Gogol: A revizor    – Miskolci Nemzeti Színház, Városmajori Színházi Szemle

Ilyen széles és mély teret aligha építettek eddig a városmajori deszkákra. A Cziegler Balázs által tervezett, hatalmas polgármesteri fogadóterem arra enged következtetni, hogy az itteniek – vagyis az ottaniak – minden bizonnyal remek kapcsolatokat ápolnak olyan központi nagykutyákkal, akik révén megörökölhették egy már lezárult, méretes vadászati kiállítás trófeáit. A mellmagasságig érő, körbe futó nyers fa lambéria vidéki „jó lesz az úgy” egyszerűsége fölött kis és nagyvadak agancsai meredeznek az almazöld magasban. Itt meg ott fácánfélék guggolnak, s az egyik bejárat mellett egy végképp elájult vaddisznó kifeszített bőre sötétlik.

Gogol 1836-ban megálmodott, elképzelt városának vezetősége ebben a Béres Attila által rendezett előadásban kezdéskor épp az aktuális „cserkelés” esélyeit latolgatja. A Morcsányi Géza fordítását használó előadás kapott egy kis vadászati témájú befutó jelenetet, alighanem a dramaturg, Ari-Nagy Barbara tollából. Ennek során a nagyszerű miskolci színészcsapat megismerteti velünk a település ölni készülő, de már részben részegen szuszogó, pálinkázó elitjét. A cserkelés egyébként a vad megközelítését, becserkészését jelenti, s a szakkönyvek szerint nem más ez, mint „rövid leállások hosszú sorozata”, melynek során az üldöző csöndben a vadhoz lopódzik és zsákmányul ejti. A tudnivaló: az győz, aki előbb veszi észre a másikat. Ez a mindenkit lefizető, megverető vagy félelemben tartó Polgármester (Görög László) által fékezni és irányítani próbált sanda leskelés egyébként a városka egész életét jellemzi. A szervezett, kölcsönös tolvajlás a település megszokott üzemmódja.

De jól elvannak ezek az urak itt. Pilinyi Márta jelmeztervező ruhái lógnak a szegényebbeken és soványabbakon, feszülnek a túlsúllyal küzdő, minden jóval kitömött    hatalmasokon. Sárgászöld ing, libazöld nyakkendő a polgármesteren, mohazöld zekék, vadászbarna díszek az alattvalókon. Koromszín paszományzsinórral futtatott, kékesfekete díszruhában pipiskedik a titkon hatalomátvételre készülő Kórházigazgatónő (Seres Ildikó), folytonos oxigénhiánnyal küzd a fél település gyermekeit nemző, de kijózanodni sosem tudó Járásbíró (Gáspár Tibor), s minden alávalóságra kapható a bármilyen parancsot végrehajtó, tányérsapkás rendőrfőnök (Salat Lehel).    Mellettük csak szerencsétlenkedni tud a súlytalan Tanfelügyelő (Feczesin Kristóf) és a röhejes ellenzékiként fellépő Postaigazgató (Kokics Péter) is. A két csóró városi képviselő Bobcsinszkij (Bodoky Márk) és Dobcsinszkij (Farkas Sándor) eltitkolni próbált, ámde jól látható érzelmi kapcsolatban van egymással ebben az előadásban. „Álljatok egymás mögé… Ahogy szoktatok!” – mondja nekik egy alkalommal röhögve, de kiköpő utálkozással a polgármesterük. Ő mindenkiről tud mindent, legalábbis úgy véli. De amibe most harminc éves tapasztalata ellenére belesodródik, azt – ahogy mostanában mondják – nem látta jönni.

