A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház játszóhelyének történetéhez

 

Jövőre lesz hetven éves a temesvári állandó magyar színtársulat, amelynek az alapítása gyakorlatilag már az idén hét évtizede megkezdődött. Tudniillik 1948-ban, amikor 
a román szocialista államosítás lázában átszervezték Nyugat-Erdély színházi struktúráját, a négy nagyváros közül csupán Nagyvárad hivatásos magyar társulatát hagyták meg, ellenben a tömbben élő magyar lakossággal és nagyszámú színházi közönséggel rendelkező Szatmár és Arad együtteseit megszüntették. A régóta professzionista színház nélkül maradt, szórványban élő bánáti magyarság számára, amely Trianon óta Romániához tartozik, viszont kijelölték a Temesvári Városi Néptanács Magyar Színjátszó Együttesét, hogy állandó magyar társulattá váljék. Első előadásuk 1952-ben még Végváron volt, mégpedig Csiky Gergely Ingyenélők című darabjának premierje – a mű 1880-as budapesti ősbemutatója idején szintén mérföldkövet jelentett a színpadtörténetben. Az akkori siker más szinten ismétlődött meg: megalakulhatott Románia hatodik állandó magyar társulata, amelynek művészeti vezetését a három nyelven kiválóan beszélő Emil Josan, a Temesvári Állami Román Színház igazgató-főrendezője, az egyik műkedvelő csoport instruktora vállalta. Ugyanekkor alapították meg a másik, azaz a német kisebbségi tagozatot is.

 

 

A színházi komplexum balszárnyában épült „Rudolf Koronaherceg” szálló

 

Mialatt az ambiciózus amatőr együttes a régi vándorszínészekre emlékeztető utak során teherautókon, lovas kocsikon, vagy a Bega-csatornán hajózva eljutott a különböző bánsági településekre, hogy minde-
nütt terjessze a színjátszás élményét, addig Temesvár lakossága társadalmi munkában a jövendő színháztermet hozta helyre. Hogy ez a lelkes otthonteremtés finoman szólva nem felelt meg az örökségvédelem feltételeinek, az leginkább akkor derült ki, amikor az ezredforduló környékén Demeter András, a magyar színház direktora 
a német színház vezetőivel együtt elhatározta: a közelgő félévszázados jubileum alkalmából – a műemlék jelleg állagmegóvásán túl – korszerűsítik a színháztermet, hogy az megfeleljen a harmadik évezred művészeti igényeinek és közösségi feltételeinek. Természetesen nem vonható kétségbe a jó szándék és egyes mesteremberek tudása, amellyel annak idején a XIX. századi báltermet átalakították színházzá, ám amikor 50 évvel később elkezdődtek az előkészítő munkák, világossá vált, hogy a betonba rögzített, mozdíthatatlan széksoroktól és egyes hajdani belsőépítészeti megoldásoktól Fellner & Helmer valószínűleg idegösszeomlást kapna.

De mi volt eredetileg a jelenlegi Csiky Gergely Állami Magyar Színház, illetve a „Deutsches Staatstheater Temeswar” helyén? Menjünk vissza az időben úgy másfél évszázadot.

A Bánság fővárosának jól ismert épületét, az azóta ilyen-olyan okból többször átépített hajdani „Ferencz József” Színházat 1875. szeptember 22-én, a budapesti Nemzeti művészei avatták fel az Osztrák‒Magyar Monarchiában. A „Prológust” a város katolikus pap-tanára, Csiky Gergely (1842‒1891) írta, aki nem egészen három héten belül nagy sikert aratott a magyar főváros Nemzeti Színházában A jóslat című, cölibátus-ellenesnek tartott újromantikus színművével. A szerző hamarosan nem csupán a várost, de a katolikus vallást is elhagyja: evangélikus lesz, megnősül, és divatos drámaíróként Budapesten telepszik le, ahol korai haláláig a Nemzeti dramaturgjaként dolgozik.

