újjászületik”, álnéven Rómába költözik, és ott próbál új életet kezdeni. Andreoli Pinocchio-szerű figuraként jellemzi Mattia Pascalt, aki mellett feltűnik a Collodi-regényből ismert két rabló is (ott a macska és a róka), egy teozófus (ott a beszélő tücsök) és a fiatal „anyácska”, a korábbi regényben a türkiz hajú tündér. A hazugságoktól ugyan nem nő meg Mattia Pascal orra, azonban csak egy újabb tettetett halállal tud visszatérni életébe. Ezúttal ő kelti saját halálhírét, s mindenét Rómában hagyva, visszamegy városába, ahol teljesen magányosan tölti hátralévő életét, regényét írja a senki által nem látogatott könyvtárban. (Regény a regényben, ahogy a Hat szereplő szerzőt keresben majd a metadráma jelenik meg.)

Az életrajz 1921-ig követi a szerzőt, amikor 54 évesen hosszú küzdelem után hirtelen mégis világhírűvé válik. Andreoli úgy találja, személyiségét tekintve, emberileg ez már túl késő számára. A nagy átütő sikert (az első bemutató bukása után) éppen annak a Hat szereplő szerzőt keres című drámának köszönhette, melyben a nagy dramaturgiai formabontás mellett egy súlyosan traumatizált, melodramatikus családtörténet bontakozik ki: ha másban nem, a majdnem vérfertőzésben, amennyiben a mostohaapa kis híján közösül a prostitúcióra kényszerült mostohalánnyal. Maria Antonietta asszony rettenetes, beteges vádja köszön vissza: az asszony a lányára lett féltékeny, avval vádolta meg, hogy saját apjának szeretője. Lietta elmenekült otthonról, a vádaskodás a teljes kétségbeesésbe sodorta, csak a szerencsének volt köszönhető, hogy öngyilkossági próbálkozása nem sikerült.

Pirandello legidősebb gyermeke, Stefano az I. világháború idején hadifogságba került, hazatértekor valósult meg Pirandello elhatározása, hogy Maria Antoniettát elmegyógyintézetbe szállíttassák. Igaz, Stefano felajánlotta, hogy édesanyjával külön költözik, azonban ezt apja nem fogadta el. Az asszony élete hátralévő részét egy elegáns intézetben töltötte. Amikor felmerült, hogy hazaköltözzön férjéhez, elutasította azt. A kötet nem állítja, hogy Pirandello felesége nem volt, illetve nem lett elmebeteg, azonban azt érzékelteti, hogy súlyosan traumatizált családi légkörben éltek, amelyben férje is hozzájárult a betegségéhez. Az életrajz lényegében ezeknek a traumáknak, az írói álarcoknak, hazugságoknak járt utána, amelyek nem egy műben nagy erővel jelennek meg.

Az utóbbi években az író személyiségével kapcsolatban egyre gyakrabban felvetődik a fasizmushoz való viszonya. Már az olasz gimnáziumi irodalomtankönyvek is foglalkoznak a kérdéssel, az esetleges indokokkal, amiért 1924-ben, a Giacomo Matteotti gyilkosság után, a fasizmus pillanatnyi megingásakor támogató táviratot küldött Mussolininek, egyben kérve felvételét a fasiszta pártba. Nincsen egyetlen konkrét magyarázat, a választ az író ellentmondásos személyiségében lehet keresni.

2021-ben éppen a traumákra épülő, az egykor formabontóan újító mű, a Hat szereplő szerzőt keres bemutatójának századik évfordulóját ünnepeltük. Az alkalomra számos könyv, cikk jelent meg, többek között a kitűnő színháztörténész, Pirandello-kutató Paolo Puppa újabb kötete: La recita interrotta – Pirrandello: la trilogia del teatro nel teatro (Bulzoni Editore, Roma 2021), A félbeszakított előadás – Pirandello és a színház a színházban trilógiája. A Hat szereplő szerzőt keres, a Ma este rögtönözve játszunk és a Mindenki a maga módján című darabokat elemzi, és bár megjegyzi, hogy munkáját 2020-ban a pandémia idején írta, kiválóan dokumentált a kötet, a legújabban megjelent szakirodalmat is beépíti elemzéseibe, hivatkozik rájuk.

Mint Paolo Puppa írja, „a színpadra állítás lehetetlensége, egy ’ezotérikus kísérlet’, egy félbeszakított előadás, a színpadi cselekmény sikertelensége vált nemzetközi sikerré.” – A sikerben fontos szerepet játszott a színpadra vitel újdonsága is, a „színpad előadás nélkül, annyival is inkább, mivel délelőtt van, annyira egyszerű képlet, hogy a rövid évszázad legszuggesztívebb színpadképét adja, hasonlóképpen az 1953-as Godot-ra várva két vagabondjának fájához.”

Pirandello társulatának vendégjátékán – Párizs, 1925

Pirandello eredetileg regény formájában kívánta megírni a Hat szereplő szerzőt keres témáját, valójában a dráma műnemét sem tartotta sokra, az „elutasítás” motívuma a drámának magának is koherens része lett. A darab cselekménye egy hagyományos színházi próbával indul. Az alapkonfliktus szerint a szerző elutasította saját fikciójának alakjait, akik ezért más szerző után néznek, és megjelennek a színházi próbán, hogy rávegyék a capocomicót, a társulatvezetőt, későbbi verzió szerint az igazgatót, hogy ő rendezze meg drámájukat. Útmutatásaik alapján a színészeknek kellene előadniuk a szereplők történetét, azonosulni a szereplőkkel, szó szerint értelmezve az olasz szereposztást: personaggi e interpreti – szereplők és tolmácsolóik, színpadi cselekményként ismételve el az általuk előadott, részben elbeszélt történetüket. Ez az a kísérlet, mely kudarcot vall az előadás cselekményében, a családtörténet a két kisgyerek halálával megszakad. Különös, ezotérikus fonala is van a darabnak, amennyiben a központi majdnem-közösülés, a nyilvánosház (a kalapszalon hátsó szobája) jelenetét a fogasokra akasztott kalapok idézik meg, amikor is a különös Madame, Madama Pace szinte látomásként jelenik meg.

