Beszélgetés Sztarenki Pállal

 

Azzal, hogy a Pinceszínház vezetésére Sztarenki Pál kapott megbízást, a színház életében új időszak kezdődött. Maradtak a nagy sikerű előadások, Székely Csaba Bányavirágára még tíz év után is töretlen az érdeklődés. Az intézmény sokféle programot fogad, egyre több előadásuk szólít meg fiatalokat, ahogy az alkotók közt is egyre több a fiatal tehetség.

Sztarenki Pál 1988 és 1991 között a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1991 és 1994 között az Arany János Színház, 1994 és 1998 között az Új Színház, majd a József Attila Színház művésze volt. Színészi feladatai mellett 2010 és 2018 között a Hevesi Sándor Színház művészeti vezetője, majd két év szabadúszás után a Pinceszínház igazgatója lett. Eddig közel negyven darabnak volt a rendezője, jelenleg 
a Diplomácia a Rózsavölgyi Szalonban, a Semmit se bánok című Székely Csaba-dráma pedig a Pinceszínházban fut hatalmas sikerrel.

 

 

Hogy választódott ez a pálya?

Nem is tudom… Amikor tízévesen ültem Kondoroson a Szabadság utca 52-es számú parasztlakás bejárati lépcsőjén Petőfi Sándor összes verseit olvasva, s az emberek jöttek-mentek mellettem, én arra gondoltam – talán éppen Az apostolnál tartottam –, hogy vajon ők ismerik-e, részesei-e annak a boldogságnak, amit számomra az olvasás élménye ad. Ha nem, hogyan lehetne megismertetni és megosztani velük ezt az élményt? Tudom, ez ma már baromi cikinek tűnik, de Petőfit olvasgatva magam is romantikus, világmegváltó hangulatba ringtam. Ezért is lettem először nyomdász. Rettenetesen imponált, hogy a nyomdászok művelt emberek, s ha kell, az ólombetűkből akár töltényeket is tudnak önteni a hatalom disznóságai ellen, mint 1848 márciusában. Magas és ofszetnyomó gépmesterként végeztem, Békéscsabán, a Kner Nyomdában dolgoztam tanulóként, amire nagyon büszke voltam, hiszen ott készült például Arany János kapcsos könyve. A szónak igenis teremtő ereje van, erre akkor jöttem rá, amikor katona voltam, és beosztottak kutyás őrszolgálatra, csak egy baj volt: halálosan féltem a kutyáktól. Első nap bementem a kennelbe, ahol két őrjöngő vadállat várt rám, Hektor és Néró. Teljesen beszartam tőlük, de mindennap bementem hozzájuk. Akkor épp Thomas Mann József és testvérei című könyve volt nálam, így elkezdtem nekik hangosan olvasni. A kutyák egy hét után – nagyjából már Putifárné sztorijánál tartottam – egyszer csak megnyugodtak, sőt, később várták a folytatást.Ezekután jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, bár ott csak a harmadik alkalommal jutottam el a putifárnéi bizalomhoz.

 

 

^{Sztarenki Pál és Alföldi Róbert – Diplomácia, Rózsavölgyi Szalon    (fotó: Gordon Eszter)}

 

A főiskola milyen élményt jelentett?

Kazimir Károly volt a tanárom, Simon Zsuzsa mellett. Esztergályos Károly tanár úr filmezést tanított, Szabó Gyula pedig beszédtechnikát. Sokan nincsenek már közöttünk, akikkel együtt jártam, mint Ternyák Zoltán és Gesztesi Károly, de osztálytársam volt Csarnóy Zsuzsi, Olasz Ági, Szalai Kriszta, Lipics Zsolt is. Sokan voltunk, kevesen maradtunk. Nekem az igazi főiskolám Kaposvár volt. Babarczy László rendezte a vizsgaelőadásunkat, s felajánlotta, hogy menjek Kaposvárra.

Akkor ez azt jelenti, hogy a legendás kaposvári színházat vezető Babarczy László látott fantáziát a frissen végzett hallgatóban?

