Sissi (Erzsébet) Budán; Hegedűs a háztetőn Pesten és Miskolcon; A víg özvegy Szolnokon

 

Mostanában operettet és musicalt nézek, ezekről gondolkodom, holott igazán csak a magas, elit művészet érdekel. Najmányi László szavaival vallom, hogy „a művészet feladata nem a gyönyörködtetés – azt bízzuk a tapétakészítőkre, csipkeverőkre, kertészekre, virágkötözőkre” –, hanem „az elgondolkodtatás, ébresztés, intelligenciafokozás”.¹ Tegyük ehhez hozzá még a konfrontációt, ami nélkül nincs magas művészet, mert a művész az alkotásában involvált egyéniségével, egyedisége újdonságával, sajátosságával, tehetsége eredetiségével önmagában is provokál, szembe megy a már ismerttel, kényelmessel, simogató szépelgéssel. Mint például az erdélyi Poór Lili színésznői zsenije a XX. század elején Jordáky Lajos leírásában: „Az ő művészete nem csöndes gyönyörűséget, nem bánatos meghatottságot kelt, hanem felizgatja a kedélyvilágunkat, megrázza lelkünket, feldúlja egész bensőnket; az a vad, fékezhetetlen erő, ami ebben a nagy asszonyban van, nem játszik a szívek húrjával, hanem ezer körömmel megkarcolja, tépi, szakasztja őket.”²

Az operett célja viszont ezzel pont ellentétes: a tisztán gyönyörködtetés és szórakoztatás, „zenéjének dallamosnak, könnyen megjegyezhetőnek kell lennie, s az unalmat száműzni kell a librettóból is. Hogy a néző az eufória és az optimizmus érzésével hagyhassa el a nézőteret, a happy end e műfajban elengedhetetlen – foglalja össze fontos jellemzőit Heltai Gyöngyi.³ Ezek szerint ki kell mondanunk, hogy az operett nem magasrendű, komoly művészet? Csak könnyű, piacorientált szórakoztatóipari mese és látványosság?

Nem! Mert az operett kötelező velejárója a szatíra, a gúny, az irónia, azaz maga a konfrontáció, mégpedig saját magával szemben is, nem csak szatírájának céltáblájával, a társadalommal, az emberi jellemekkel kapcsolatban.

A musical kevésbé mese és egyáltalán nem szatíra, sokkal közelebb áll a realitáshoz, a valódi társadalmi és emberi konfliktusokhoz, így nem is mindig végződik happy enddel, átmenet az operett és a társadalmi dráma között, sláger-dallamokban, táncban, revüben elbeszélve.   

Amikor „megyek a Csárdáskirálynőre” vagy a „Hair-re”, akkor nem Kálmán Imre vagy Galt MacDermot partitúrájára gondolok, hanem annak egy sajátos színházi vagy filmes megvalósulására, amelyet nem a szerzők, a komponista és a librettista hoz létre, hanem időben, térben távoli szakemberek, tervezők, rendezők, operatőrök, színészek, énekesek és táncosok alkotnak meg.

 

 

Középen Oszvald Marika – Sissi, magyar királyné (Erzsébet), Monarchia Operett

 

Felvetődik a kérdés: művészet-e egyáltalán az (akár egyénileg értelmezett) interpretáció, egy már befejezett, adott mű tolmácsolása? Ideértve a sorozatos előadásokat is.

Ha a közkeletű felfogást vesszük alapul, miszerint a színpadra állítás célja egy kész műnek, zeneműnek vagy szövegnek a szerző gondolataihoz „hű” tolmácsolása – akkor ez egyrészről önmagában is lehetetlenség, másrészről pedig ebben az esetben az előadás (elő-adás, tehát már „hátul” kész, csak elő kell adni) lényegében csak mechanikus művelet, elég lehet hozzá egy jól beprogramozott „okosrobot” is. Ebből az következik, hogy „előadóművészet” mint olyan, nem létezik. Valami vagy művészet vagy elő-adás, közvetítés, tolmácsolás. Az „előadás” ugyanis, ismételjük, mechanikus művelet, a művészet viszont ennek tagadása: mindig valami új, egyedi és egyéni lényeg megjelenése, s mint ilyen, feltétlenül konfrontáció a már adottal, a megszokottal, a konvencionálissal.

