THEALTER 32.

Ha van olyan fesztivál, ahol azt érzem, hogy lemaradok, ha kimaradok, akkor a THEALTER az. Legszívesebben az összes előadást megnéztem volna idén is, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Szemelgettem a programok közül, és bevallom, utólag is sajnálom, hogy néhány kimaradt.

Ennek az unikális független színházi fesztiválnak a szervezői évről-évre sűrű, különleges kínálattal rukkolnak elő, felpezsdítve Szeged életét. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium diákjai járják a várost utcaszínházukkal, a fesztivál különböző eseményei – színházi előadások, koncertek, könyvbemutatók, kiállítások – a város több pontján tűnnek fel, ezen a nyáron még az Erzsébet-ligetben is.

Az idei, immáron a 32. THEALTER első napjának meglepetésszerű attrakciója maga a megnyitó volt. Balog Józsefnek, a MASZK Egyesület elnökének bő kilencperces egyszemélyes néma performansza szívbe markolóan őszinte és megrázó vallomásként, szavak nélkül is mindent elmondott az idei THEALTER-ről, a független színházak jelenlegi katasztrofális helyzetéről, szakadék szélére szorításukról. A fekete pólóban és nadrágban a Zsinagóga előtt megjelenő mezítlábas Ember először szimbolikusan önmagát lőtte főbe majd ágyékon, végül a nézőket is. Közben por és a fákról aláhullott fehér virágszirmok terítették be öltözékét. Többen felszisszentek, amikor meztelen sarkával nyomta el cigarettájának csikkjét, majd belökve a központi helyszín, a Régi Zsinagóga ajtaját, ezzel a gesztussal szó szerint megnyitotta a fesztivált. Néma jajkiáltás volt ez a THEALTER-ért, azokért a független színházakért, az előadóművészetért, amelyektől a kormányzati politika évek óta módszeresen és tudatosan megvon minden támogatást, s akiket lassan kivéreztet. Balog József performansza egyben arról is szólt: ezért a helyzetért mind felelősek vagyunk, a kilövés csak idő kérdése. A megnyitóra összesereglett, amúgy csekély számú közönség ezután percekig dermedten ült, s még csak nem is sejtette, hogy lefagyott operációs rendszerét többször újra kell még indítania az elkövetkezendő kilenc nap alatt.

Vilmányi Benett és Csábi Anna – Fajankó,

^{Füge Produkció–MASZK Egyesület (Szeged) (fotó: thealterphoto2022)}

A Fajankó című kortárs magyar darab (FÜGE Produkció – MASZK Egyesület) ősbemutatója volt a fesztivál nyitóprogramja. A kis vidéki településen játszódó történet középpontjában Jankó áll, aki különös vonzalmat érez a bábuk iránt, ezért fészkeli be magát a főtéren felállított betlehembe is. Testvére, Bandi 18 éves korában lefalcolt, majd apjuk halála után, 16 év elteltével, ugyanilyen váratlanul tér haza. A darabot Németh Nikolett írta, ő volt az előadás dramaturgja is, míg a rendező Kovács Dániel Ambrus. A szerzőt a 2008-ban bemutatott Plasztik szerelem című amerikai film ihlette, azonban míg abban a kisváros lakói segítő szándékkal belemennek a főhős „babás” játékába, addig a Fajankó zárt, vidéki közössége ebben nem partner. Nem is a plasztikbaba és a főhős kapcsolata kerül Németh Nikolett darabjának középpontjába, hanem a magány, az emberi kapcsolatok hiánya, a mássághoz való viszony, valamint a feldolgozatlan családi traumák és azok továbbvitelének nehézségei. Az előadás mobil minimáldíszlete, a garázs, a kapu és a családi ház konyhájának hármassága leszűkítik a teret, úgy érzi magát a néző, mintha be lenne szorítva léte falai közé. Az ábrázolt karakterek tipikusak: a postán dolgozó szortírozó, Jankó (Vilmányi Benett), aki valódi emberi viszonyok nélkül él a korábban a kutyának fenntartott garázsban; Attila (Lestyán Attila), a polgármester-rokon; Bandi (Chován Gábor), a testvér; Vera (Csábi Anna), a felesége; Margó (Ballér Bianka), aki megörökli nagymamája kocsmáját, de a faluhoz amúgy semmi nem köti. S nem maradhat ki természetesen Jázmin sem, a guminő, akit a „postagalamb” Jankóhoz kézbesít. Görbetükör ez a javából, fájdalmas szembenézés lehetősége önmagunkkal és napjaink társadalmával. Az előadás helyzetkomikumban bővelkedik, ám a humor inkább fekete, torokszorító, főként Vilmányi Benett erős és hiteles alakítása. Embereket látunk, akik végleg megrekedtek az időben, örökölt sorsuk börtönéből kitörni képtelenül vergődnek.

