Peter Brook emlékére (1925–2022)

Az első egyetemi évem után nyáron Londonba utaztam, és délutánonként egy nyelviskolában dráma-kurzust látogattam. Magyarországról érkezve, ahol a gimnáziumban lányoknak tilos volt nadrágban járni, vagy bárkinek is farmerben, meglepve láttam, hogy fiatal tanárunk a szemináriumra tornacipőben, kissé szakadt öltözékben jelent meg – teniszezésből jött. A kurzusa nagyszerű volt, többek között az akkor még nálunk ismeretlen Harold Pinternek A születésnap című drámáját olvastuk, kommentáltuk. Ő javasolta, hogy menjünk el megnézni a Royal Shakespeare Company előadását, a Szentivánéji álmot Peter Brook rendezésében. A jegyek már hónapokkal előbb elkeltek ugyan, de ha kora reggel sorba állunk a Leicester Squaren a jegyiroda előtt, akkor legalábbis állóhelyet kapunk. Kedvcsinálóként elmondta, hogy nem szokványos előadást fogunk látni: a rendező a munkát a színészekkel akrobatikus gyakorlatokkal kezdte, sokáig például hintákon lengtek, csak jóval később kezdtek a szöveggel foglalkozni.

Természetesen elmentem jegyet venni, és az előadás valóban revelatív élmény volt. A társulat nem sokkal később, 1972-ben Budapestre is eljutott, és a revelációban azt gondolom, egész generációm osztozott. Az Athén közeli erdő „üres” fehér doboz volt, Puck időnként gólyalábon jött elő, Oberon hintáról irányította az eseményeket, a tündérek trapézokon repültek, a mágikus virág egy rúdon pörgő tányér volt. Az előadás elvarázsolt.

Az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában még 1973-ban kiadták Brook granadai színházról tartott előadásainak kötetét, színházi elméletének összefoglalását Az üres tér címmel (1968), melyben megfogalmazta nagy hatású programját a színházról és a közönségről: „Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.” A színházat négy kategóriába osztotta, ezek: a „Holt Színház”, a „Szent Színház”, a „Nyers Színház”, valamint a „Közvetlen Színház”. Elméletét kitűnő rendezései is alátámasztják. Egyik kritikusa szerint ma már kevésbé forgatják munkáját, mint korábban, de ha ez így van, az éppenséggel Brook érdemének ismerhető el.

Peter Brook igen fiatalon kezdett rendezni. Későbbi interkulturális színházát már családi története is megalapozta. Litván zsidó menekült szülők gyermekeként Londonban született, szülei akkorra már „angolosították” nevüket. Angol iskolákba járt, az Oxfordi Magdalen College-ban nyelvszakra.

Már korai rendezéseire is felfigyeltek. Ezek egyike, Richard Strauss Salome című művének színpadra állítása a Covent Gardenban, melynek díszleteit Salvador Dalí készítette, akkora botrányt kavart, hogy nem hosszabbították meg Brook szerződését.

Mintegy száz előadást rendezett, sokszor egymástól igen különbözőeket. Mint elmondta, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a színházban a legfontosabb „a színész, az ember, az ő benső lénye, teste, mozdulatai, lélegzete, személyiségének kiteljesedése.”

A Szentivánéji álom előzményei korábbi igen jelentős Shakespeare-rendezései voltak, mint A vihar, a Lear király. Rövidesen Franciaországba költözött, ahol tágabb lehetőségei nyíltak a kísérletezésre. 1974-ben rátalált Párizsban a Gare du Nord közelében a Théâtre des Bouffes du Nord, az egykori varieté épületére, és ebből a sajátos térből hozta létre színházát.

Magyarországon ugyan kevéssé lehetett követni munkáit, de filmjei közül láthattuk a William Goldingmű, A legyek ura átdolgozását (1963) és a Peter Weiss-dráma, a Marat/Sade előadása (1964) alapján készült filmjét (1967) a Royal Shakespeare Company felejthetetlen színészeinek (Charlotte Corday Glenda Jackson volt) fantasztikus dikciójával. Külföldi utak során lehetett előadásaival találkozni. 

Nemzetközi kísérleti társulatába, a Centre international de recherche théâtrale-ba (CIRT) a világ minden tájáról érkeztek színészek, igazi interkulturális színházat hozott létre. Beutazták a Közel-Keletet, Afrikát, Amerikát, előadtak Perszepolisz romjainál Iránban, a Szaharában, Nigériában, egy indián rezervátumban, Bronxban, Brooklynban, a párizsi Szent Anna Kórházban, a legkülönbözőbb helyeken, ahova nemcsak elvitték kultúrájukat, hanem merítettek is az ottaniból, őslakosokkal is játszottak. A színház mindenki számára nyitott ősi gyökereit keresték. Mint egyik kritikusa írja: „Brook egyszerre volt sámán és showman, a spiritualitás, a világiasság és a kopéság keveréke.”

Leghíresebb előadását, a hindu mitológiára épülő 9 órás Mahábháratát (1985) az Avignoni Fesztiválon mutatta be. A televízió számára készült filmváltozata már „csak” 6 órás volt, de később 3 órás filmet is készített belőle.