A kérdésünkre tehát a rövid válasz: nem művészet az interpretáció, egy kész mű (új) előadása.

A hosszabb válasz – de, igenis művészet. Mégpedig eredeti, teremtő, azonos értékű minden mással, amit ezzel a szóval illetünk, hogy művészet. Legalábbis abban az esetben, ha az interpretátorok konfrontációt vállalva újat, egyénit, egyedit visznek bele a kész darab előadásába, mert akkor az már egy eredeti, új alkotás, amelyben az előadók (zenészek, karmesterek, énekesek) nem interpretátorok többé, hanem szuverén, autonóm és szabad alkotók. Vagyis művészek, a szó legteljesebb értelmében. Ezért képes az interpretáció magas művészetté emelni elvileg bármilyen szórakoztatóipari terméket, például az operettet is.

Ha az operettet előadók csupán kivitelezők, tolmácsok, akkor nem keletkezik műalkotás, mert hiányzik a konfrontálódó szuverén, autonóm, újat-alkotó művész-egyéniség. A művészet ugyanis mindig arról szól, aki létrehozza az adott pillanatban. Azaz magáról a szín-, tánc- és énekművészről: maga-magát fejezi ki benne, és hatása, értéke attól függ, hogy ez a „maga” gondolatokban és érzelmekben mennyire összetett, milyen gazdag egyéniség, mennyire szenvedélyes, és hogy kifejezőeszközei mennyire egyediek, sokrétűek, hatásosak, erősek, érzékletesek. (Ez vonatkozik a rendezőre is – természetesen –, áttételesen: az ő kifejezőeszközeinek tárházába tartozik a produkció összes alkotója.)

Ha elfogadom a definíciót – márpedig miért ne tenném, hiszen én határoztam meg –, akkor azt mondom, hogy a művészet konfrontációval tör az újra, míg a piacorientált szórakoztatóipari termék egyetértéssel ismétli a régit. (Az a mű, amelyből hiányzik, akár rejtetten is a konfrontáció – nem művészet, hanem apológia, propaganda vagy üres szépelgés, giccs.)

Ugyanakkor egy szórakoztatóipari mű és annak előadása közé beékelődhet a magas művészet, amennyiben az előadók, a kivitelező interpretátorok helyébe újat adó, eredetit létrehozó alkotók lépnek, akár rendezőként, karmesterként vagy szereplőkként. Megint Najmányit idézve: „Ahhoz, hogy bennem megmozduljon valami, a zenénél jóval több kell. Egyéniség, attitűd, közlendő például.”⁴

A befogadók oldaláról is hasonló a helyzet: a műélvezet, a művészetben való elmerülés önmagában is konfrontáció, szellemi-lelki munka – és nem is könnyű munka (vö. „könnyű zene” vs. „nehéz műfaj”), mert a recipiensnek le kell győznie a felszínes élvezetet, ki kell jönnie az érzelmi-szellemi komfortzónájából, vagyis konfrontálódnia kell saját magával is.

Jeles András filmrendező fogalmazta ezt meg legutóbb egyik facebook-kommentjében: „A vicc az, hogy a műalkotások befogadásához valamennyi másodlagos (nevezzük így) kreativitás szükséges. Magától értetődik, hogy az optimális (termékeny, értelmes etc.) befogadás (elsajátítás) mintegy a mű másodszori létrehozását kell, hogy jelentse. Szóval ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, azaz, ha képtelen vagy a muzsikus játékához mérhető koncentrációval, fantáziával és ihletettséggel a hangzó anyag alakulására figyelni, akkor mint publikum illetéktelen és fölösleges vagy, vedd úgy, mintha ott se lennél. És persze ugyanez vonatkozik az irodalommal, színházzal etc. való találkozásod helyzetére is.”⁵

Ennyi bevezető elmélkedés után lássunk néhány példát a fentebb vázolt elméletre, négy különböző színpadi produkciót az elmúlt, 2021‒22-es szezonból.

