Tasnádi István: Közellenség – Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

A Közellenség 1999-es Schilling Árpád rendezte bemutatója a Kamrában fontos állomása volt egy fiatal színházi nemzedék pályájának. Friss, erőteljes, az alternatív színházi eredményeket is magában foglaló, a korabeli mainstreamtől érzékletesen elütő színházi nyelv szólalt meg és aratott komoly szakmai- és közönségsikert. Tasnádi István drámája előadásszövegként készült, a próbák alatt is formálódott, s noha irodalmi értéke is érzékelhető volt, igazi jelentőségét abban láttam, hogy hatásosan segítette, sőt indukálta e színházi nyelv megmutatkozását. Az ilyes szövegek sorsa gyakran forr össze azzal a stílusirányzattal, színházi mozgalommal, amelyhez oly szorosan kötődnek. A Közellenség azonban – ezt az ősbemutató estéjén még nem feltétlenül lehetett tudni –a kevés, ám annál fontosabb kivételek egyike lett. Az elmúlt két évtizedben ugyanis annyi reprízt élt meg, amennyivel talán a korszak egyetlen kortárs magyar drámája sem büszkélkedhet. Vagyis nemcsak a Schilling-rendezés emlékétől függetlenedett, hanem attól a színházi nyelvtől is, amelynek alkalmazását lehetővé tette. Az általam látott újabb bemutatók legalábbis kivétel nélkül hagyományosabb színházi nyelven szólaltak meg.

A „mainstreamtől érzékletesen eltérő” természetesen nem szikár realizmust jelent, hiszen mégis csak lovak a mű főszereplői, igaz, erősen antropomorfizált lovak, ám megjelenítésük legalább a mozgás, a gesztusok szintjén igényli a stilizálást, akárcsak a dalbetétek vagy a szükséges szerepösszevonások. De az újabb bemutatók általában építettek a reálszituációkra, nem stilizálták élesen a karaktereket, kerülték a Schilling-rendezésre jellemző látványos játékötleteket, stilizált színpadi jeleket, az ambivalens szituációk teatralizálását. Inkább a tartalomra koncentráltak: hol annak általánosabb, ontologikus rétegeire (az eltérő „lóperspektívák”, azaz életstratégiák kibontására), hol a közéleti-politikai síkra. Nem kivétel ez alól az idei nyíregyházi bemutató sem (amely májusban Budapesten, a Nemzeti Színházban vendégszerepelt). Horváth Illés rendezése ugyan a következetesen és karakteresen stilizált mozgásvilágból építkezik, egyes karakterei élesebben elrajzoltak, de olyan ambíció nem érezhető, hogy a hangsúlyos társadalmi-politikai mondandót szokatlan színházi nyelv bontsa ki. A darab nagy része egy enyhén megemelt, forgószínpadot idéző térben játszódik. Bár a Vereckei Rita tervezte színre kerülnek pragmatikus funkciójú tárgyak, díszletelemek is, szerepe inkább a hangulatteremtés szempontjából meghatározó: a rideg deszkafalak, dobogók egyszerre asszociáltatnak istállóra és ostromlott várra. Gyakran hideg, kék fények világítják meg Kohlhaas Mihály megaláztatásának, majd bosszúhadjáratának stációit, míg az otthonában játszódó jelenetekre természetesebb fény vetül. A forgószínpad és a világítás ugyanakkor a színház, a varieté kereteit is megteremtik, formát adva a betétdalok hatásos előadásának. Ezek nem pusztán az atmoszféra szempontjából kiemelten fontosak a játékban, hanem megvalósításuk szakmai színvonalából adódóan is csomópontokká válnak. Blaskó Borbála koreográfiája ezekben a jelenetekben úgy idézi meg a musicalek világát, hogy közben mégis eszünkbe juttatja azokat a karakteresen stilizált mozgásformákat, amelyeket a lovak jeleneteiben látunk. A lovakat játszó színészek, Illyés Ákos (Csődör) és Kovács Vecei Fanni (Kanca) mindvégig pontosan eltervezett koreográfiát valósítanak meg, „állatias” mozgásukat természetes, az archetipikus figurájuk lényegét kifejező beszédmód ellenpontozza. Ez utóbbi segítségével Illyés Ákos a narcisztikus, idealista, gazdáját mindvégig hősnek látó hímet, Kovács Vecei Fanni pedig a négy lábbal földön álló, gyakorlatiasabb, ám anyai ösztönöktől fűtött nőstényt érzékletesen jeleníti meg. Ám az előadás kevéssé vonja be őket a játék menetébe, nem kreál belőlük játékmestereket, „showmaneket”, így a két ló eltérő szempontjai nem láttatják eltérő fénytörésben a történéseket, dialógusaik csupán kommentárok maradnak (ami ugyan alapvetően a dráma problémája, de az előadás változtathatna ezen).