A Mahábhárata  istenek és halandók mágikus világa, harca. A föld, a víz, a tűz, a levegő mint őselemek fantasztikus látványként jelennek meg. Ugyanakkor a keleti mellett a nyugati kultúrára is utal: Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Shakespeare és Wagner hatása egyaránt tetten érhető benne. Az emberi teljességet, a hősök és az eposzok lényegét célozta meg kiváló színészeivel, felejthetetlen színpadképeivel, a ritmussal, a zenével. A kilenc óra (szünettel együtt tíz) elrepült, egészen elementáris élmény, a színház ünnepe volt.

Az emberi létezés alapkérdései, a háború, a halál, az igazságszolgáltatás témái a későbbiekben is foglalkoztatták, évtizedeken keresztül állandó munkatársa, Marie-Hélene Estienne közreműködésével vitte színre őket.

Igen egyszerű, „minimalista” előadását is láttam, ilyen volt a dél-afrikai szerző, Athol Fugard darabja alapján készült   Sizwe Banzi meghalt című darab, melyet 2006-ban az Avignoni Fesztiválon mutattak be. (L. Fried Ilona: Egy jó meg egy rossz hír – Peter Brook Afrikája, Criticai Lapok 2007/3.) Mint akkor írtam: „Tudtam, hogy a kamaradarab nem ismételheti meg azt a rácsodálkozást, amit a Szentivánéji álom formabontó színpada és előadásmódja, cirkuszba öltöztetett rítusa jelentett, ami után újra gondoltuk Shakespeare-t is és a színházat is. Sőt, a korábbi, de hozzánk talán később eljutó Peter Weiss-darab, a Marat/Sade előadásának kegyetlenségében lenyűgöző fizikalitását, a groteszken tragikus történelmi s természetesen jelenkori tablót és csodálatos angol nyelvét, a Royal Shakespeare Company elképesztően szép dikcióját sem hozhatja vissza. S a Mahábhárata kilenc órájának (szünetekkel tíz) teljessége sem lehet, a nagy szanszkrit nyelvű eposz alapján készült, látványt, dikciót, gesztusokat, mozgást, zenét, azaz szinte mindent, ami színház, egyesítő, kultúrákon átívelő egyetemességet ötvöző előadása sem, a narratíva és a performance különleges ötvözete, az Artaud, Brecht, Grotowski utáni méltó összegzés, meghatározó, új színházi kánon teremtése sem. Lehet azonban, s ezt kerestem 2006-ban, a megkezdett út folytatása, a kultúrák közvetítésének újabb állomása, fontos színházi élmény.”

A dél-afrikai Township drámaforma a színes bőrűek gettóiban terjedt el, ahol spontán módon, az utcán „mesélték el” mindennapi gondjaikat, életük kisebb-nagyobb eseményeit, kultúrájuk, színházuk részét. Brook ebben a formában az apartheidről szólt, és a legegyszerűbb színházi kellékeket, szimbolikus elemeket használta fel. Két zseniális dél-afrikai színésszel dolgozott, akik különleges mozgás- és gesztustechnikájukat hozták el az európai közönségnek.

Egészen más jellegű, a nagy drámaíró és a nagy rendező letisztult bölcsességű, élet és halál mezsgyéjén nyugalmat árasztó előadása volt a négy Beckett-darab (Színműtöredék I, Altatódal, Némajáték II, Jövés-menés) és egy vers (Sem egyik, sem másik), három csodálatos színész előadásában. A 2006-os párizsi bemutató után 2009-ben érkezett el velük a Trafóba.

2011-ben nagy sikert aratott a Lincoln Centerben színpadra állított Mozart-mű, a Varázsfuvola rendezésével.

Csatamező című előadásában (Battlefield, 2015) Jean-Claude Carrière és Marie-Hélène Estienne segítségével 70 percre és 5 szereplőre tömörítette a Mahábhárata 30 évvel korábban előadott történetét. Evvel az előadással látogatott Brook ismét Budapestre 2016-ban a Trafóba, elhozta a háborút túlélő győztesek és vesztesek különös belső utazását. Mint Upor László írta (színház.net): „Elég, ha az egyik színész egy sárga takaróval megáll az egyenes derékkal a földön kuporgó, maga elé meredő társa mögött, elég, ha a szélesre tárt takarót finom mozdulattal összezárja a másik arca előtt, és máris többet – több elmúlást – élünk meg, mint egyetlen ember halálát.  Amikor a galambról és a sólyomról szóló tanulságos történet kerül sorra, két vízszintesen tartott bambuszpálca szolgál mérlegül, két térdelő színész pedig a pálcára helyezett állal »méri ki« a galamb és az igazságos király súlyát. Az öt előadó magától értetődő plaszticitással műveli a szót és a zenét. Az arc, a tekintet, a mozdulat, a gesztus tisztaságában, elengedett koncentráltágában a történet.”

Brooknak számtalan elismerésben, díjban volt része, többek szerint kora legnagyobb színházi rendezője volt. Sokszor idézik Az üres térben megfogalmazott zárómondatait: „A játékhoz sok munka kell. De amikor ez a munka a játék élményét adja, nem érezzük többé munkának.

A színház – játék.” (Koós Anna fordítása.)

Valóban élete végéig dolgozott, sokunk örömére.

Fried Ilona