 

Sissi, magyar királyné (Erzsébet)

Monarchia Operett

Tavaly nyáron a Városmajori színpadon volt látható Huszka Jenő – Szilágyi László Sissi, magyar királyné (Erzsébet) című „monarchista” operettje a Monarchia Operett-társulat prezentálásában. A „téma – darab – társulat” hármasában egyedül a darab nem monarchista, hiszen jóval a monarchia felbomlása után, 1939-ben született, így legföljebb nosztalgiaként értelmezhetnénk monarchistának. „Dac-monarchistának”, aminek az lehet az alapja, hogy – figyelembe véve a fenti dátumot – túl vagyunk már Ausztria bekebelezésén a náci Németország által. Ellenben az osztrák császári udvarnak az operettben manifesztálódó rajongása a magyar nép iránt, annak őszintesége igencsak kétséges, ismerve a történelmi előzményeket. Márpedig ez van a cselekményben: Ferenc József császár szeret minket, nálánál csak hitvese, Erzsébet királyné szeret minket jobban, mivel őfelsége beleszeret a magyar szabadságharc hívébe, a vonzó Andrássy Gyula grófba. Ezért mi forrón viszontszeretjük az uralkodó párt. Mindez, a színlap ismertetése szerint is valószínűtlen legenda, ezért ideális téma lehetett volna egy gunyoros operetthez. Vicces, mókás epizódok persze vannak a produkcióban, köszönhetően a táncos komikusoknak, konkrétan Kerényi Miklós Máté ifjúi lendületének és humorérzékének, Kollár Péter Erik játékkedvének, valamint Oszvald Marika vehemens temperamentumának. És ők pont annyira énekesek, amennyire stílszerű egy operettben: nem operásan áriáznak, hanem a beszédhangjukhoz közelebb dalolnak, ezzel ellenpontozva a komolykodást. A királynét alakító primadonna, Denk Viktória viszont komolyan gondolja magát Erzsébet királynőnek, ezért melodramatikusra és túlzottan (a végén szinte elviselhetetlen mértékben) apologetikusra (!), patetikusra hangolja és tolja a giccs felé az operett alaphangulatát, amúgy szép szopránjával. Ferenc József császárként Árvai Dániel tenor – ez önmagában is abszurd, de ez sincs ironikusan kiaknázva. Pedig nagyszerű lehetőség lett volna a küllemében és hangjában ideális bonviván konfrontálása a nagy bajusszal és pofaszakállal közismertté vált császár szólamával (amit direkt az ő kedvéért szerzett a rendező, Kerényi Miklós Gábor!).

Az előkelőségeket kiszolgálók, illetve a „pórnép” képviselőinek énekes-táncos bemutatója ad némi üdeséget a történetnek. Itt kiemelkedik az együttesből Haraszti Elvira, az ab ovo operettre termett, temperamentumos szépség, aki mindent tud, amit ebben a műfajban tudni kell, ragyogóan énekel, táncol és játszik. Egyedül stílusérzéke lazul meg olykor, amikor illegése-billegése átlibben közönségességbe. De a táncra, különösen a lányokéra általában is jellemző, hogy nem eléggé artisztikus, sokszor direkt magamutogató és ízléstelen, s akkor még nem szóltunk a vásári magyarkodásról, a jelmezek mértéket nem ismerő mű„ mű-„népiesch-ségéről”.