„Leszarom apámat!” – mondja óvatosságra intő szolgájának, Oszipnak (Szegedi Dezső) a minisztériumi teendői elől megszökött, minden pénzét elkártyázott, s most a kopott szállodában dekkoló, korgó gyomrú aranyifjú, Hlesztakov (Simon Zoltán). Őt nézi tévesen vizsgálatra érkező revizornak Bobcsinszkij és Dobcsinszkij, s a rémhír, hogy már két hete itt leskel, csak nem vette eddig észre senki, pánikot kelt még a polgármesterben is. Az iratmegsemmisítő gépezet nagyobb sebességre kapcsol az irodában, Görög László pohos polgármestere pedig elindul, hogy elejtse a hívatlan vadat. Becserkészi, méregeti, egyszerűen „kitanulja” a hányaveti, fiatal fickót, a nagyképű, ifjú senkit, akinek mint ő maga hirdeti, „lételeme a kultúra”, s szinte belenyomja a helybéli mocsárba. A megrettent helybeliek etetik, itatják, utolsó pénzüket is a zsebébe dugják. Amíg az ellenfelet le lehet fizetni, addig nagy baj nincsen. És Hlesztakovot le lehet fizetni. Szépen fölépített jelenetek során derül ki, milyen korszerűen romlott ez a táplálkozására és „jó hírére” kényes, kockahasára, fittségére hiú, végtelenül üres, ám de találékony és ravasz, „kipattintott” politikuspalánta. Lesz még ebből sokak sorsát befolyásoló szörnyeteg, most készül, itt edződik éppen, és Simon Zoltán ezt kiválóan meg is mutatja a közönségnek. Fehér inge, fekete nadrágja kiemeli őt a helybéliek kúszó-mászó seregéből, s akár a terített asztal mellett ágál, akár – a polgármester által valami kiállításról „kölcsönzött” – százhúsz fokos párlattal megtöltött pohárral a kezében imbolyog, akár a buli fénypontjaként megnyíló jacuzzi meleg vízébe csobban csupaszon, ébren figyel. Utolsó pillanatig csábít és csalogat, lehajolva a legkisebb összegért, s a kiéhezett, felkínálkozó nőket is megdolgozza a sejthető előnyökért. Oszip veszélyérzetének és józan eszének köszönhetően menekül csak el, kifosztva a fosztogatókat.

Görög László és Salat Lehel (fotó: Gálos Mihály Samu)

Gogol darabjának honosított változatát ez év februárjában mutatták be a miskolciak. Szépen beleillik az a választás a színház közéleti elkötelezettséget mutató legutóbbi évadaiba. Ez a mű – tehetséges ember kezében – úgy működik, mint a szivacs. Egyszerűen „föltunkolható” vele az adott kor és az adott ország minden problémája. Ez itt most, meg is történik, anélkül, hogy különösebben bántó, durva aktualitások nehezítenék a cselekményt. Az a pár észrevehetően beleszőtt beszólás ott helyben megnevetteti, visszagondolva rájuk talán elgondolkoztatja kicsit a közönséget. Nincs itt áldozat, nincs kit sajnálnunk ebben a történetben. Ellenfél sincs. Ivanovné, a piaci árus (Kerekes Valéria) és Abdulin (Kincses Károly) a friss lazacról, italokról gondoskodó kereskedő lázadása is teljesen reménytelen. A bicskanyitogató modorú, árulásra kész kórházigazgatót Seres Ildikó úgy játssza, hogy érezni véljük sötétülő jövőnket. A nagyszerűen éneklő Varga Andrea vidéki cárnőként viselkedő Polgármesternéje és Rudolf Szonja üvegházi szörnyeteggé nevelt, gótikus feketében furcsálkodó káderlánykája láttán meg végképp azt érzi az ember: Ti, ott fönt, mind-mind nagyon megérdemlitek egymást! Abba meg, hogy itt lent, velünk mi van, jobb bele sem gondolni.

Rusznyák Gábor válogatta össze a játék zenei anyagát. Vannak pillanatok, amikor szinte átfordul zenés játékká az előadás. Kár is lenne kihagyni némelyik énekhangot. 
A jacuzzis csúcspont körüli közös ricsajozás, az „aranyeső a családomra”, meg „a nézését meg a járását”, s a később a becsiccsentett rendőrfőnök által elkurjantott, ám a főnökség által nyomban elröstellt „addide a didit” fölharsanása pompásan mutatja, miképpen ereszti ki a városi elit a gőzt, s a mulatós muzsika, bizony, előhívja a városmajori közönség ütemes tapsát is. Hanem van egy felejthetetlen, lélegzetelállító danászás, ami egyszerűen falhoz állítja a figyelőket. Kétszer is elhangzik egy hervadt dallamú, Hiszünk abban, amik vagyunk! szövegű, vigyázzállásban előadott párthimnusz féle kórusszám, aminek még az emléke is jeges hideget hoz rám. Remélem, hogy friss paródia, de olyan valóságos, hogy ijedten keresgéltem a neten, ki kell-e tennem az idézőjelet, mert megeshet, hogy valahol esetleg szó szerint használják, élesben. De szerencsére nem találom nyomát.

Kicsit arra készültem, hogy majd forradalmi hangulatban távozom, de nem feszíti harag ezt az előadást. Itt van előttünk a korrupció kettőszázéves, nagy képeskönyve, nézegetjük, s meg sem rezdülünk a látottak ijesztő aktualitásán. Mindenki tud mindent. És?... Béres Attila, a rendező nem forradalmárkodik, csak szemlélődik és rögzít. Ettől aztán valami csöndes, viszolygó rémület lesz úrrá rajtunk, hogy ez, amihez hozzászoktunk, s amiben benne vagyunk, most már mindig így lesz.

Gabnai Katalin