Gondolat-etűdök

Elsőként a látszatvilág elfogadásáról:

Antonioni

Hatvan éve, Rómában egy café teraszán beszélget Julio Cortázár és Antonioni. Nemrég jelent meg angol fordításban az argentin író Las babas del diablo című novellája Nagyítás címmel. A novellában egy amatőr fotós csinál egy véletlen felvételt egy párról a parkban, amiből veszekedés lesz és egy harmadik szereplő is megjelenik, egy férfi, aki eddig egy távolabbi kocsi mellett újságot olvasott. A fiú ideges, valamiért szabadulni akar a nő simogatásától, a nő gúnyos és kedves. (Nem tudhatjuk, hogy a fiú miért akar a nő öleléséből kibújni, mint ahogy azt sem, ki a kalapos, idősebb férfi, csak azt, hogy gyanús… Ennyi. Antonionit izgatja a történet és rá akarja beszélni Cortázárt, hogy mesélje el, mi is történt a fotózás pillanata után, hogy nincs-e valami bűnügy mögötte, de az író nem tud neki tanácsot adni, mert nem emlékszik a következményekre, csak arra, hogy hőse otthon kinagyítja a fiúról és a nőről készült képet, és furcsállja a korkülönbséget meg a fiú menekülési vágyát: itt valami furcsa dolog történik. Antonionit tovább nem is érdekli a história, megmarad a fejében a fotós és a véletlenül felvett képek nagyításának momentuma, a bűnügy gyanúja… Kiisszák kávéikat és elbúcsúznak.

Ezután Antonioni megcsinálja a huszadik század egyik legnagyobb, mert filozofikusan zseniális filmjét, a Nagyítást (1966). Cortázárból csak a fotós meg a véletlenül készült képek maradnak, a téma viszont változott: egy pár huzakodik a park egy távoli pontján, a fotós (Thomas: David Hemmings) még csinál egy két felvételt róluk, otthon, laboratóriumában kinagyítja a parkban készülteket, és egy pont gyanús lesz. Újabb és újabb, egyre nagyobb arányú nagyitás következik, míg a csókolódzó-veszekedő pártól néhány méterre egy bokorból egy revolver elő nem tűnik.

Thomas erre visszamegy, de a helyszínen nincs se pisztoly, se hulla. Sőt: mire hazaér, valakik kirabolták a labort, még a negatívok is eltűntek. Mi nézők sose tudjuk meg, mi is történt, meg hogy a fotók eltüntetésének kik voltak a tettesei és miért. Antonioni számára egy a lényeg: a gyilkosság ténye meg a „valóság” reprodukciója semmissé vált. A valóság eltűnt. Amiből következik, hogy az ún. „valóság” reprodukciója is nevetségessé vált.

Antonioni azonban nem áll meg itt: szimbólummal teli poénra bontja ezt a filozófikus jelenetet. Thomas a film végén csalódottan sétál a parkban, mikor kacagva-ordítozva egy hippi-csapat érkezik, és ketten elkezdenek teniszezni, a többiek pedig a kerítésen kívülről feszülten nézik az ütésváltást.

Innen izgalmas a film filozófiai zárlata. A hippik feszülten követik a játékot, azt a játékot, amiben nincs labda. A semmivel játszanak, de olyan valószerűen, hogy mindenki azt látja, itt egy valós, igazi tenisz-meccs zajlik. Egyszer csak a „labda” kirepül a kerítésen kívülre, és a csapat meg a játékosok Thomasra néznek, aki kívülről figyeli, mi történik. A csapat várja, hogy dobná vissza a „labdát”. A fotós némi tétovázás után megteszi, és így részese, (cinkosa) lesz a látszatvilágnak. Ahol nemcsak, hogy nincs labda, de ezzel a „nincs”-csel játszani is lehet, mindenki elfogadja, használja, él vele. Szerintem a művészetben Antonioni fedezte fel a látszatvilág valóságpótlékának használatát, ezt a tömény társadalmi és filozófiai jelenséget. A jelenetben az a nagyszerű, hogy a hippi játékosok számára ez természetes, a semmi voltaképp az igazi valóság, csak Thomas csodálkozik, de aztán – ha már mindenki, akkor – ő is beadja a derekát. Lehajol a „labdáért” és visszadobja. Ő, aki mint fotós „kívülről” látta az igazi eseményeket, kénytelen elfogadni a többségi társadalom által élt hazug látszatvilágot. Mert azt kell látnia, hogy az eltűnt valóság helyébe egy virtuális lépett, ami végül is működik: a srácok jókat labdáznak a semmivel, akarom mondani az álvalósággal. És ebben a virtuális valóságban már a fotónak sincs helye: az eltűnt valóságot nem érdemes fotózni: ezt mutatja Thomas unott-szkeptikus gesztusa, mikor lehajol a fűbe dobott kamerájáért. A fotós is a semmi része lesz.

A történet vége, az utolsó jelenetsor film a filmben: ez a tenisz-epizód meghökkentő és tragikus képsor. Tömény filozófia és egyben jóslat az álvalóság mára már be is fejeződött kiteljesedésére.

Hollywoodi gondok

A rendező beállítja a jelenetet, színész jön, nő mosolyog, ölelés, csók, ágy. Aztán megy a kavarás – bár vigyázni kell, nehogy „csak felnőtteknek” korlátot kapjon a film. Ám ennek ellenére baj lesz: a nő (netán a férfi) felkiált: „ez nem volt benne a forgatókönyvben! Moleszta!” Ugyanis a partner belenyúlt, megfogta, szájba vette stb. – egészítse ki, ahogy akarja, ki-ki magának. A rendező hiába érvel a filmtörténet logikájával, a képi dinamikával, a férfi vagy a nő feljelenti partnerét és a rendezőt szexuális túlkapásért. A „me too” egyik kinövése ez, úgy látszik, nem lehet kikerülni, ezért a stúdiók – ahogy olvasom az FT-ben – az ilyen botrányok kivédésére a felvétel folyamatába beillesztettek egy szex-ellenőrt (szaknéven: IC-t, azaz „Intimacy Coordinator”-t), akinek az a dolga, hogy szigorúan felügyelje a felvételt: csak annyi kerüljön bele, ami nem bántja a színész – legyen nő vagy férfi – intimszféráját, de úgy, hogy azért a film erotikus tartalma mégis átjöjjön a vásznon.

Csak arra gondolok, hogy a néző ezernyi pornón túl már ilyen „kihágáson” nem akad fenn, ám a színész/színésznő testi integritása most fontosabb. De az is lehet, hogy csak a botrány hírére áhítoznak a résztvevők, végül is az a legjobb PR meg reklám a filmnek. Egyébként meg küzdjön meg az IC mester a feladattal – nem lehet könnyű dolga.

Almási Miklós