A fő gond azonban az egész produkcióval kapcsolatban az, hogy nem a mából, a mi életünkből tekint a múltra (ezért nincs benne konfrontáció), hanem közömbösen, érdektelenül, ezért az egész megmarad üres szépelgésnek, egy-két ironikus-komikus betéttel. Így ezt a produkciót egy giccs giccses előadásának értékelhetjük.

 

Hegedűs a háztetőn

Budapesti Operettszínház

Még sokak emlékezetében élénken él a 70-es évek Hegedűs a háztetőn-előadásából Bessenyei Ferenc Tevjéje, hol kedélyes, hol kissé pátoszos, messze ható, öblös orgánumával. 2021-ben a Budapesti Operettszínház ekkora hatású énekes színészt nem tud elővarázsolni Sholom Aleichem‒Joseph Stein‒Jerry Bock‒Sheldon Harnick musicaljéhez, így négyen is osztoznak a szerepen (Földes Tamás, Dézsy Szabó Gábor, Homonnay Zsolt, Faragó András), de egyikre sem emlékszem, pedig többször láttam az előadást, amely most is nagy siker, ezért is kell a sokszoros szereposztás. Oly mindegy, hogy ebben a látványos tömegprodukcióban kik játszanak. Amúgy mindenki, „a színház valamennyi művésze közreműködik” benne! Legalábbis a reklám szerint.

 

 

Hegedűs a háztetőn – Budapesti Operettszínház

 

Ám a rendező, Bozsik Yvette fejében nem született semmilyen eredeti gondolat a darabot illetően, hogy mégis miről szól nekünk, ma ez a történet. A mű, amelyben az orosz zsidó családfő sorra veszíti el leányait, akik az ortodox hagyományokkal szembeszállva, autonóm módon kiválasztott szerelmüket követik – szórakoztató revüként elevenedik meg. Erőteljes modern balett, hatásos, lendületes kartáncokkal és szólókkal. És éppen ebben, a nagyszabású revü koreográfiájában mutatkozik meg a rendező-balerina kreativitásának tartalmatlansága: még a pogrom jelenete is súlytalan, kedélyes-látványos tánc csupán. Mert az ürességet nem kompenzálja a még oly tetszetős koreográfia bravúros kivitelezése sem, hiába a nagyzenekar, a fényjáték és minden látványos masinéria. Még a mindig szórakoztató Oszvald Marika sem találja itt a helyét túlméretezett fejfedőjében. És konvencionális a többi, egyéniségét vesztett szereplő, beleértve a szürreális álomjelenet elviselőit is. Egyedül Kerényi Miklós Máté szabólegény-figurája mutat eredetiséget vérbő temperamentumával, ugyanakkor fájóan közhelyes a Chagallra rámutató motívumok felbukkanása ebben a miliőben.

Összességében egy drámai daljáték technikailag színvonalas, tartalmában azonban giccses előadását láttuk.

 

Hegedűs a háztetőn

Miskolci Nemzeti Színház

 

 

Krivácsi Vica Sára, Kerekes Dorina, Prohászka Fanni, Görög László,    Czvikker Lilla, Mészöly Anna és Nádasy Erika – Hegedűs a háztetőn, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

 

Hogy miként lehet a legmagasabb szinten művészet a Hegedűs a háztetőn című musical, arra példa a Miskolci Nemzeti Színház bemutatója.