Valószínű. Oda szerződni és együtt lenni azzal a társulattal, azokkal a színészekkel életem legmeghatározóbb élménye. Ott volt Jordán Tamás, Lázár Kati, Molnár Piroska, Csákányi Eszter, Koltai Róbert, Kulka János, Lukáts Andor és olyan rendezők, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Gothár Péter, Mohácsi János. A darabok között nem volt kitüntetett, mert eleve ott lenni és szerepet kapni, s látni, hogy ezek a csodálatos emberek hogyan dolgoznak, az volt a kitüntetés. Kaposvárott nem volt divat a szerepet minősíteni. Ott munka volt, feladat volt, és azt nagyon komolyan kellett venni. Babarczy mindig azt mondta, hogy a színjátszás az egyik legkomolyabban veendő munka, s az a legnagyobb hiba, ha a legkisebb energiabefektetéssel akarjuk a legnagyobb dicsőséget elérni. Ez nem megy. Dolgozni kell.

Ott a nagy színészek is játszottak egészen pici szerepeket.

Olyannyira, hogy a más színházakban sokszor lenézett gyerekelőadásokban ott a színház vezető színészei játszották. Komoly vállalás volt a gyerekelőadások létrehozása is.

De hát az a nagy korszak is elmúlt… Miért?

Ez bonyolult ügy, nehéz erre röviden válaszolni, hosszasan pedig talán ma már

igazságtalan is lenne, hiszen az a legendás kaposvári Csiky Színház sajnos megszűnt.

Maradjunk a rövidebb válasz lehetőségénél. A diák megtagadhatja a Mesterét – hiszen ez a dolga. A Mester soha. Legyen elég ennyi a válasz.

Adalék ehhez: amikor kiderült, hogy elszerződőm Kaposvárról, azonnal hívott Békéscsabára Ruszt József, vendégként Sütő András Szuzai menyegző című drámájának főszerepét, Parmeniont játszani. A vasútállomáson minden alkalommal automatikusan úgy kértem jegyet, hogy Kaposvárra utazom, mire jelezték, ez a vonat Békéscsabára visz. Egy idő után már csak röhögtek rajtam: ez az a csávó, aki Békéscsabára utazik, de Kaposvárra kér jegyet. Így vagyok a kaposvári Csiky Gergely Színházzal a mai napig. Bárhol is legyek, mindig a legendás kaposvári Csiky Gergely Színházba szeretnék visszautazni.

Valahol olvastam egy haikut, nem pontos idézet: Ha Kiotóban vagyok akkor is Kiotóba vágyom.

Ezután az Arany János Színház következett, s akkoriban lett abból az Új Színház Székely Gábor vezetésével, úgyhogy maradtam. Onnan kerültem a Budapesti Kamaraszínházhoz, ahol a művészeti vezető Ruszt József volt.

 

 

Kátai Kinga, Barsi Márton és Katona Levente – Verona, 1301, Pinceszínház

Most két olyan nevet említett, akik korszakos színházcsinálók. Mit lehetett tanulni tőlük?

Amit a színházról tudok, azt Kaposvártól, Ruszttól és Székely Gábortól tudom. Elsősorban a színházhoz való hozzáállást, a moralitást. Nádasdy Kálmán mondta, hogy a művészetet nem lehet tanítani, csak a művészi attitűdöt. Közelükben a sokféle színházi fortély mellett legfőképpen azt a magatartást lehetett elsajátítani, hogy egy színésznek, egy művésznek hogyan kell léteznie.

Voltak-e szerepálmai, s milyen szerepeket kapott?