Az 1874-ben befejezett színházépület a később valóságos „színházgyárosokká” váló „Fellner és Helmer” bécsi tervezőirodájának egyik legkorábbi munkájaként ismert. Számukra a temesvári teátrum egyfajta referenciának számított: a későbbiekben is szívesen teljesítettek megrendelést gyorsan urbanizálódó városokban.¹ A polgárság hagyományos értékeket preferáló szellemének és reprezentáció-igényeinek megfelelő historizmus képviselőiként elhíresült, a „boldog békeidők” polgári színházépületének globális prototípusát megteremtő építészek ily módon a kapitalizálódó városkép kialakításában is szerepet vállalhattak. Ám a temesvári megnyitó pillanatában 26 éves bécsi Ferdinand Fellner és a nála két évvel fiatalabb, hannoveri Hermann Gottlieb Helmer, aki 1868 júliu-sában helyezkedett el a bécsi Fellner-cégnél, valójában csak 1873 tavaszán társult. Nyilván csupán ettől kezdve működtették a kettejük nevével fémjelzett, mind divatosabbá váló közös tervezőirodát, melynek hivatalos neve: „Atelier Fellner & Helmer”, és amely Ferdinand Fellner 1916-ban bekövetkező haláláig összesen 47 színházat tervezett Közép-, illetve Kelet-Közép-Európa szerte.²

 

A temesvári épületkomplexum megrendelését eredetileg a Ferdinand Fellner édesapja által vezetett nagy múltú osztrák építészeti cég kapta. 1852-ben még a Dóm térre készült az első színházépítési és költségvetési terv. Utóbb alapja lett ez a Színház- szálloda- és vigadó-építési Rt. kezdeményezésének, amely a Kiegyezés után elsősorban Küttel Károly polgármestersége idejében kapott lehetőséget a megvalósításra.³ A város ekkor kezdett a Vár korábbi katonai jellegéből származó hátrányok leküzdésébe. Küttel állt az élén ama polgárokból alakult társaságnak is, mely 1868-ban a lóvasút-pálya építésére nyert engedélyt, és ő buzgólkodott leginkább a régi színház helyére építendő főreáliskola, valamint a vadonatúj színház-vigadó és szálló megteremtéséért. Ily módon a tervezett új színházépület átkerülhetett egy városrendezési szempontból alkalmasabb területre, a hajdani Péterváradi kaszárnya helyére, és a városi színház építésére alakult részvénytársaság a tapasztalt bécsi Fellner céghez fordult. A terv elkészülte idején még élt a cégvezető idősebb Ferdinand Fellner is, aki 56 évesen épp egy nappal azelőtt hunyt el szívrohamban, hogy 1871. szep-tember 26-án ünnepélyesen letették az épületkomplexum alapkövét.⁴

A teátrum-vígadó és szálloda felépítése tehát Temesváron első körben csupán az ifjabb Ferdinand Fellner nevéhez fűződik, és 1874-re az eklektikus palota el is készült. A megnyitásával azonban majd egy esztendeig várni kellett, mert a felavatás főként a sajtó hasábjain dúló éles vitát indukált, hogy milyen nyelven és kik nyissák meg a város új színházát a soknemzetiségű, jelentősebb német polgársággal rendelkező, ám végre magyar nemzeti öntudatra ébredő, dél-magyarországi Temesváron. Mert hiába számottevőbb a színházba járó német lakosság, a magyarok ragaszkodtak a jogaikhoz, lévén hogy egy új nemzeti intézmény felavatásának mindig politikai felhangja van. Nem véletlenül hirdette az előfüggöny felirata a Széchenyi István grófnak tulajdonított szállóigét: Nyelvében él 
a nemzet! (Ami persze kicsit abszurd kijelentés éppen Széchenyi részéről, ha hozzávesszük, hogy a „legnagyobb magyar” egyáltalán nem beszélt magyarul.) A színháznyitás kérdésében végül a magyarság győzött, és a budapesti Nemzeti Színház művészeit kérték fel arra, hogy fellépésükkel emeljék az intézmény rangját. Három nap múlva, 1875. szeptember 25-én Meyerbeer Robert der Teufel (Ördög Róbert) című darabjának díszelőadásával pedig természetesen a lakosság több mint a felét kitevő német nemzet is megünnepli az új színház elkészültét, és azonnal birtokba is veszi.

A Vasárnapi Újság 1875. évi 41. lapszámában részletes leírást olvashatunk „A temesvári Ferencz-József színház” megnyitásáról. A beszámolóból kiderül, hogy „Az épület egy egész világ kicsinyben. Van benne színház, vigadó, szálloda, kávé- és fürdőház, hangversenyterem, közönséges ivó, stb. […] A vasúttal Temesvárra érkezőknek már távolról szemükbe ötlik a szép renaissance-stylben, Fellner bécsi építész tervei nyomán készült épület, mely a temesvári belső várművek lerombolása után egy kis kerttel fog körülvétetni és szabályos térre nyílni.”

