Reflektorfényben a peremlét

,,Legyetek mindig szem előtt!” – figyelmeztette az egyik pedagógus a zsonglőrtrükkök kipróbálásához siető gyerekeket a miskolci Szinva teraszon. Számomra ez a jól ismert aggodalmaskodó figyelmeztetés átvitt értelemben kulcsmondata, mottója a roma fiatalokkal foglalkozó programoknak: az egyik legfontosabb feladat a peremlét árnyékából kiléptetni őket. Mindebben  – a magam tanodai mentori tapasztalatai alapján is mondhatom – a legnagyobb erőt az adja/adhatja, ha a gyerekek, fiatalok érzik a feléjük irányuló szeretetteljes figyelmet: az őszinte, elkötelezett érdeklődés, az érzékeny reflektálás problémáikra rendkívüli inspiráló erőt ad, kapukat nyit meg. 

Simon Balázs, a TeatRom fesztivált szervező Utcaszínházi Alkotóközösség művészeti vezetője munkatársaival, művésztársaival másfél évtizede dolgozik azon, hogy az észak-magyarországi régió egyik legszebb és legszegényebb területén, az észak-magyarországi Csereháton figyelmet szenteljenek és teremtsenek az ott élő roma gyerekeknek. A színház mint sajátos kommunikációs nyelv segít itt a fiatalok énképének formálásában, az önkifejezés fontosságának felismerésében, az önmegvalósításhoz vezető utak megtalálásban. Az UtcaSzAK színházi nevelési programja az egyén és  a közösség szempontjából is sok irányba nyit, sok irányba hat, aminek fontos hozadéka immár két szakmai rendezvény is, amelyek többek között a kifelé nyitást is szolgálják.

2016-ban indult a térség településein szervezett Made in Gypsistan elnevezésű nemzetközi fesztivál, amely többek között a ,,szem elé kerülést”, a bemutatkozási lehetőséget kínálta a programokban résztvevőknek – fotóikkal, kisfilmjeikkel, színházi előadásaikkal mutatkozhattak be. 2020-tól pedig TeatRom néven tovább szélesedett a rendezvénysorozat: a  színházpedagógiai programokban résztvevők bemutatóihoz társultak a professzionális alkotók produkciói. Ez a bővítés egyszerre adott inspirációt a fiataloknak, és felkeltette, fokozta a külső érdeklődést a rendezvény iránt. A TeatRom ma Magyarország egyetlen összművészeti roma fesztiválja – ez jól hangzik ugyan, de ,,kivételezettséget”, anyagi biztonságot, stabil pénzügyi hátteret  nem jelent. Így idén éppen a  csereháti programokról kellett lemondaniuk a szervezőknek, elmaradtak a Baktakékre, Alsóvadászra, Kázsmárkra, Fügödre, Szakácsiba tervezett programok.   

A fesztiválnak ez alkalommal így három település – Gadna, Csenyéte, Hernádszentandrás – mellett ,,csak” Miskolc adott helyet: a belvárosi népszerű tér, a  Szinva terasz mellett négy szegregátum, Lyukóbánya, Bábonyibérc, a Számozott utcák és a  Tetemvár elszigeteltségébe ,,tört be”, ahol leginkább gyerekeket, fiatalokat sikerült bevonni a produkciók hatókörébe. Utóbbi helyszíneken különösen az interaktivitásra építő programok hozhatnak/hozhattak  eredményt.  

A Bélaműhely Hangszercséplője – Rimóczi István és a használati tárgyakból épített hangkeltő eszközei s azok megszólaltatása –, a Miskolci Zsonglőr Klub foglalkozásai, Farkas Ábel drámajáték workshopjai mellett az Élőkép Színház utcai akciói  ,,billenthették ki”, ,,mozgathatták meg”  legjobban a közönséget szokatlan akcióikkal.

Nők piros ruhában – Élőkép Színház (fotó: Dobos Klára)

Játék piros jelmezekkel

A Nők piros ruhában  (Élőkép Színház) Nagy Fruzsina különleges jelmezeivel játszik el: ránézésre kreatív gyakorlat, melyben a harangalakú női jelmez variálgatása ébreszt asszociációkat, újabb és újabb lelki szituációkat felvillantva. Az első pillanatok meghökkenésén túl hamar felvették a fonalat a legkisebbek is, érezték, hogy itt valóban velük akarnak játszani. Felszabadult – látszólag rémült – visításoktól az értő elkomolyodásig végig részesei tudtak lenni maguk is a játék érzelmi hullámzásainak, rögtönzéseinek. Végül lelkesen nyúltak a képzeletbeli kosár képzeletbeli gyümölcseiért. A szokatlannal szembesüléstől a kapcsolatteremtési szándék viszonzásáig szépen vezetett el a játék. 