Már a színpadkép megfogja a nézőtérre belépőt költőiségével, a lakhely bensőséges otthonosságával. Természetesen itt is az ismert dallamot húzza a hegedűs a tetőn, álomszerűen, mégis valóságosan az éjjeli kékben. Nincs szükségük Chagall-reminiszcenciára. Fejbevágó az a hitelesség, részletekbe menő realizmus, amelybe ezt a költői szöveget, játékot, (nép)táncot és zenét belehelyezik. Béres Attila elementáris erejű rendezése a cselekmény eleji idilli vigadozásba is belenget kellemetlen, fájdalmas érzetet a múlt horrorjából és a jövő katasztrófájának előérzetével. Az otthonosság, a melegség, az emberiesség pusztul a keresztet vető (!) vörös katonák fejbe kólintó, vad tombolásában. Mindez didaxis nélkül hat a maga közvetlenségében. Egyszerűen feltárul a falu, Anatevka zsidó aprajának és nagyjának mindennapi élete, emberi konfliktusaik, sajátos, de 
egzotikummentes ünnepeik és elűzésük tragédiája. Nincs operett-vidámkodás, viszont üt az önironikus zsidó humor. És mint e rövid leírásból is kitűnik, az előadás tele van belső konfrontációval.

 

 

Hegedűs a háztetőn – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

 

Görög László mint Tevje – katartikus színészi alkotás. Mély átéléssel vezeti végig a tejesember örömteliből szenvedésbe forduló sorsát, temperamentumosan, ám mindenféle olcsó poénkodás nélkül. Éneke és tánca magától értetődő természetességgel szervesül prózai megszólalásával. Pátosz nélkül is súlya van. Felejthetetlen...

Kozma Attila koreográfiája a zsidó néptánc lépéseiből készített lendületes kavalkád. Kivitelezése bravúros a táncosok mellett a játékban aktívan közreműködő énekkar közreműködésével. Aki pedig mindehhez a talpalávalót húzza, az a Budapest Klezmer Band, Fegyával (Jávori Ferenc) az élen. Egyébként nem volt egyszerű a jogtulajdonosoknál elérni, hogy ezzel az intimitásában is hangulatos zenével menjen a darab az amerikai csinnadratta helyett. A kiküldött hangfelvétel győzte meg a szerzőket, akik elámultak, amikor megtudták, hogy ezt a tömör, autentikus hangzást összesen hét ember éri el (Fegya közlése).

 

A víg özvegy

Szigligeti Színház, Szolnok

 

 

Dósa Mátyás és Harna Péter – A víg özvegy, Szolnoki Szigligeti Színház

 

Lehár operettjének van egy klasszikus amerikai filmfeldolgozása 1925-ből, még a némafilm korszakából. Igen, néma filmoperettről van szó, a filmtörténet egyik legnagyobb öntörvényű zsenijének, Erich von Stroheim (1885‒1957) átíratában és abszolút eredeti filmes megvalósításában. A bécsi származású rendező színészként is zseni volt, szét sem lehet szálazni, hol végződik a rendező, és hol kezdődik a színész (akárcsak Chaplinnél), hiszen még apró termetét is dramaturgiai szereppel ruházza fel, amikor alaposan kijátssza későbbi filmjeiben. A víg özvegyben őt magát nem látjuk, annál inkább a keze nyomát mindenütt, legfőképpen gyilkos iróniájában, a szereplők karikírozásában, hogy megmutathassa a külsőséges szépelgésbe belemerülő arisztokrácia és az alulról arisztokratává válni igyekvő ingyenélők gondolatainak és érzelmeinek képmutató és hazug voltát. Azaz az elegáns, szép, vonzó külső mögött megbúvó kegyetlen, züllött jellemeket. A hagyományosan felfogott operett önmaga ellentétébe fordításáról van tehát szó. Ehhez Stroheim (és forgatókönyvíró társa, Benjamin Glazer) csak bizonyos motívumokat használt fel Lehár művéből, kimaradt például a második szerelmes-vonal, a Camille De Rosillon „kereskedelmi tanácsos” és a nagykövetné, Valencienne alakja teljes egészében. Stroheimet ugyanis „Monteblanco” grófság (eredetileg „Ponteverdo”) belső viszonyainak érzéki-groteszk ábrázolása foglalkoztatta mindenekfelett, és kevésbé a melodramatikus vonal.