Nem volt szerepálmom, mert már ismertem a mondást, hogy vigyázni kell ezzel, mert megvalósulhat, s ha nem sikerül, akkor az a legnagyobb kudarc. Viszont rengeteg jó szerepet játszottam. III. Richárdot Ruszt rendezésében, Eörsi István Kihallgatását Babarczy rendezésében, az Ármány és szerelemben Ferdinándot Mohácsi János rendezésében. A József Attila Színház számomra ilyen szempontól kicsit parkolópálya volt. Igazán egy szerepet kaptam ott, Spirónak a Vircsaft című darabjában, amit Mácsai Pál rendezett. Mi imádtuk, a közönség és a kritika nem. De ott Léner Péter igazgató lehetőséget adott a rendezésre a színház stúdiójában.

Voltak ilyen ambíciói a kezdetektől? Hogyan lett rendező a színészből?

Voltak, mert a színház minden része, jobban mondva, az egésze érdekel. Gaál Erzsivel a Stúdióban rendezhettünk. Az ő személyisége is megkerülhetetlen. Ő a Hedda Gablert rendezte, én Mrożek Emigránsokját meg a Cseresznyéskertet. Az utóbbi érdekes volt. Hallottam egyszer az akkor 75 éves Bakó Mártát beszélni az életéről, s elvarázsolt, szerepet akartam adni neki. Ő lett Firsz a Cseresznyéskertben. Amikor megkértem erre, először berzenkedett, hogy ez nadrágszerep. De egy hűséges szolga miért ne lehetne nő? Csodálatosat alakított. Életem egyik legszebb munkája volt.

Aztán ennek az időszaknak is vége lett…

Amikor Besenczi Árpád megpályázta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatását, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem mellette a művészeti vezetésre. Egyetlenegy kikötésem volt, hogy nem politizálunk, egyetlen szempont lehet, a tehetség. Belevágtunk. Nyolc évig voltam ott művészeti vezető.

Zalaegerszegen először Ruszt József teremtett színházat, addig ott ilyesmi nem létezett…

Ezt felelősségteljes kihívásnak tekintettem. Azt a színházat Ruszt alapította, dolgoztam vele, tanított engem. Kicsit nyomasztott, hogy az ő emlékének kell megfelelni, közben inspirált is, mert ő egy korszakos színházat hozott létre. Én annak a szellemében próbáltam dolgozni, tovább vinni, azzal a tudással, amit már Kaposváron szereztem. A színháznak mindig értékrendet kell közvetítenie. Amikor Kaposvárra szerződtem, az első évadnyitón BabarczyLászló azt mondta, hogy a színháznak a demokrácia, az emberi értékek, a humánum, a szolidaritás kell legyen a védjegye. Ezt a mai napig tartom, a Hevesi Sándor Színházban is így dolgoztam. Sok izgalmas darabot vittünk színre Zalaegerszegen, többek között a Közellenséget, a Caligula helytartóját, az Asszony a fronton, illetve a Szeretik a banánt elvtársak? című monodrámát, a Prahot, A köztársaságot, a Thália szukáit, valamint Az ötödik pecsétet. Sok újdonságot próbáltunk megvalósítani: lakásszínházat, osztálytermi előadásokat, beavató színházat. Az volt a cél, hogy kinyissunk minden ajtót-ablakot, hogy jöjjön mindenféle inspiráció, és szólítsuk meg a fiatalokat, legyen sikk, esemény számukra színházba járni. Szerintem ez remekül sikerült. Madák Zsuzsanna dramaturggal, akivel az osztálytermi előadásokat csináltuk, az összes iskolát beszerveztük. Divat lett a színház, és szerettek vele dolgozni.

Volt egy zalaegerszegi korszak, de az is véget ért. Onnan miért jött el?

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházból a nyári szünet alatt kirúgtak, amit Besenczi Árpád telefonon közölt velem. Azóta sem találkoztam vele, így az indokot természetesen nem tudom. Egy biztos, emelt fővel érkeztem Zalaegerszegre és emelt fővel is távoztam. Utána visszajöttem Pestre. Szerencsém volt, mert a Rózsavölgyi Szalonban a fantasztikus Zimányi Zsófiától nagyon szép lehetőségeket kaptam – játszani és rendezni egyaránt.