A városlakók bevonását e kapcsolatteremtésbe nehezítette némileg, hogy az előző évi gyakorlattól eltérően a belvárosi koncerteket nem a Szinva teraszon, hanem az ott található Helynekem nevű szórakozóhelyen tartották meg. Kint a fiatalokat megszólító workshopok észrevétlenek maradtak az utcai ,,nagyközönség” számára –, a koncertek pedig rejtve a klubhelyiségben, s ott is inkább csak az esti programokra telt meg az egyébként népszerű hely. Jobb lett volna a korábbiakhoz hasonlóan nagy szabadtéri ünneppé tenni a koncertsorozatot, már csak azért is, mert például a lyukói – a Lyukóvölgyről és a helyi buszjáratról, a 16-osról elnevezett – LY 16 zenekar többet akar, mint egy jót együtt zenélni. Sokféle zenei merítésüknek a dalszövegek adnak egyéni ízt, súlyt, melyek lyukói élethelyzetekből, pillanatokból adnak lírai jelentést egy közösség élethelyzetéről, életérzéseiről – ,,Csak egy pohár víz, és semmi más, az életem…” 

Erdei Dzsenna és Szegedi Tamás – Makar Csudra (fotó: Dobos Klára)

Makar Csudra a Lovardában

A személyes megmutatkozást szolgálják – átszűrten, többszörös rétegződésekkel – a színházi előadások is. A Fiatalok színháza sorozat darabjai tematikájukban is sokszínűek voltak az Abaújszolnoki Kántálók Villia című életképétől a tornanádaskaiak Sókirály meséjén keresztül a lyukói fiatalok pünkösdi játékáig. Ez a széles merítés is jelzi, hogy a csoportokat vezető pedagógusok tudják, az adott közösség számára melyek azok a  témák, amelyek közös munkára, személyes kiállásra sarkallhatják az amatőr színjátszókat. 

A közös munka tekintetében a legnagyobb, legbátrabb színházi vállalkozás idén az UtcaSzAK Makar Csudra-bemutatója volt. Simon Balázs rendezésében profi színháziak, zenészek és amatőr fiatalok mintegy huszonnégyen vállalkoztak Gorkij történetének színrevitelére. A két büszke szerelmesről szóló Gorkij-novella magyarországi bemutatói eddig nagyjából ,,egy rugóra jártak”: nagyszabású, folklorisztikus zenés színház lehetőségét látták az alapműben az alkotók. Már az első feldolgozás is ezt az utat jelölte ki: 1958-ban Vujicsics Tihamér zeneszerző és Náfrádi László koreográfus táncjátékként dolgozta fel a témát a Duna Művészegyüttes számára. A későbbi előadásokat pedig jól jellemzi, hogy a történetet romantikus kalandként értelmező 1975-ös szovjet filmmusical, A cigánytábor az égbe megy címét vették át. Így hirdették nagyszabású zenés produkcióként Kaposvárott, Komáromban, Temesvárott is. Egyedül Farkas Franciska egyszemélyes előadása tért el ettől a vonaltól: a színésznő előadásában lélektani drámaként a főszereplőkre koncentráló játék született, amelyben hol karimás kalap árnyékában, hol legyező mögé bújva, gyakorlatilag egy női hang és egy szempár ,,tolmácsolta” a művet, hol fölényes iróniával, hol mélyen átélt szenvedéllyel. 

Simon Balázs rendező, bár végig sok szereplőt mozgat a színen, s meghatározó Oláh József és az M’n M zenekar muzsikája, valamint az élő állatokkal teli helyszín, a Dante Lovarda is autentikus közeget és nagyszínpadot teremt, mégis jó érzékkel kerüli a  hangoskodó és látványos népszínműveskedést. 

