Bella Máté – Karafiáth Orsolya: Macskadémon - Szentendrei Teátrum –    Pinceszínház – Gergye Krisztián Társulata

Macskadémon, macskakő..., ismételgetem magamban lépéseim ütemére, ahogy közeledem a szentendrei Városháza udvara felé. Fülledt, nyári este, szürkület. A színpad fölé emelkedő magaslaton ül egy kandúr, s jellegzetes hangjával már az előadás kezdete előtt sajátos, kísérteties légkört teremt. A színpadkép tökéletesen illik a régi házak, szűk, kanyargós utcák teremtette életérzéshez.

Mester Viktória (fotó: Szabó Réka)

Mielőtt túlságosan átadnánk magunkat ennek a hangulatnak, gyúlnak a fények, és az eddig kéménynek hitt magaslat egy kaparófává alakul. Megelevenedik a színpad, a Pincszínház és Gergye Krisztián Társulatának Macskadémon című „mjuzikel”-komédiája a szokatlan vizuális élménnyel (díszlettervező: Zöldi Z. Gergely) már az első percekben kizökkenti a nézőt komfortérzetéből. Bár a darab egy ősi, tibeti mondán alapul, mai problémák özönét zúdítja ránk abszurd humorral. A legenda szerint a házat, ahová Macskadémon telepszik, átok sújtja. A gonosz lény mindent megtesz, hogy az úrnő szívét megszerezze. Ha sikertelen, meg is öli szerelme tárgyát és továbbáll. A modern értelmezésben a helyszín egy macskaház, mely sok rejtekhelyével egy négylakásos társasház lelki és fizikai nyomorának, gondjainak sűrítménye. Itt uralkodik a Macskadémon, aki úgy manipulálja a lakókat, hogy az egyes karakterek gyengeségeit erősítve, önbecsülésüket lerombolva még reménytelenebbé teszi az életüket. Ide érkezik az új áldozat, a mit sem sejtő, új bérlő, Orsi. Az evés-zavarral küzdő, párkapcsolati kudarcoktól megviselt, önbizalomhiányos szingli lány tálcán kínálja sebezhetőségét a Macskadémonnak. A fiatal nő egy napja olyan, mint bármelyikünké, aki bal lábbal kelt fel. A hétköznapi elemek szerethetővé teszik a karaktert és közel hozzák a nézőhöz. Találkozhatunk összerakhatatlan Ikea-bútorral, ellenállhatatlanul finom húsgolyókkal, édességekkel, eldugult lefolyóval és pofátlan, kiszámíthatatlan szerelővel. A főszereplő alakjába sok önéletrajzi elemet rejtett a szerző, Karafiáth Orsolya. A főhős ártatlan, Rigó nevű cicája is ide sorolható. A kis kedvenc háziállat és a Macskadémon szembeállítása szimbolikus párhuzam. Az Orsit (Mester Viktória) körülvevő tipikus karakterek is mindannyian valamilyen értelemben áldozatok: a hajdan szebb napokat látott, zsugori főbérlő, Bori néni (Nádasy Erika); lezüllött, szinte állati szintre süllyedő férje, Máté bácsi (Mertz Tibor) és a depressziós író, András (Mátyássy Bence). Orsi, foglalkozásából adódóan empátiával közeledik a már-már menthetetlen lakótársaihoz, buzgó segíteni akarása azonban komikus. Jelszava a mindenki számára kimondhatatlan konstruktív konfliktuskezelés.

A mindig más alakban kísértő démon (Szemenyei János) minden megjelenése egy újabb adalék az önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal vívott harchoz, rengeteg nyelvi leleménnyel, humorral, teátrális eszközzel megjelenítve. Csalódás, magány, szorongás, depresszió, az öregedés és annak elfogadása, alkoholizmus, a másság kérdése, egészségügy, karantén, oltás, járványkezelés mind-mind előkerülnek. Az egyes jeleneteket továbblendíti, előre értelmezi vagy utólag magyarázza a narrátor, maga a szerző, Karafiáth Orsolya. Extravagáns lénye a humor egyik forrása. Szólásferdítései, szájbarágós magyarázatai akkor is megmondják, mit gondoljunk, ha nem akarjuk. Nehéz nem észrevenni az üzenet aktualitását. A musical stílusjegyeinek felnagyításával, a mozdulatok torzításával, a patetikus részek és komikus pillanatok vegyítésével mintha egy stílusparódiát látnánk.

Szemenyei János, Mester Viktória és Mertz Tibor (fotó: Szabó Réka)

A mű két erős pillére a remekül megírt szöveg és a tökéletes zenei kompozíció. A színpad jobb sarkában álló pianínót már a darab elején megszólaltatja mestere. A hangszernek és a zongoristának végig kulcsszerepe van. Minden megnyilatkozás, mozdulat, hangulatváltozás a zenei kísérettel szinkronban történik. A zenei stílusok, műfajok, korszakok színes kavalkádja igazi csemege. Hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy jól ismert dallam. A boldog felismerés tudata felvillanyozza a nézőt és izgatottan várja a következő meglepetést. Klasszikus művek, zongoradarabok, szimfóniák dallamai, musicalek, rockoperák részletei, emlékezetes színpadi beállításai, a boldog békeidők filmjeinek melódiái utaztatják a közönséget térben és időben. Akik a szünetben elhagyták a nézőteret, lemaradtak az ajándékról, amit a zenei élményekben még gazdagabb második felvonás nyújtott. Önmagukban is emlékezetes szólókat, duetteket hallhattunk. A távozók mentségére szóljon, hogy talán tényleg kicsit sok volt a macskajajból.

Az egyes karakterek jellemzését, a változások érzékeltetését beszédesen szolgálják a színek, a különleges, extravagáns jelmezek, korhű kellékek. (Jelmeztervező: Béres Mónika.) Orsi kislányos, rózsaszín overálja szürkére változik, ahogy lehúzza a környezete. Bori néni hol nejlon otthonkában, hol egy primadonna rikító ruhadarabjaival ékesítve eleveníti fel élete állomásait, fejezi ki meg nem valósult vágyait, csalódásait. Előkerül itt a mindent rejtő csipketerítő, bojtos papucs, szőke paróka, tollas kalap, délceg egyenruha, kinyúlt melegítő és atlétatrikó is. Rengeteg jelmez, szerep változik akár egy személyiséghez kötődve is, érzékeltetve, hogy a Macskadémon bennünk lakik, s félelmeinkkel szembenézve talán megszelídíthető.

Bár a „hepiend” szerint a túlélés feltétele a szerelem, a tartalmas emberi kapcsolatok, az üzenet itt mégis csak illúziónak tűnik. A stílusparódiaként is értelmezhető befejezés mintha szándékosan rögtön meg is kérdőjelezne mindent. A ”semmi sem az, aminek látszik” érzés ellenére a néző azért magával viszi a bizonyosságot, hogy a humor és a jó zene segít elviselni az élet abszurditását.

Gelesz Andrea