Ez azért is fontos, mert amikor még „Kis-Bécs” az Osztrák‒Magyar Monarchia kultúrájának szerves része és színpompás tükre volt, megállt itt a „Királyok vonata” is. A híres Orient Express ugyanis történetének első öt évében, 1883 és 1888 között a Párizs – Strassburg – Stuttgart – München – Bécs – Pozsony – Budapest – Szeged – Temesvár – Orsova – Bukarest – Ruszcsuk ‒ Várna útvonalon közlekedett. Ezért a Temesvár vasúttörténetének kezdetén, negyven évvel korábban, 1897-ben emelt józsefvárosi pályaház helyébe – hiszen 1857-ben a bánsági város még csak egy kis végállomásnak számított – az 1868. július 1-jén alakult Magyar Királyi Államvasutak társaság a „Vonatok királya” hangulatához és stílusához illő díszes, két tornyos, háromárkádos francia neoreneszánsz stílű vasútállomást emeltetett. A legszebb magyarországi állomásépületek egyikének téglaborítással díszített homlokzatát a négy főbb gazdasági ágat jelképező szobor díszítette. (A pompás épületet ma már csak képeslapokon láthatjuk, 1944. július 3-án az amerikai légierő porig bombázta.)⁵

Különben Temesváron sokáig az a paradox furcsaság állott fenn, hogy miközben a vasút a kapitalista fejlődés egyik szimbóluma, ebben a városban sok helyütt éppen az össze-vissza fektetett sínek állottak a városrendezés útjába. Ferenc József 1892-ben engedélyezte ugyan az erőd teljes eltüntetését, de a végleges bontás a sáncárkok betemetésével együtt csak körülbelül 1910-re fejeződött be. Az addig megépített vasúti pályák pedig nyilván ki kellett kerüljék a várfalakat. Viszont amikor már eltűnt az erődrendszer, ott éktelenkedtek a sínek – például a mai ortodox katedrális közelében –, amelyek akadályozták a bel- és külváros összeolvadását követő építkezéseket.

Temesvárnak régóta alkalmas szálláshelyei voltak a legelőkelőbb vendégek és a legmagasabb igények kielégítésére is. Mindegyiken túltett azonban a színházi komplexum balszárnyában épült „Rudolf Koronaherceg” szálló – minden idők legrangosabb temesvári hotelje –, amelyre szerencsére nem terjedt át a színházavató után öt évvel, 1880. április 30-án bekövetkező tűzvész. Erről írja később Berkeszi István – akkor 46 éves állami főreáliskolai tanár – a Temesvár-kerületi Tanári Kör megbízásából készített és az Országos Középiskolai Tanáregyesület XXXIV. Közgyűlésére megjelent Temesvár szabad királyi város kis monographiája című munkájában, 1900-ban a következőket:„Nagyobb igényű szálló a Belvárosban a múlt század óta csak egy épült: a Rudolf Koronaherceg három emeletes épülete 1873-ban. Ide szoktak szállani a Temesváron átutazó főhercegek, magas uraságok és a legtöbb idegen. Vendégszobáinak száma 120. Udvara nyáron oly kellemes és előkelő étkező helyiség, hogy e tekintetben bármely fővárosi hasonló helyiséggel kiállja a versenyt.” ⁶

A monográfia belső borítóján pedig mindjárt ott a „Koronaherceg-szálloda” akkori bérlőjének, Witzenetz Mártonnak szíves invitálása, azaz a reklámja, miszerint:„Bátorkodom tisztelettel tudósítani, hogy jó hírnevű szállodámat az újkor minden kényelmével rendeztem be.