Pirandello műveinek megfilmesítéseivel igen behatóan foglalkozott Francesco Càllari. Az író mindent elkövetett, hogy darabjából film is legyen. Első reménye szerint a nagy rendező, Friedrich Wilhelm Murnau vitte volna filmre a színpadi művet, azonban Murnau hirtelen halála miatt (1931) ez nem valósulhatott meg. Később Adolf Lantz-cal közösen öt nap alatt készített el egy szövegkönyvet, melyet Max Reinhadtra bízott. Ebben az eredeti darab két szintjét, a „szereplők” és a „színészek” cselekményét három szintre emelték, bevonva a szerzőt is, ez utóbbi szerepét maga Pirandello alakította volna. Reinhardt nemcsak nagyszerű színházi rendező volt, de éppen az akkori magyar címén Hat szerep keres egy szerzőt (Karinthy Frigyes fordítása szerint) is az ő rendezésében lett siker Bécsben és Berlinben, olyannyira, hogy hatása egész Közép- és Észak-Európára kisugárzott. Reinhardt még 1936, Pirandello halála után is megrendezte volna a filmet, azonban az örökösökkel való nehéz kommunikáció miatt erre nem került sor. A dráma megfilmesítése felkeltette sok nagy rendező érdeklődését, a kutatások szerint 1985-ig 49 alkalommal merült fel a filmkészítés terve, olyanok részéről is, mint Vittorio De Sica, Ingmar Bergman, Jean-Luc Godard, François Truffaut, Vittorio Gassman, Ettore Scola, azonban ez mindmáig nem valósult meg.

A római Istituto di Studi Pirandelliani folyóiratának, az Arielnek a Hat szereplő szerzőt keres száma (N. 5, főszerkesztő: Antonella Ottai) érdekes tanulmányokat jelentetett meg.

A darabot 1921-ben bemutató Dario Niccodemi társulatvezető-rendező hagyatékából közli Valentina Gallo azokat a szövegváltoztatásokat, melyeket a római nagy bukás után Niccodemi végzett a darabon; alapvetően, lényegesen megvágta az Apa filozofáló monológjait. (Így történt ez Reinhardtnál is, aki ugyan további változtatásokkal is élt, a cselekményt is némileg átalakította, ahogy evvel korábbi tanulmányaimban már foglalkoztam, részben a Vígszínház 1925-ös bemutatója számára készült szövegkönyv vizsgálata alapján.) Így lett az előadás néhány hónappal később Milánóban nagy siker, mely rögtön nemzetközi sikerré vált.

Az angliai zártkörű bemutatón (a cenzúra nem engedélyezett nagyszínházi bemutatót, mivel a közönség számára ártalmasnak ítélte a darabot, elsősorban is a vérfertőzést látva benne), azonban a zártkörű előadáshoz, a Stage Society 1922-es februári londoni színreviteléhez nem volt szükséges a cenzúra engedélye. Theodor Komisarjevsky orosz rendező előadásán, ahogy cikkükben Dina Saponaro és Lucia Torsello emlékeztetnek rá, G. B. Shaw is megjelent, aki elragadtatottságában azonnal ajánlotta a darab színrevitelét a New York-i impresszárió-rendezőnek, Brock Pembertonnak. 1922. október 22-én már óriási sikerrel be is mutatták a művet New Yorkban – 1923 márciusáig 127 előadásban ment.

A megemlékező számban jelen cikk szerzője Karinthy Frigyes: Így írtok ti, Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres című paródiáját ismerteti és közli, melyből a paródián túl az író véleménye is kiolvasható a kortárs drámáról.

1923-ban a nagyszerű rendező, Georges Pitoëff irányításával került színre Párizsban a Hat szereplő szerzőt keres. Pitoëffhez fűződik az újítás, hogy a szereplők a színészektől elkülönülve, liften ereszkednek a színpadra. (Ebből a trouvaille-ból alakult később Pirandello módosítása, mely szerint a szereplők a nézőtér felől érkeznek a színházi próbára.) Az előadás nagy közönségsikert ért el. Két rövid, de különleges recenzió ezúttal együtt, új olasz fordításban olvasható a kötetben Maia Giacobbe Borelli tanulmányával: Antonin Artaud, illetve Roger Vitrac látta a premiert, recenzióik az előadás szürrealistákra gyakorolt hatására engednek következtetni. A két színházi újító egy évvel ezután ismerkedett meg, kötött barátságot, majd alapította meg a Théâtre Alfred Jarryt, ahol Vitrac szövegeit Artaud rendezte meg. A Hat szereplő szerzőt keres hatott Artaud-ra akkori útkeresésében, a hivatalos színház elleni lázadásában, az előadás találkozott saját antinaturalizmusával, romantika-ellenességével: „valóság és szellem egymásba játszásakor mi nézők már nem is tudjuk, hol kezdődik egyik, hol végződik a másik” – írja recenziójában. Vitrac a szürrealizmus felé közeledve különösen a pirandellói színház a színházban koncepcióból, illetve a szerző „hiányából” merített, közben felrótta Pirandellónak, hogy nem vállalja a túllépést a racionális kommunikáción. Cikkét egy bizarr álmával, majd egy csattanóval fejezi be: „Ne menjetek színházba! Menjetek aludni!” Felszólítását szerencsére ő maga sem tartotta be.

Fried Ilona