Idén először jött a THEALTER-re az Átrium-Mentőcsónakegység két nem mindennapi monodrámával. Mindkettő regényadaptáció. Az egyik, A bogyósgyümölcskertész fia Háy János kötete alapján készült s Kovács Máté adta elő Kocsis Gergely rendezésében. (Ezt a szegedi közönség láthatta már korábban, a Régi Zsinagóga-Alterra tavaszi programsorozatában.) A másik a Holtverseny, amelyet Kovács Máté adaptált színpadra Totth Benedek azonos című regényéből, s ő is rendezte. Mindkét előadás középpontjában egy-egy srác áll, ám míg a Háy-műben egy vidéki fiú indul neki a földekről a nagyvárosnak, s az ő felnőtté válásának lehetünk tanúi, addig a Holtverseny szereplője egy zártabb szubkultúra generációs élményét jeleníti meg. Katona Péter Dániel játéka egészen lenyűgöző volt ez utóbbiban. A Szegedi Nemzeti Színház balett-termének kék vödrökkel keretezett, s ezáltal zárt színpadán, közel százperces monológjában egyszerre elevenítette meg Kacsát, Bóját, Zolikát, Nikit és Vikit, az úszócsapat tagjait, az edzőt, a szülőket, a rendőröket, miközben a történet kristálytisztán, adrenalinlökettel turbózva robogott egyre gyorsuló tempóban az elkerülhetetlen katasztrófa felé.

Hajduk Károly – Csend-etűdök, Szkéné Színház–Szentendrei Teátrum (fotó: thealterphoto2022)

A lázadás hangulata teljesen áthatotta a THEALTER-t: az idei Ördögkatlan Fesztivál után az akkori formájában azóta megszűnt k2 Színház Bíró Bence és Benkó Bence jegyezte Rebellisek – az ellenállás történetei – zenés zendülés egy részben című előadása 80 évvel ezelőtti, a náci Németországban megtörtént valós eseményeken alapul. Mégsem a múltról szól, hanem sokkal inkább zűrzavaros jelenünkről, a minket körülvevő káoszt éltető össznépi megalkuvásról, a pályakezdő fiatalokat körülvevő bizonytalanságról, a szembenézés bátorságának hiányáról. A történelmi események észrevétlen fordulnak át a közelmúlt, majd a jelen történéseibe; az egyik pillanatban Sophie Scholl ül velünk szemben, majd kétségbeesett tekintete már Emőkéé (Piti Emőke). 
A pályaelhagyó öt rebellis zenés produkciója a konformista színházlátogató szembesítése önmagával.

A Lázadni veletek akartam című zenés produkciót Marosvásárhelyről a Yorick Stúdió hozta el a fesztiválra. Bódi Attila regénye Barabás Olga dramaturg átiratában két párhuzamos monológ, amelyek a végtelenben, illetve az előadás végén a látszólag hétköznapi témájú dialógusban találkoznak. Áron (Sebestyén Aba, aki egyúttal az előadás rendezője is), Zoli (László Csaba) és a megidézett Péter története a Ceauşescu-diktatúra idején kezdődik, 1989 októberében. Három kamasz különböző személyes okokra visszavezethető lázadása jelenik meg, mely kihatott a szűkebb közösségük életére is, az elszenvedett személyes traumák pedig azóta is kísértenek: „ a démonokkal azóta is társbérletben élek” – mondja egyikük.