Azt hiszem, nem kell tovább bizonyítani, hogy Stroheim filmje egyenes tagadása a giccsnek, és tökéletesen megfelel a kontrasztokból és konfrontációkból építkező, önálló és eredeti műalkotás kritériumainak.

1934-ben újabb, már hangos filmadaptációt gyártottak az operettből Hollywoodban, a berlini születésű, német majd amerikai filmvígjátékok mestere, Ernst Lubitsch (1892‒1947) vezényletével, a híres francia dalénekes, Maurice Chevalier és a Sonia szerepnévre hallgató Jeanette MacDonald főszereplésével. A filmben az amerikai revü látványelemei lépnek az elidegenítő irónia helyébe. Kifejezett gúny talán csak a „túltolt” díszletekben kap hangsúlyos jelzést.

Szinetár Miklós, ez a mi 90 éves rendezőfejedelmünk sokadszorra állítja színpadra ezt az operettet is. Mostani, a szolnoki Szigligeti Színházban megvalósult elképzelése sok újdonságot, eredetiséget hoz a dalműbe, rendkívüli színháztörténeti eseménnyé emelve a produkciót. Pedig – gondolhatnánk – aligha tesz egyebet, mint jól bevált koncepcióját, régi színpadi rendszerét működteti új szereplőkkel, és a nála nélkülözhetetlen iróniát a mai kornak szóló kiszólásokkal dúsítja fel. A YouTube-on nézhető 1995-ös rendezésében például az aktuális kiszólás: az özvegy millióiból „kis hazánk rendezheti a legközelebbi világkiállítást”, most, 2022-ben a leszavazott Olimpiát. Korábban a kor két legnépszerűbb sztárját vonta be az irónia fokozására: Zéta Mirkó nagykövet mundérjában a hangjával is nagyszerűen karikírozó táncdalénekes, Koós János mókázott, az iszákos Nyegusként meg a zongoraművészből korszakos televíziós személyiséggé, műsorvezetővé vált Antal Imre bohóckodott nagyszerűen. Nyegus, ez az egész cselekményt végigkísérő konferanszié-féle pedig arra reagál egyik mai replikájával, hogy mennyi telik neki ismerkedésre a nőkkel „közalkalmazotti fizetéséből”. (Mészáros István mesteri karakterrajza.)

Ám Szinetár merészebb beavatkozást is felvállal az irónia felerősítésére. Kettős csavarral megduplázza a gúnyt, amikor új szereplőket emel be a darabba. A főlakáj („a rendezkedő”) és a szobalány korábban nem létező alakjai alapvetően szellemes keretként szolgálnak az előadásban. Kettőjük incselkedése mellett aztán a szobalány megejtően groteszk viselkedése emeli helyenként katartikussá az iróniát, amikor őszinte átélését eltúlozva rajong az előkelő hölgyért, Glavári Hannáért. Ennek komolyságát komikummá fokozza, midőn szándékolt nyers hangocskáján megelőlegezi, majd ismétli, illetve ismételné a primadonna híres áriáját, a Vilja-dalt, ha főnöke, a főrendezkező hagyná. (Fejes Katica remek játéka és Vándor Attila roppant elegánsan viselt, visszafogottságában is hatásos szolgálatkészsége emlékezetes.) Egyébként ő, a „rendezkedő” inti be a látványos dekorativitásával lehengerlő, mégis egyszerű sík háttérdíszlet nyitható-zárható paneljei mögé rejtett zenekart s vele az egész színpadi játékot. A zenekar előtt éneklő színészek a két oldalt takarásban elhelyezett monitorokon követhették a karmester intéseit. Ezt az elrendezést a kényszer szülte, a társulat ugyanis ez év szeptemberéig ideiglenesen az Aba Novák Agóra Kulturális Központban működött a felújítás alatt álló szolnoki Szigligeti Színház legutóbb 1990-ben átadott épületének újbóli megnyitásáig. Így viszont a karmester nem látja a színpadon lévő énekeseket, nem látja, mikor vesznek levegőt és készülnek rá egy-egy frázisra, hogy finoman kísérhesse őket. Eme nehezített körülmények ellenére Cser Ádám és Kanai Toshifumi karmesterek pontosan követték a játékosokat.