Szállodám immár igen kellemes tartózkodási helyül szolgál és kérem azt becses látogatásával megtisztelni. Hogy minden kívánalomnak eleget tegyek, az árakat tetemesen leszállítottam, éspedig a szobák az I. és II. emeleten 2-3 korona egy napra, és a világítás (villanyos) nem lesz külön felszámítva. Szállodám a város legjobb helyén, a villamos közúti vasút megállóhelyével minden irányban a legkényelmesebb összeköttetéssel bír. Általánosan elismert kitűnő konyhámat, valamint boraimat és kávéházamat becses figyelmébe ajánlva, szíves látogatását örömmel fogadom.”A „Kronprinz”-ben különben nem csak koronás fők, a születési-, majd a pénz-arisztokrácia tagjai szálltak meg. Természetes, hogy a színház vendégművészeit is itt lakatták: Blaha Lujzától, azaz a későbbi Splényi bárónétól Pálmai Ilkáig, vagyis az egykori Kinsky grófnéig, Jászai Maritól, a Filharmóniai Társaság és a német színház előkelő vendégein keresztül Jókai Mórig – tehát mondhatjuk, hogy a korabeli művészvilág lényegében minden Temesvárra érkező és itt időző nagysága a magyarok által mindközönségesen „Rezső királyfi fogadó”-nak titulált háromemeletes luxusszállodában éjszakázott.

A trónörökösért rajongó honfitársaink ugyanis magyar névvel érezték a magukénak Rudolfot, aki 15 éves, mikor 1873-ban a szálloda felépül. Kétségkívül a „királyfi” is kedvelte a magyarokat – jóllehet számára a nemzetek feletti állam és ezzel 
a birodalom egybetartása volt a legfőbb cél. Állampatriotizmusa érdekében, az itt élő nemzetek és nemzetiségek megismerése és megismertetése okán hozza tető alá 1886-tól a több mint húsz kötetből álló Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című monumentális földrajzi és néprajzi munkát is, amely párhuzamosan jelent meg német és magyar nyelven. 
(A magyar főszerkesztő: Jókai Mór.) S persze rokonszenvezett például a kiegyezést magyar részről egyengető Andrássy Gyula gróffal, anyja jó barátjával, akit amúgy 1849-ben halálra ítéltek, és ezt az ítéletet éppen Ferenc József írta alá. „Rezső királyfi” szüleinek pesti koronázása után egy évvel Rudolf egy fogalmazásában a német és a magyar karakterről ezt írta: „A magyar testestől-lelkestől csüng a hazáján és utolsó csepp vérét is odaadja érte. Ez a németre nem áll.”⁷ Magyarul is hamar megtanult beszélni, írni és olvasni. Nyolcéves korában Gizella nénjétől Defoe Robinsonját kapja ajándékul a névnapjára magyar fordításban.⁸Rudolf születését a magyarok eleve nagy örömmel fogadták. Keresztnevét tudniillik anagrammaként „értelmezték”, ami pozitív „fordul”-atot⁹ ígért a bukott 48-as forradalom és szabadságharc következtében még mindig erős ellenségeskedéssel és az elnyomással szemben, melyet az udvar részéről tapasztalni voltak kénytelenek.

A jövendő magyar király (és persze a Habsburg Birodalom császárának) születését különben is általános örömünnep, fény és pompa övezte. A legnagyobb fesztivál természetesen Bécsben volt, ahol a régi városfalra felhúzott húsz mozsárágyú 101 lövésével adták a népek tudtára, hogy világra jött a „Kronprinz”. (Ezután nem sokkal bontották le a bástyákat, és kezdődött meg a Ring építése.) Az összbirodalmi örömben a tartományok is osztoztak. A fenséges család intézkedései nyomán például a Tereziánumban tíz új tanulmányi helyet biztosítottak, többek között a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság szerencsés fiainak, illetve érdemes hivatalnok vagy katonatiszt elárvult leánya is kaphatott eltartási segélyt ugyaninnen.¹⁰ A Pester Lloyd szerint: „az a nap, amelyen Rudolf trónörökös a Bécs melletti Laxenburgban a világra jött, »a humanitás igazi ünnepévé« vált.”¹¹Rudolf főherceg születése pillanatától fogva katonatiszt volt. Mivel Ferenc József birodalmának egyben tartását egészében a hadseregnek köszönhette, ezért az akkor 28 éves császár hadseregparancsban hirdette ki, hogy azt szeretné, ha újszülött fia világrajövetelétől kezdve „derék hadseregéhez” tartozna. Így a csecsemőt már a születése másnapján, 1858. augusztus 22-én ezredesnek nevezi ki és a 19. gyalogezred fölé helyezi, amely attól fogva a „Kronprinz” nevet viselte. Eléggé groteszk ez, pláne, hogy míg a később újságírással, ornitológiával, tudományos munkássággal foglalatoskodó, kimondottan civil értelmi-ségi Habsburg trónörökös születése pillanatától „hadúr”, addig a vele egyidős, egyenesen militáns szellemű, a világot háború útján meghódítani akaró későbbi 
II. Vilmos a porosz Hohenzollern-dinasztia hagyományaihoz híven csak tízéves korában lépett be a hadseregbe.¹²