Újabb lázadás – ezúttal egyszemélyes – a 1V1 – Vilmányi Benett zenés stand-upja (FÜGE Produkció ‒ Orlai Produkciós Iroda). Ebben az előadásban a fiatal színész saját élettörténetét meséli el általános iskolás korától a felvételiig a színművészeti egyetemre. Privát történelem, de vajon csak a sajátja? Vagy generációja sajátossága, hogy sodródik? Hogy zűrös a családi élete? Hogy a férfimintái bűnözők? Hogy sikertelen szerelmi élete kétségbeesett kapaszkodás? A valahová tartozás vágya munkál benne, miközben megállíthatatlanul sodródik bele egy szélsőjobbos csoportba. A zenés előadás eleje humorban bővelkedik, legmegrendítőbb pontja számomra, amikor meztelen villamosozását meséli el a színész. A dühös magára hagyatottság plasztikus kifejeződése ez, a külvilág reakciója pedig a közöny. Józsa Tamás, aki zeneszerzőként végig kíséri zongorán Vilmányi Benett játékát, az utolsó rapdalnál disszonáns hangokkal teremt nyomasztó hangulatot. A zenés stand-up a műfaj kritikája is egyben, a történetnek nincsen csattanója, csak hatásos vége: a „benácult” szereplő egyszer csak megáll a Régi Zsinagóga színpadán, és a sztori véget ér.

Huzella Júlia – Anya-e vagy?, MáSzínház (fotó: thealterphoto2022)

A Gólem Színház Az utolsó velencei kalmár című előadásában ismét a múlt és jelen síkjai váltakoznak. Négy idős ember, a Kefe- és Seprűgyártó Vállalat dolgozói készülnek a Shakespeare-darab előadására, ahogyan évtizedek óta mindig. Színház ez a színházban, s az 1989-es események váltakoznak a zsidó gettóban, 1944-ben történtekkel, ahol öt fiatal ugyanezt a darabot próbálta. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a két csapat, a két generáció megfeleltethető egymásnak: Nagy Mari, Zsurzs Kati, Kaszás Gergő, Kardos Róbert ifjúkori megfelelői Bíró Panna Dominika, Horgas Ráhel, Hencz András, Kerekes Márton és Rákos Olivér. Párhuzamos, sodró erejű, impulzív játékuk, a történelmi események által befolyásolt egyéni sorsuk megrendítő. Ugyanakkor szerelmi vallomás is egyben a darab: a színház a túlélés eszköze a gettóban is, most is – amíg van egyetlen néző is, addig a színésznek játszania kell.

A színház ugyanis lehet terápiás lehetőség is. Erről vallott Annie Baker Körtükör című művével a KV Társulat is (rendező: Dohy Balázs). A Szegedi Nemzeti Színház balett-terme az előadásbeli hathetes drámakurzus ideális helyszíne volt, ide készült. A nézők is és a játszók is önmagukat tükörben látva szembesülhettek azzal, hogy az élet kemény játék: szabályokat követünk, ahogyan a ritmusosan ismétlődő drámapedagógiai játékokban is. Az egymásra hangolódás képessége nélkül azonban folytonosan kudarcot vallunk. Öt magányos ember élettörténete bontakozik ki a szerzői előírásnak megfelelően hosszan kitartott csendek és a fájó, olykor néma kiáltások váltakozása közben, s bármennyire nyomasztó is, a tükör sohasem hazudik.