A gazdag, azaz víg özvegy koronás szerepét napjaink egyik, ha nem a legjobb operettprimadonnája, Lőrincz Judit énekli, táncolja, játssza hihetetlen energiával és szívóssággal estéről estére. (A pesti közönség bánhatja, hogy nem láthatja.) Tökéletesen kidolgozott koloratúr szopránja mindig magabiztosan szól, a Vilja-dalban bravúros és lebilincselő, amikor pianóban kitartja a magas H-t. Ugyanakkor vékony alkatával, tekintélyt parancsoló tartással kecses táncokat lejt, nem beszélve némi távolságtartást sejtető, kimért, elegáns mimikájáról és gesztusairól. Nincs „édeskedés”, affektálás, a giccs oly gyakori velejárója sem. Játék van és szerelem. Ebben több partnere is szolgálja a primadonnát, ugyanis Danilo Danilovics követségi titkár és Camille de Rosillon párizsi gavallér, valamint Valencienne nagykövetné szerepeit megosztották, így több énekes színész kipróbálhatta magát. Danilo bonviván szólamát Buch Tibor és Bot Gábor vitte. Buch Tibor sziporkázó, lezser eleganciája utánozhatatlan. Szerelmi rajongása az özvegy iránt elementáris, helyenként drámai, mint például a Hannával való szakítás jelenetében, miután elhiszi, hogy özvegy szerelme férjhez szándékozik menni De Rosillon hozományvadászhoz. Remek, amikor ki is megy meg nem is, végül mégis csak lelép a színről a maradás vágyával. Jó színész! Baritonba hajló tenorja kellemesen, akadálytalanul szolgálja karakterének akcióit. Váltótársa, Bot Gábor visszafogottabb, kevesebb színészi látványelemmel dolgozó énekes. Legalábbis az általam látott alkalmakkor. Jól áll rajta is a mundér, és világos tenor hangja is áthatóan szól.

De Rosillon eleve kissé amorf alakjának (nem világos, egyenrangú vetélytársa-e Danilonak az özvegy kegyeiért, vagy csak mímeli ezt, mert van neki igaz szerelme, Valencienne, aki viszont már elkelt), szóval az ő figurájának Erdős Róbert és Beeri Benjámin kísérelt meg vázat, karaktert adni. Erdős Róbert Rosillonja amolyan hétköznapi rámenős fiatalember, aki nem túl nagy szenvedéllyel lát neki a hódítás műveletének a milliomos víg özvegy, Hanna irányában, de Valencienne-hez, a kívánatos és léhaságra hajlamos nagykövetnéhez is inkább élvetegen, mintsem valódi szerelemmel közeledik. Erdős jól iskolázott lírai tenor hangján kevés dinamikát, de megbízható, egyenletes teljesítményt nyújt. Beeri Benjámin az operettszínházi Hegedűs a háztetőn kórusából lépett át ide, bár már ott is volt egy néma „magánszáma”, amikor letelepedett a színpad közepére szunyókálni egyet. Rá viszont nem jellemző a stabilitás, cserébe izgalmat, több érzelmet élhetünk át a helyét nem lelő, magát kényelmetlenül érző, de többre vágyó, törtető fickó alakjában. Egyedi színű lírai spinto tenorhangjának érzéki erejével veszi le lábáról a hölgyeket (és a közönséget), ezzel válik igazolttá nőcsábász híre a társaságban. A karakter még nem kiforrott, ám a színészi teremtőerő belső küzdelmét, azt a bizonyos önmagával való, az írás elején ecsetelt konfrontációt képviseli. Kívülről, mozgásban keveset mutat, kezét-lábát még nem komponálja bele teljesen a figura tartásába, viselkedésébe. Belső feszültsége viszont annál intenzívebben sugárzik. Ebben az első, sorozatban játszott nagy szerepében volt néhány pillanat, amikor belefeledkezve adta át magát a szituáció érzelmi telítettségének. A dramaturgiailag kézenfekvő megoldás helyett De Rosillonja nem mindig az a könnyelmű fiatalember, aminek indul, hanem váratlanul komolyan beleszeret a nagykövet feleségébe, Valencienne-be. Simogató hangján, pianóban eldalolt szerelmi vallomása alatt megállt a levegő a teremben, mint egy nagyopera nagyjelenetében.