 

 

Schneider Zoltán és Elek Ferenc – Nem bánok semmit sem,

Rózsavölgyi Szalon – Pinceszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A Rózsavölgyi Szalon egészen különleges, igényes képződménye a budapesti színházi életnek. Remek rendezők, remek színészek, remek darabok abban a parányi térben…

Nagyon szép munkáim voltak. A Diplomácia 2018 óta megy, Alföldi Róberttel játsszuk és túl vagyunk a száztizenötödik előadáson. Székely Csaba Semmit sem bánok című darabját is ott mutattuk be. Meghívták a POSZT-ra, de abban az évben elmaradt. Aztán közbejött a pandémia, s én engedélyt kértem Zimányi Zsófiától, hogy a darabot áthozhassam a Pinceszínházba. Rendkívül elegánsan megengedte. Székely Csaba szinte házi szerző a Pinceszínházban. Itt volt a Bányavirág magyarországi premierje, amit Csizmadia Tibor rendezett, s azóta is megy. Reményeink szerint a következő évadban is lesz Székely Csaba-bemutató, Vidovszky Gyuri rendezésében.

A Pinceszínház nagy múltú intézmény, a legendás Keleti István – aki egyik alapítója volt a Szkéné Színháznak – hozta létre 1969-ben, s vezette 1985-ig. A színháznak azóta is voltak legendás korszakai. Itt működött a Kőváry Katalin megálmodta Éjszakai Színház. Hogy jött az ötlet, hogy megpályázza az igazgatói tisztet?

Több mint tíz évig a Ráday utcában laktam. Sokat jártam a Pinceszínházba, illetve játszottam is ott. Ismertem a Pinceszínház repertoárját, és amikor meghirdették a pályázatot, úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom én is. Azt nem hittem, hogy ennyien fognak jelentkezni.

Az igazgatói pályázatot megnyerte. Mik voltak a pályázat ajánlatai?

Az újítás szándékát hangsúlyoztam, de azzal a kikötéssel, hogy megtartjuk a régi értékeket. A Pinceszínháznak komoly hagyományai vannak, én ezeket a hagyományokat szerettem volna tovább vinni. Úgy fogalmaztuk meg, hogy „Társbérletben a tehetséggel”. A színház nem rendelkezik önálló társulattal, viszont – ahogy a régi időkben, például Keleti István korszakában is – lehetőséget biztosítunk minél több fiatalnak.

Ez nemcsak színház, többféle program van, s a színházi előadások mellett komoly műhelymunka is folyt és folyik itt…

Az elmúlt évadban a Freeszfe hallgatóinak kilenc bemutatója volt. Bezerédi Zoltán itt rendezte Máté Gábor és Székely Kriszta osztályának a vizsgaelőadását (Szép Ernő: Igazgató úr). Siflis Anna rendezésében nemrég mutattuk be Ad de Bont Mirad, egy fiú Boszniából című darabját. Ezt a következő évadban is játszani fogjuk. Hétrészes sorozat volt a Hová tűnt Homérosz, Ascher Tamás és Forgács Péter osztályával, amit Karsai György professzor moderált. Az első körben egy előadást hirdettünk meg, de akkora volt az érdeklődés, hogy duplázni kellett az előadásokat, s a teljes Iliászt és Odüsszeiát feldolgozták. Olyan izgalmas volt, hogy a sorozatnak törzsközönsége alakult ki. Nálunk zajlanak a Keleti István Művészeti Szakközépiskola, a Pesti Magyar Színiakadémia és a Thália Tanoda vizsgái is. Könyvbemutatókat is tartottunk. Nagyon jó kapcsolat alakult ki az Ab Ovo Kiadóval. Gábor György professzor, Ulrich Gábor és Ragályi Elemér könyvbemutatói csodálatos előadások voltak, amelyeket izgalmas beszélgetésekkel zártak. Egyébként is, én azt gondolom, hogy a Pinceszínháznak, mint minden színháznak, agórának kell lennie, ahol beszélgethetünk egymással, megismerhetjük egymás nézeteit. A Trezor sorozatunk is arról szól, hogy beszélgetünk a kulturális értékeinkről. Így került sorra Alföldi Róbert, Hernádi Judit, Nagy Ervin, Cserhalmi György és februárban Haumann Péter, akit alig akartak leengedni a színpadról. Akkor abban maradtunk, hogy folytatjuk. Nem gondoltuk, hogy aznap este örökre búcsúzunk.