Piti Emőke és Borsányi Dániel – Rebellisek, k2 Színház

(fotó: thealterphoto2022)

A Narratíva Kollektíva fények és árnyékok váltakozására épülő, Csehov Meggyeskert című darabját újragondoló, a kritikusok díját elnyert Demerung című előadása Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel közös rendezésében a Kisszínház deszkáin a közép-kelet-európai értelmiség közös traumáját, a tehetetlenséget jelenítette meg egyetlen térbe sűrítve, az öt év után hazatérő Ljubov Andrejevna (Kurta Niké) szanaszét dobált könyvek tengeréből küzdőtérként kiemelkedő gyerekszobájában. A szereplők az őskövület Firsz (Hajduk Károly) kivételével egyébként is mind óriáscsecsemőként viselkednek. A fény a reményekkel együtt eltűnt ebből a világból, az árnyék vette át helyét végérvényesen. A szereplők úgy járnak-kelnek a „gyerekszoba” körül, mint egy repülőtér várójában. Bőröndöt húznak, kávéznak, vágyakoznak, alszanak, s mikor nincsenek szerepben, megfigyelnek. Kívülállók saját életükben. Az előadás végén az emberi testek groteszk összegabalyodása tette végzetessé tehetetlen vergődésüket.

Hajduk Károlyt a THEALTER közönsége láthatta a Csend-etűdök című előadásban is; a Szokol Judit és Fabacsovics Lilla által írt drámát az ESZME, a Szkéné Színház és a Szentendrei Teátrum közösen mutatta be. Ez az előadás is a valódi emberi kapcsolatok hiányáról, illetve minőségéről szólt. Ki hogyan éli meg az (ön)magába zártságot, illetve a COVID-járvány alatt jellemzővé vált fizikai magányt, mindezt öt ember élet-etűdjein keresztül. A színpadi térben öt kis kockában él öt ember. A vlogger (Dékány Barnabás), aki mindent megtesz azért, hogy figyeljenek rá. A Twin Peaks-áthallásokkal erősített művészi ambíciókat dédelgető, egyetemista lány (Jeney Luca Viktória), aki életének ruhákkal borított díszletei között célt keresve pózol; a zenésznek készülő, ám alapvetően motiválatlan pizzafutár fiú (Lelkes Botond), az Angliában élő családjával csak virtuálisan kapcsolatot tartó nagymama (Nyakó Juli) és a negyvenes, jakuzaőrült férfi (Hajduk Károly): egy házban, egymás mellett élnek. Világuk olykor súrolja egymást, például a pizzafutár éppen a Férfinak szállít, vagy a vlogger a nagymamával szeretne demonstratív céllal jót cselekedni, ám alapvetően magányos szigeteket képeznek, valódi érintkezések nélkül. Az élet-etűdöket a magányos Férfi fejében megfogalmazott, az előadásban talán túl hangsúlyossá s kissé unalmassá, végül pedig a tűz martalékává váló virtuális mese fogja össze.

Vilmányi Benett – 1V1, Füge Produkció–Orlai Produkciós Iroda

(fotó: thealterphoto2022)

Szintén pandémiás élmény jelent meg a SzínMűHely Alapítvány Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című produkciójában is. Fiatal alkotók ugyancsak személyes élményeinek és tapasztalatainak megjelenítése: ordítok, érts meg, mert nem értem, mi történik velem! Hányan éltük meg a fizikai bezártságot a járványhelyzet idején, hallgattunk pedagógusoktól viccesnek ható történeteket arról, hogyan rejtőznek el a diákok a kamera elől az online órákon. De gondoltunk-e arra is, hogyan hullott darabokra egyik pillanatról a másikra a kamaszok addigi világa? Mit élt meg a végzős, eminens diák, a szülői távolléttel is sújtott testvérpár, a szerelemre vágyó lány, a titkaival magányba zárkózó fiú ezekben a hónapokban? A virtuális szülinapi ünneplés, az alkohol okozta pillanatnyi bódulat, a titkos bulik, a kijárási tilalom, a sokszor katatón állapot mind a szükség szülte kényszermegoldások. A fiatal szereplők, Pass Andrea rendezése Bartha Márk zenéjével és Karcis Gábor videóeffektjeivel, Pető Kata egyszerű jelmezeivel zsigerig ható előadást hoztak a Régi Zsinagóga terébe. A játszók közülünk valók voltak, mi vagy a mi gyerekeink, ott álltak velünk szemben, hallottuk és láttuk őket. De vajon megértjük-e már lépteik visszhangját?