Illyés Ákos és Kovács Vecei Fanni (fotó: Juhász Éva)

A játék középpontjában így egyértelműen Kohlhaas lázadása áll, annak felettébb aktuális politikai kérdéseivel, felhangjaival, áthallásaival. Bár az áthallás nem is igazán szerencsés szó, hiszen Tasnádi darabja már megírásakor megjelenített egy olyan társadalmi-politikai környezetet, amelynek hatását ma erősebben érezzük a bőrünkön, mint valaha. A Közellenség nem politikai-morális parabola, történelemszemlélete mind az alapanyagul szolgáló novellát író Kleist, mind az ugyanebből a novellából a hetvenes évek talán legtipikusabb paraboladrámáját író Sütő András szemléletétől eltér. Természetesen a formát és a nyelvhasználatot illetően is jelentős a különbség, de Kohlhaas és a hatalom konfliktusának is más a természete és a tétje. A Közellenségben ugyanis Kohlhaas Mihály nem egy par excellence megkérdőjelezhetetlen hatalommal, de nem is egy antidemokratikus és az erkölcsi szabályokat a maga képére formáló rendszerrel áll szemben, hanem az erkölcsi skrupulusokat hírből sem ismerő hatalmi körrel, amelyet a személyes kapcsolatok mozgatnak, s amelynek bűneit a rokonok, haverok sikálják el. Nem a diktatúra, nem a kenetteljesen aljas látszatdemokrácia, hanem a mindenkit palira vevő, a körön kívül maradtakat gátlástalanul kisemmiző, csak az egyéni érdekeket figyelembe vevő „lobbydemokrácia” Kohlhaas ellensége – e helyzet aktualitását aligha kell bővebben kifejteni. Horváth Illés rendezése nem játszik rá az aktualitásra, nem helyez direkt kiszólásokat, utalásokat a játékba, hagyja, hogy a néző maga érzékeljen annyit a kézenfekvő párhuzamokból, amennyit szeretne. Ezt szerintem igen helyesen teszi – más kérdés, hogy a történet ábrázolása több iróniát, játékosságot, fantáziát is elbírna, sőt, talán igényelne is, mint amennyi az előadásban megjelenik. Olyan ötletekre gondolok elsősorban, amelyek ennek a hatalomnak, hatalmi körnek a természetét önmagán túlmutató módon, teátrális eszközökkel jelenítenék meg. Az egyetlen ilyen megoldás tulajdonképpen Széles Zita szerepeltetése Kallheim szerepében: a hatalmi visszaéléseket mesterien elboronáló figura részint a „nemváltás”, részint a színésznő erősen stilizált, karikírozó, ám a hatalmi mechanizmus kifinomult aljasságát, cinizmusát mégis kiemelő játéka okán válik e világ emblematikus alakjává. A többi szereplő azonban nemigen mutat túl önmagán, s mivel a dialógusok szintjén sem különösebben árnyaltak, nem tesznek mélyebb benyomást. Jenővári Miklós Vencelje szellemileg visszamaradt zsúrfiúnak tűnik, a Gulyás Attila és Tar Dániel által megjelenített társai egyszerű pojácák. Tóth Károly Várnagyként sokat megéreztet a házmester-mentalitás klasszikus aljasságából, ám a Fejedelem par excellence gerinctelenségével kevesebbet tud kezdeni, mint ahogy Gulácsi Tamás sem tud súlyt adni a szép elméletet pragmatikus és csúf gyakorlatra váltó Luther alakjának. Karként jóval meggyőzőbb a kompánia, főként a zenés betétjelenetben, amelyeknek középpontjába általában az énekben, mozgásban felettébb meggyőző teljesítményt nyújtó, rövid szerepében pedig a kohlhaasi forradalom áldozatainak félelmét markánsan megjelenítő Urbán-Szabó Fanni kerül. A másik oldalon állók közül Munkácsi Anita (Lisbeth) és István István (Herse) annyival több lehetőséghez jut, hogy az őszinte, magától értetődő emberség vonásait felmutathatják. A Kohlhaast vendégként játszó Géczi Zoltán alkatilag talán nem hagyományos hőstípus, de igen hatásosan tudja megjeleníteni az elfojtott indulatok fokozatos összegyűlését és kirobbanását. Alakításának talán legszebb, legkifejezőbb pontja az, amikor átszakad a gát; nem kifordul önmagából, hanem befordul, bezárkózik önmagába, s innentől érezhetően nincs helye megfontolásnak, elvakultan, fanatikusan cselekszik. S noha az alakítás ezt az állapotot szuggesztíven közvetíti, Kohlhaas alakja a játék második felében az optimálisnál egysíkúbbá válik.

A szakmailag megbízhatóan színvonalas, mondandóját érthetően közvetítő előadással kapcsolatos hiányérzetem általános eredője is a többféle szín, a gazdagabb invenció hiánya; nemcsak izgalmasabbá, változatosabbá tehetnék a játékot, több lehetőséget biztosítva a színészeknek is, de gazdagíthatnák a Közellenség értelmezési tartományát is. Az pedig egyre inkább költői kérdésnek látszik, hogy lesz-e még olyan bemutatója Tasnádi István drámájának, amely tartalmi-formai szempontból ismét összeforrhat egy újabb generáció saját(os) kifejezésmódjának reprezentációjával…

Urbán Balázs