 

 

Rudolf 1879 áprilisában, I. Rudolf német király szerepében a szülei, Ferenc József 
és Erzsébet házasságkötésének 25. évfordulójára rendezett ünnepi előadás egyik élőképében

A gyakran betegeskedő, rendkívül érzékeny Rudolfot három éves korától kőkemény oktatásban részesítették, már négyévesen okiratokat írt alá. Számolt, írt, olvasott – 
a német mellett magyarul és csehül is. De a királyfi idegeire és egész további életére nem ez, hanem a kegyetlenül szigorú katonai nevelés volt végzetes hatással. Amikor Erzsébet, aki fia születésekor még csak húsz éves, végre hathatósan szembe tudott szállni anyósával és férjével, és elküldték 
a Rudolf addigi szadista, szívtelen „vasdandár” nevelőjét, valószínűleg már késő volt. 
A természetét, reakcióit az anyjától örökölte, és ha kapcsolatuk nem is volt mindig szoros, inkább Hamlet és Gertrude viszonyát idézhette, nagyon hasonlítottak egymásra.

Anyja, a magyarságnak még a királyfinál is jobban imádott koronás „celebje” azonban egy másik Shakespeare-szerepet választott a saját identitása számára, mégpedig Titániát a Szentivánéji álomból.¹³ Az ismert jelenetet a szamárfejes Zubollyal Erzsébet királyné aztán mindenhová felaggattatta, a teljes színművet könyv nélkül tudta, s ez volt az írói álneve is. Sissi meglepően modern költeményei közül íme egy jellemző részlet a Titánia panasza címűből (Mészöly Dezső fordításában):

Ó, hány buja nyáréji álmom

Telihold babonás sugarán

Már azt súgja, megvan a párom!

Már azt hiszem, nyílik Szezám...

S a bűvölet reggelre elhagy,

Még társamon ott a karom,

De borzadva érzem, az ő nagy

Szamárfeje mennyire nyom!

 

Az unalmas, bürokrata lelkületű Ferenc József számára egy időn túl nyilván teljességgel érthetetlen volt imádott, de meglehetősen enervált, depressziós és a saját útját járó felesége, akárcsak „csalódást okozó” fia. Természetes viszont, hogy amikor a királynét súlyosan támadták, mert költő példaképének, az izraelita Heinrich Heinének halála után emlékművet kívánt emeltetni, akkor a másik „zsidóbérenc” Habsburg, vagyis Rudolf állt ki az édesanyja mellett, aminek következtében kapcsolatuk is szorosabbá válhatott.

A Habsburg-ház „Hamletjének” gazdag, ám rövid élete – ugyanúgy 30 éves korában halt meg, mint szöveg szerint Shakespeare címszereplője – sok más szempontból is hasonlít a „dán királyfi tragédiájára”. Őt sem engedték egyetemen tanulni; nagybátyja, Albrecht főherceg személyében pedig igazi Poloniust kapott. Mivel a korán elrontott nevelés eredményeként rettegett a kísértetektől, ugyanakkor gyűlölve szerette apját, ezért Ferenc József és „szelleme” hol az öreg Hamlet atyjának fantomjára, hol Claudiusra emlékeztethette. Az utált Hohenzollern Vilmos herceg azonban nem volt számára egy Fortinbras: a Habsburg „Hamlet” soha nem akarta volna, hogy az arrogáns, erőszakos kortársra szálljon „Dánia”. Ahogy a nála öt hónappal fiatalabb II. Vilmos sem mondotta volna búcsúbeszédében Rudolfról, hogy „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még.” (Annál inkább gondolta viszont a német kortárs, hogy „e tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: Most alkalom hí föllépnem vele.”¹⁴)