A magány más formája jelent meg a MáSzínház Anya-e vagy? című monodrámájában. Fiatal női alkotók, akik maguk is anyák, Bakonyvári Krisztina rendező, Róbert Júlia író-dramaturg fikcióvá szelídített vallomása és tabudöntögetése Huzella Juli sírós-nevetős, hiteles előadásában. Anyává válni, anyának lenni ugyanis nem fényes fáklyásmenet. Megélni, hogy innentől kezdve megszűnik az ÉN, és csak a MI fogalma lesz értelmezhető, nem könnyen feldolgozható. A külvilág jószándékúan mindig csak segíteni akar, kéretlen tanácsokkal lát el boldog-boldogtalan, de az igazi kérdéseinkre csak mi, anyák tudunk valós válaszokat adni az olykor keserű tapasztalásaink által. Az előadás érzékenyen, pontosan fogalmazza meg azokat a fájdalmakat és kétségeket, amelyeket minden nő megél ezen az úton, csak nem beszél róluk, merthogy nem ez a társadalmilag elvárt magatartás. Nem beszélünk a ráismerés pillanatáról, a szülés könnyes, félelmetes, fájdalmas pillanatairól, a szoptatás keserveiről, az új, immáron anyatestünkkel való megbékélés vagy békétlenségünk állapotáról, és arról is mélyen hallgatunk, milyen lesz utána a házaséletünk. Mert erről nem illik beszélni, ez az, amit barátnőinkkel, ha ugyan még marad egy-kettő, félve kitárgyalunk, vagy titkos facebook-csoportban megosztunk a lidérces éj homályában, egy halványan pislákoló szoptatóslámpa és a száradó lepedők árnyékában, csendben, nehogy felébresszük a nagy nehezen álomba ringatott gyermekünket. A dramaturgiailag szépen felépített előadás úgy fogalmaz meg értékes gondolatokat, hogy nem akar tételes igazságokat kimondani, csak jelzi, anyává válni önkéntes vállalás a maga szépségeivel, örömeivel és kínjaival, nem társadalmi kötelességteljesítés.

Nemcsak a fiatal anyáknak, hanem az idős házaspároknak is vannak kapcsolati viszontagságai. Ezek elevenedtek meg képekben a két idős karakter, Róza és Alfréd történetében a badacsonytomaji PTAH (az ukrán szó jelentése magyarul: madár) Színház jóvoltából. A papírmasé maszkok és a székeken ülő színészek lábai együtt alkották a figurákat. Mykola Bondarchuk és Domonkos Ágnes 25 perces bábjátéka egyetlen nap néhány lényegi pillanatának megragadásával – autózás, a déli harangszónál közösen elfogyasztott ebéd, újságolvasás – s néhány eszközzel – két kanál, egy pipa, szemüveg, újság, párnahuzat – egy pár életének teljességét tárták fel előttünk. A bábszínészek maszk nélküli, megkapóan finom közös tánca idézte fel Róza és Alfréd ifjúkori emlékeit, paradox módon a jelenbe sűrítve múltjukat. Lefegyverző egyszerűség és tartalmi gazdagság – ezt adta a PTAH Színház a fesztiválhoz.