Köszönhető ez a színpadi adaptációt készítő Szegedi Dezsőnek is: a Miskolci Nemzeti Színház színművésze közel félévszázados színházi tapasztalatával igen jó dramaturgiai érzékkel nyúlt a novellához, s roma művészként hitelesen és példamutató arányérzékkel tudta gazdagítani roma elemekkel a művet – legyen szó akár a jellegzetes gondolkodásmód érzékeltetéséről vagy a szókincs, nyelvi fordulatok beemeléséről. Feldolgozása a két fiatalra koncentráló alapmű realizmusát követi, izgalmasan feldúsítva azt: a vásárjelenet beiktatása egy rossz ló eladásával és az ebből fakadó pereskedéssel nemcsak a zsánerjelleget erősíti, de markánsan mutatja e világ sajátos öntörvénykezését, gondolkodásmódját. 

A szövegkönyv nagy erőssége, hogy a játék második felében a szerelmesek egymásnak feszülése mellé elindít egy párhuzamos szálat: a lótolvaj Zobar halállal végződő lólopása komorítja el a történetet. Zobarnak így el kell hagynia a cigánytábort, amelyre veszélyt hozhat – ez nemcsak  a  dramaturgiai késleltetést szolgálja, a fiatalok halálát csúsztatja el, de a kirekesztettség egy új motívumával is gazdagítja a történetet.

A helyszín telitalálat: az avasi lakótelep szélén levő, a cigánytábort megtestesítő békebeli hangulatú lovastanya mögött a szomszédos gerincen húzódó betontömbök falként zárnak össze, s mintegy távoli, idegen városi civilizáció kulisszájaként szolgálnak. A két domb közötti völgyecske kis ligetének zöldje a két világ közötti erőteljes zöldhatárként hat. A játéknak helyet adó lovaskifutó kopott fakerítése erősen sugallja, hogy a végtelen szabadság sok szempontból csak illúzió: a ki- és beszorítottság legalább annyira meghatározója ennek az életmódnak, mint a függetlenség. Az időjárás pedig ezúttal kiváló világítástervezőként is szolgált: az életkép jellegű indításhoz napsugaras tiszta égboltot adott, majd ahogy a játék komorult, úgy lett egyre felhősebb, sötétebb, komorabb az égbolt, fázósabb az idő.

Középen Keresztes Sándor – Makar Csudra (fotó: Dobos Klára)

Az előadást a rendező mellett stabil alapokon tartja a három főszereplő. Keresztes Sándor Makar Csudraként sallangmentes szövegmondásával romantikus mesemondás helyett egy közösség bemutatására vállalkozik. Balogh Veronika mellőzi a büszke lány megjelenítésében a rátartiság konvencionális megoldásait: nincs dacos fejtartás, szúrós tekintet stb. Egy jókedvű lány nevet itt a világra, s ebből a derűből csalja elő életismerete, erkölcsisége, szabadságvágya keményebb színeit. Egy naivába oltott hősnő szembesít időről időre egy rosszul működő világ beidegződéseivel, amiket nem hajlandó elfogadni. Zobarként Szegedi Tamásnak balesete miatt felemás játéklehetőséget adott az előadás: a játéktér szélén szalmabálán ülve vett részt a produkcióban, csak egy-két ponton tudott aktív mozgással bekapcsolódni a többiek játékába. Így a  tömegjelenetekben Erdei Dzsenna lovas tréner állt be helyette álarcos, néma szereplőként. Ez némileg megtörte a játékot, de érthető, hogy a  próbafolyamat már rögzített jeleneteit az amatőr játszókkal nehéz lett volna újrarendezni a sérült szereplő  köré. A fiatal színész mindenesetre így is erős tartóoszlopa az előadásnak: szigorú tekintettel, belülről sugárzó férfierővel uralja a játékot. Az amatőr szereplők leginkább a humorban otthonosak: az ironikus megszólalásokban a legfelszabadultabbak, ott érezni legerőteljesebben, hogy önmagukat adják, s élvezik a játékot. A tapsrend után a szereplők a  tábortűz körül maradnak, énekelni kezdenek: a közönség csatlakozhat, beszédbe elegyedhet a játszókkal. S ez is egy hangsúlyos gesztusa az előadásnak, hiszen ahogy az öreg mesélő mondja a történetét lejegyző írónak: ,,Kevesen maradnak velünk ilyen sokáig, mint te. Jönnek, megnéznek minket, aztán tovább mennek.” A Makar Csudra miskolci bemutatója, ahogy a fesztivál  is, arra biztat, hogy ne menjünk tovább, hagy maradjanak szem előtt...

Mikita Gábor