Jean-Luc Godard, 1930‒2022
Elment Jean-Luc Godard. De máig velünk él, amit kora ifjúságában a Kifulladásig (À bout de soufle, 1960) című csoda jelölt ki számunkra. Ebben a kilencven percben a korábbi filmmesélés majd minden konvencióját felrúgta – megteremtette a Nouvelle Vague stílust, esztétikát és mozgalmat. A gengszter nem gengszter, kedves csirkefogó, piti tolvaj és szerelmes (gengszterek nem szoktak szerelmesek lenni…). A nő nem szerelmes, csak játszik, hagyja, hogy játsszanak vele egy kicsit. Megtanulod, hogyan kell autót lopni slusszkulcs nélkül… Szóval egy mozaik históriát kaptunk, aminek darabjai máig kísérik fantáziámat. Így például az a gesztus, ahogyan Belmondo hüvelykujjával újra meg újra végig simítja felső ajkát. E képsor – ami Michel „logója” – beleégett a fejembe. És vele a tragikus sorsú Jean Seberg, akit – lazán, mintha nem is lenne számára érdekes – Michel csak kísérget, kivéve egy lepedő alá rejtett, birkózásba fulladó szerelmes (szeretkezős?) jelenetet. (Akkor még nem lehetett nyílt szex a vásznon – de Godard így még izgalmasabbá tette ezt a viszonyt.) Mert Seberg (a filmben Patricia, a New York Times Párizsban vakációzó rikkancsa) hideg csaj, ki tudja mennyire fogadta el Michelt, a distancia kérdőjeles – ez is Godard többértelmű filmnarrációjának sajátja. Semmi sem az, aminek látszik. Michel/Belmondo egy utcai, nyilvános WC-ben leüt egy pasit, kifosztja, a pénzén megy udvarolni, ugyanolyan közönnyel, ahogy lelő egy rendőrt, és mintha mi se történt volna, száguld Párizsba a lopott kocsival. Gyilkosság és mégsem krimi, rablás, mégsem bűnügyi film, szeretkezés, mégsem love story…
Kifulladásig – Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg
Már az is nagy kérdőjel, hogy lehet egy ilyen külvárosi vagány szerelmes egy művelt, felső középosztálybeli nőbe. Seberg ugyanis Mozartot hallgat (lemezről), Faulknerről kérdi a tahó Michelt, minden gesztusán látszik, hogy jól van eleresztve anyagilag, szóval hihetetlen szakadék van köztük - és mégis működik a szerelem, vagy ami annak látszik, mert bár kétértelműen, de ez a kvázi-viszony végigfut a filmen.
És akkor ott a film vége, a képsor, ami ugyancsak belevésődött a fejembe. Seberg megunja ezt a piti fickót és feljelenti. A rendőrök üldözés közben meglövik, a seb halálos, Belmondo még tántorog az utca végéig, majd elterül az utcakövön és csak grimaszoló arcát látjuk halála előtt. Patricia/Seberg – aki azért utána fut, mikor Michel menekül – mint egy idegent nézi ezt az arcot. Mert a halódó Michel kínjában játékos pofákat vág, majd egyetlen szót présel ki magából, mielőtt elviszi a kaszás: egy szót, amivel lerúgja magáról a lányt: dégueulasse (undorító). A lány premier plánja zárja a sztorit: értetlen – közönyös – arccal néz ránk és azt kérdezi, mit jelent ez a fura francia szó, hogy dégueuelasse. Eszébe nem jut, hogy ezt fickót feljelentésével ő küldte halálba. Igazi amerikai csaj – Godard ikonikus slusszpoént teremtett.
De ezek csak mozaikok, a film töredékekből áll össze, akár időbeli ugrásokkal, a mai generáció (olvastam pár tucat mai kommentet: szinte mind elutasító volt…) gyenge mítoszt vagy sznob lufit lát ebben a számára zavaros, sztori nélküli filmben. Pedig ettől kezdve lett más az európai filmművészet. Elképzelhető volna Quentin Tarantino (az időszekvenciákat összekeverő sztorivezetéssel) Godard berobbanása nélkül? Elképzelhető volna, hogy egy szélesvásznú filmet kézikamerával csináljanak, hogy improvizáció helyettesítse a szigorúan a forgatókönyv soraihoz kötött forgatást? Jó, tudom, a nouvelle vague-nak voltak nagyobb művei (csak neveket említek: Alain Renais, Louis Malle vagy a mozik közül Melville filmjét, a Szamurájt, netán Francois Truffaut Jules és Jim című kavalkádját) – de Godard volt a robbantó, aki feltárta ezt az új formahorizontot, ezt az addig nem látott (zűrös) filmcsinálási lehetőséget. A laza irányzat nem tartott sokáig, hatása viszont meghatározó maradt.
Mondom: nem tartott sokáig – Godard személyes művészi-irodalmi pályafutásában sem. A Kifulladásig forradalmi újítását nem tudta überelni. Persze voltak filmjei – Éli az életét, 1962; Bolond Pierrot, 1965), de ezek meg se közelitették a Kifulladásig frissességét és műfajt robbantó újítását. Erre még rátett egy lapáttal, amikor – vad maoistaként (!) – 1968-ban, a diáklázadások támogatásának jelszavával szétverték a Cannes-i fesztivált FrancoisTruffaut-val. Video- és filmkísérletek maradtak utána, meg hát a mítosz, ami máig él.
Almási Miklós