Valencienne, a nagykövetné hálás szerepében Somogyi Lili Máriát és Józan Vivient láttuk. Az ő karakterük sem szimpla, ténsasszonyként kell felvállalniuk az új kalandot De Rosillonnal. Harsány vörös ruhájukban mindketten kellemesen, lazán mozognak a színpadon, Somogyi Lili Mária talán kacérabb, játékosabb, Józan Vivien picit komolyabb, zeneileg erősebb. Mindketten hozzák a bájt, a fiatalság üdeségét. Tiszta, fényes szoprán énekhangjukat könnyedén váltogatják a prózai megszólalásokkal. Ők máris kész, rutinos énekes színészek, gyakorlottan mozognak, akár merészen kánkánoznak is a színpadon.

A primadonna és bonvivánja, valamint a második szerelmespár körül forgolódó karakterek mindegyike mesteri karikatúra: Zéta Mirkó nagykövet (Zelei Gábor), Kromov követségi tanácsos (Horváth Gábor), a primadonna kegyeiért, helyesebben vagyonáért versenybe szálló férjurak, Vicomte Cascade (a testességét könnyedséggel párosító Harna Péter) és a hetyke Raoul de Saint Brioché (Dósa Mátyás), Zsugorovits gazdasági vezető (Karczag Ferenc), Bogdanovits követségi titkár (Horváth György), valamint a szerelemre kiéhezett asszonyok, Olga (Kertész Marcella), Sylvia (Lugosi Claudia) és Praskowia (a félelmetes komika, Gombos Judit). A Szinetár Miklós által kreált kacagtató autós burleszk-jelenetben a sofőr színes figuráját Ónodi Gábor teremti meg bravúrosan. Ő szállítja be a színre főhősünket, a holtrészeg Danilo Danilovics követségi titkárt.

Külön ki kell emelni a finoman stilizált, látványos, de nem agresszíven tolakodó, élénk jelmezeket (Balla Ildikó), a hajtogatott-tologatott díszlettel és a fényekkel is szabadon bánó látványtervezőt (Horesnyi Balázs), valamint a fergeteges koreográfiát (Pethő László, Hátszegi Erika).

Ötször néztem meg A víg özvegyet Szolnokon, és nem zárhatom le cikkemet anélkül, hogy köszönetemet ne fejezném ki azért az előzékenységért és támogatásért, amellyel minden alkalommal elősegítették munkámat a színház munkatársai és az előadás létrehozói.

 

Geréb Anna

 

 

JEGYZETEK

¹ Czibolya Tamás: „Félelmekkel teli korszak jön vissza”, interjú Najmányi Lászlóval, Kult: „Félelmekkel teli korszak jön vissza” | hvg.hu

² Jordáky Lajos: Janovics Jenő és Poór Lili, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971, 79. o.

³ Heltai Gyöngyi: Az operett metamorfózisai 1945‒1956 – A „kapitalista giccs-től a haladó „mimusjáték”-ig, ELTE Eötvös Kiadó, 2012

⁴ Czibolya Tamás: „Félelmekkel teli korszak jön vissza”, interjú Najmányi Lászlóval, in Kult: „Félelmekkel teli korszak jön vissza” | hvg.hu

⁵ Jeles András 2022. június 23-i bejegyzése