Ugyancsak a Régi Zsinagóga kertjében volt látható a KL Színház ‒ Magamura Alkotóműhely egyszemélyes előadása is, A kisgömböc, melyet Markó Róbert írt, Schneider Jankó, a szegedi Kövér Béla Bábszínház művészeti vezetője rendezett, s Czéh Dániel játszott. Főhőse Bohus, a negyedik generációs spirituális böllér, akinek karaktere azonnal Hrabalt idézte, mintha Pepin bácsi csöppent volna elénk a Sörgyári capriccióból, aki csak mondja-mondja egymásba folyó sztorijait. Amikor behúzta összkomfortos – Boros Szilárd látványtervezőt dicsérő – útiszettjét a fehér műanyag székeken üldögélő nézők elé, az egészen biztosan nem volt betervezve az interaktív előadásba, hogy az egyik szódásüvege szétrobbanjon. A szett központi részét képező, nyitható tetejű hokedli elnyelte a Bohus böllértehetsége elismeréseként kapott „aranykést”, valamint teljes böllérfegyverzetét, de rejtőzött benne egy kisebb szál minőségi szárazkolbász is, amivel megkínálta az elöl helyet foglalókat. Kolbásztöltő mozdulataihoz, színes sztorijaihoz szervesen illeszkedett Takács Dániel balkáni jellegű zenéje. A történetek utolsó darabja a kisgömböc-mese, a tárgyanimáción alapuló bohóctechnikával (Czéh Dániel ehhez is ért) szabályosan behúzta a nézőket, akiket mindentudásáról árulkodó, irodalmi idézeteket sem nélkülöző szövegeivel folyamatosan megnevettetett, illetve akiket folyamatosan be is vont vásári komédiájába. Természetesen végül a szakállas, vasutassapkája alatt kopasz Bohus lett a mese kiskondása, aki felhasította a fél várost magába nyelő, mohó táposzsák-gömböc oldalát. S mi történt utána? Semmi. Minden ment tovább, ahogyan addig is. Ahogyan a pandémia okozta sokkból lassan éledezve mi is mindent felfalunk mohón magunk körül, semmiből nem okulva. Talán ez a gömböcség lényege aktuálisan.

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház és a Weöres Sándor Színház Szólít a szörny című traumajátéka nem volt ilyen egyszerűen emészthető. A 13 éves Conor önmagával való vívódásának története Patrick Ness-Siobhan Dowd azonos című regénye alapján Vidovszky György rendezésében került színpadra. A játéktér a nagypapa mesedoboza, ám erre csak az előadás végén eszmélünk, amikor lakat kerül rá. A különböző karaktereket különböző előadásokból kilépő bábokkal jelenítik meg, így a nagymama viktoriánus stílusú marionett, Conor tarkóbotos, woody arcú, míg Harold riasztó hasbeszélő báb, a beteg anya pedig bunraku. Ez az eklektikusság is hozzájárul az előadás feszült hangulatához. A Conor álmaiban megjelenő szörny, az öreg tiszafa három történetet mesél el a fiúnak, a negyedik magáé Conoré lenne, ha le tudná győzni a benne lakozó legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyet. Ehhez azonban bátorság kell, mert a legnehezebb dolog szembenézni önnön félelmeinkkel, legtitkosabb gondolatainkkal, gyötrő bűntudatunkkal.

Az egri Harlekin Bábszínház Casanova, avagy zuhanás a mindenségbe című előadása a színészek testére szerelt, muppetfejű óriásbábokkal elevenítette meg Vivaldi zenéjére a XVIII. század legendás szívtiprójának elmúlását. Az abszurd, profán és groteszk szöveg Éry-Kovács András munkája. A sokak számára kényes témában általános és évtizedről évtizedre változatlan emberi viszonyokat, jellemeket jelenített meg az előadás a perspektivikus színpadi keretben. Erős szembesítés volt ez a produkció is a jelenünkkel, férfiközpontú társadalmunkkal, hit- és erkölcstan alapú világunkkal, ahol a hatalmi játszmák statikusak, ahol a pénz és a hatalom diktál. A Casanova karaktereivel már mind találkozhattunk valahol, vagy bennük akár magunkra is ismerhetünk…

Összességében az idei THEALTER fesztivál erőt és bátorságot adott mindenekelőtt, hogy a problémák, amelyek olykor gúzsba kötnek minket, nem egyediek. A kortárs szerzők munkái kimondták a kimondhatatlant, reflektáltak a jelenünkre. A fiatal alkotók kérdéseket indukáltak, folyamatos gondolkodásra késztettek. A jelenlévő, meglehetősen heterogén életkorú nézők pedig házi feladatul megkapták a válaszadás lehetőségét is.

Ódor Klára