A melankolikus, öngyilkos hajlamú Habsburg királyfit kiskorától kezdve rosencrantzok, guildensternek és persze osricok fürkészték. Depressziójának elhatalmasodása közepette még „Yorick”-ra is rálelt. Emil Zuckerkandl anatómus, hogy a trónörökös félelmeit eloszlassa, néhányszor elbeszélgetett vele a halál szépségéről mint az élet szükségszerű velejárójáról. Rudolf kért tőle egyfajta „memento mori”-t, Zuckerkandl pedig egy speciálisan preparált emberi koponyát ajándékozott neki, amit a trónörökös haláláig az íróasztalán tartott. A 17 éves Mary Vetsera egyszer meg is látta ott és kíváncsian kézbe vette...¹⁵

 

Rudolf főherceg (Koller Károly felvétele)

 

A baronesz hasonlított Opheliára. Talán Rudolf is olyasmit érezhetett iránta, mint Hamlet Polonius leánya iránt. De szinte biztos: nem szerelemből hagyta, hogy a lány a halálba kísérje – no meg, hogy az osztrák királyfi öngyilkosból ráadásul még gyilkossá is váljék miatta.

Mindenesetre a mayerlingi pisztolylövés – akárki adta is le – kizökkentette az időt és a történelem menetét…

A hajdani „Kronprinz” szállodát az első világháború után „Grand Hotel Ferdinand”-nak nevezték.¹⁶ A románok korábbi koronahercege, immár I. Ferdinand román király származását tekintve ugyancsak német volt. A háborúban is sokáig semleges maradt. De aztán ígéreteket kapott. Románia 1916 augusztusában az Antant oldalán lépett be a Nagy Háborúba, így az osztozkodás során Erdély mellé a Temesköz nagyobbik részét is megkapta.

Öt hónappal a Trianoni békediktátum hivatalos aláírása után megint a lángok martaléka lett a temesvári színház. Az 1920. november 2-i újabb tűzvész már átterjedt a vigadó épületszárnyára is, és a szállodát soha többé nem állították vissza. Ez a tény paradox módon két szempontból is előnyös lett nekünk. Egyrészt, mert így az egyszerű és elegáns klasszicista oldalépület elkerülte az olyan neobizánci, ún. „Brâncoveanu-stílusú” átépítést, mint amilyennel a helyreállítást végző regáti építész, Duiliu Marcu a Ferdinand Fellner által 45‒50 évvel korábban tervezett homlokzatot eltakarta. Másrészt, és ez még fontosabb: a szálló hajdani báltermében, vagyis az egykori vígadóban működik a jelenlegi Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.

 

Darvay Nagy Adrienne

 

JEGYZETEK

¹ Temesvár lakossága az 1854-es adat szerinti 20.560-ról 1910-re már 72.555-re gyarapodott, vagyis megháromszorozódott. L. Gerhardt M. Dienes: Fellner és Helmer – A kor, amelyben építettek, Európai Utas, 15. évf. 2004. 1. sz.

² Hans-Christoff Hoffmann: Die Theaterbauten von Fellner und Helmer, Prestel-Verlag München, 1966

³ Temesvár újkora, írta: Geml József kir., főjegyző, in: Magyarország vármegyéi és városai, szerk: Borovszky Samu http://mek.oszkhu/09500/09536/html/0023/6.html

⁴ Hans-Christoff Hoffmann: i. m. 12.

⁵ Delesega Gyula: Temesvári kalauz – Szórvány Alapítvány 53.

⁶ Dr. Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monographiája az „Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny” XXXIII. évfolyama 36. számának melléklete, Temesvár, 1900, 101.

⁷ Idézi Brigitte Hamann: Rudolf, a trónörökös és a lázadó, Árkádia, Budapest, 1990. 44.

⁸ Brigitte Hamann: i. m. 50.

⁹ Brigitte Hamann: i. m. 16.

¹⁰ Brigitte Hamann: i. m. 14.

¹¹ Idézi Brigitte Hamann: i. m. 13.

¹² Brigitte Hamann: i. m. 17.

¹³ Darvay Nagy Adrienne: Titánia és a színház, in: Múzsák 1991/1. 3‒4.

¹⁴ Hamlet – Arany János fordításában, Ötödik felvonás 2. színből

¹⁵ Brigitte Hamann: i. m. 434‒435.

¹⁶ http://www.nyugatijelen.com/riport/a_ven-deglatas_hoskora.php 2010. május 13.