Kezdődik az új évad, mi lesz újdonság, mi marad repertoáron?

A Szentendrei Teátrummal és Gergye Krisztián társulatával közösen bemutattuk a Macskadémont Szemenyei János főszereplésével. Ezt behozzuk a színházba is.

Ez egy új műfaj?

Igen, tágítjuk a határokat, a műfajokat is. Nem kell kultúrrasszistának lenni, mindenfélét kell használni, működtetni. Kulcsszavak: tehetségesen, hitelesen és pontosan. A Macskadémont októbertől játsszuk majd. Októberi bemutatónk O. Horvárh Sári Hitler ABBA-t énekel című darabja, amit ő írt és ő is fogja rendezni. Decemberi bemutató lesz Paul Portner Hajmeresztő című darabja, ami egy interaktív krimikomédia, ahol a nézők döntik el minden egyes este, hogy ki legyen a gyilkos. Ez kifejezetten szórakoztató előadás lesz, Kelemen József rendezi majd.

Folytatjuk tovább a színházpedagógiai műhely, a POP (Pinceszínház Osztálytermi Projekt) sorozatát Madák Zsuzsa vezetésével. Most Lessing Bölcs Náthán című darabját dolgozzák fel Jeruzsálem címmel. Utána Kiss Csaba-bemutató lesz. Ő annakidején megírta Csehov műveiből a De mi lett a nővel? című darabot (huszonöt éve volt, de még most is játsszák az eredeti szereplőkkel), most folytatásaként megírta a De mi lett a szerelemmel? című darabot. Ez is ősbemutató lesz, mint ahogy a Hitler ABBA-t énekel is az. Az évad vége felé pedig Euripidész Médeiáját fogjuk bemutatni az Ágens Társulattal és Karsai György tanár úr moderálásával. Továbbá a Freeszfe-vel közösen egy hatrészes Csehov-sorozatot készítünk az Ascher‒Forgács rendezőosztály hallgatóival. Továbbra is lesznek könyvbemutatók, az Ab Ovo kiadó igazgatójával, Pataki Judittal együttműködve. Színházpedagógiai műhelyt indítunk Aradi Fanni vezetésével a SZFAE, a Freeszfe és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar hallgatóival közösen. Ez rendkívül fontos számomra, hiszen bizonyítani szeretnénk, hogy ennek a pokoli színházi kettéosztottságnak nem lehetnek áldozatai a fiatal tehetségek. Most hirtelen felsorolni sem tudom, mennyi remek projekttel jelentkeztek még nálam. Jól látható, hogy igazgatásom alatt egyre „kelendőbb menyasszony” lett a Pinceszínház, ami igencsak reménykeltő tendencia.

Úgy tűnik, jól érzi magát a bőrében. Várják rendezői munkák és színészként szerepek, vagy most teljesen leköti ez a feladat?

Most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Ez annak is köszönhető, hogy nagyszerű munkatársaim vannak, akikkel jó együtt dolgozni. A pályázatban megfogalmazottaknak 70‒80%-ban sikerült megfelelni. Tavaly szeptember óta több mint százhetven előadást tartottunk. Összehasonlítva a Covid előtti adatokkal, minden mutatónk jobb, mint a korábbiak. Én most nem játszom és nem rendezek újat; úgy van ez, ahogy Jean Jouvet mondja: a színész a szerepet játssza, a rendező a darabot játssza, a színházigazgató a színházat játssza. Én ennek értelmében játszom. Most ennek a munkának rendelem alá magam, csak ezzel foglalkozom, és ez jó.

Az interjút készítette:    Józsa Ágnes