Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye –Miskolci Nemzeti Színház

Háromszor kóstoltam bele a Feketeszárú cseresznyébe. Kétszer Miskolcon, egyszer 
a színház pesti vendégjátékán. Először azért, 2022 márciusában, mert kíváncsi lettem az előadásra, mindenki nagyon jókat mondott róla. Teljes joggal. Aligha véletlen, hogy még a bemutató után két és fél évvel is műsoron volt. Másodszor azért, május elején, hogy felfrissítsem az emlékeim, s hogy észrevegyek olyasmit is, amit elsőre nem. Ha írni akarunk valamiről, nem árt kétszer megnézni, kétszer elolvasni, kétszer meghallgatni. Legalább kétszer. Például csak másodjára tűnt fel, hogy a végén a közönség megrendülten és lelkesen, felállva tapsol. Harmadszor azért, a pesti vendégjátékon, június elején, a Tháliában, mert kíváncsi voltam, hogy a fővárosi nézők is így tapsolnak-e. Így.

A baj csak az, hogy most, amikor ezt írom, még 2022 van ugyan, de már október. Öt hónap alatt egy nagyszerű produkcióból is sok részlet elhalványul, sok mindent elfelejt az ember, különösen a hetven felé közeledve. Milyen ruhában is énekelte Czvikker Lilla 
a Gelem, gelemet? Erre nem emlékszem, pedig jó lenne, de arra igen, hogy az ének gyönyörű volt, s hogy mennyire meglepett első alkalommal, hisz ez egy cigány népdal. Hogy kerül ide? Persze, azért ezt énekli, jöttem rá legközelebb, mert hosszú, nagyon hosszú út előtt áll az általa játszott Irina is, az is kérdés, végig tud-e majd menni rajta… Ugyanígy emlékszem a hóesésben fagyoskodó, félmeztelen katona didergésére (Somhegyi György), Milica (Szirbik Bernadett) kacérságára és későbbi felcsattanására, Goran (Szegedi Dezső) énekére… Mert ha sok mindent el is felejt az ember, sok mindent meg nem. De ha nem emlékeznék semmire sem, a szinte kivétel nélkül felsőfokban fogalmazó, a szokásosnál jóval nagyobb számú kritika őrzi az előadást, ahogy kivételes élményként viszi magával sok néző is.

(Nem vagyok pszichológus, sajnos, mert szívesen elmélkednék az emlékezés természetén. Miért felejtem én el ezt vagy azt, miért emlékszik rá a másik? Miért felejti el ő ezt vagy azt, s miért emlékszem rá én? Egy biztos: a művészetben nagyon erősnek kell lennie annak a hatásnak, amit nem felejtünk el, s persze bármilyen erős is, akkor sem feltétlenül emlékszik rá mindenki. Én, amíg élek, hallani fogom a trombitát az Országútonból, látni Gelsomina arcát. Más meg talán agyonunta magát a filmet nézve.)

Nem akarván másokat ismételni, eltekintek az alapos elemzéstől, csak néhány megjegyzésre szorítkozom. Igazából az izgat, miért lett ez az előadás ekkora siker, miért kavarta fel ennyire a nézőtéren ülőket.

Először is szögezzük le: nem Hunyady Sándor 1930 novemberében, a Vígszínházban, Gombaszögi Fridával, Hegedűs Gyulával, Törzs Jenővel, mi több, Csaholyi szerepében Jávor Pállal bemutatott darabját láttuk. („A színészeknek végre egyszer módjukban van igazi embereket játszani” – írta az előadás kapcsán a Nyugatban Schöpflin Aladár.) Szőcs Artúr rendező és – gondolom – a szórólapon sajnálatosan nem szereplő dramaturg alaposan átdolgozták Hunyady művét. Nem csupán színpadra tették: amit látunk, az kétségkívül sok mindent őriz belőle, de igazából egy másik alkotás. Lehet, hogy (még) feketeszárú, de (már) nem cseresznye. Meggy. Sokkal keserűbb, sokkal fanyarabb. Ha a dán királyfi nem hal meg az előadás végén, akkor nem Shakespeare drámáját láttuk. Hunyadynál Dusán „lassan kimegy”, szomorúan, kisemmizetten, de esze ágában sincs öngyilkosnak lenni. Szőcsnél – Szőcséknél – véget vet az életének, ami után kérdéses, hogy a főbíró és Irina boldogok lehetnek-e Magyarországon. Hunyadynál az utolsó szó Irina szava: „Mindenségem”, a szerzői utasítás pedig ez: „A szerelem eksztázisában összeölelkeznek”. Sem Irinának, sem a nézőnek nincsenek kételyei. A miskolci előadás után vannak, lehetnek, de abban is bízhatunk, hogy a tragédia – a tragédiák – nem ölik meg az érzelmeket.

Ily módon felesleges idéznem, amit az előadás hatására Hunyadytól és Hunyadyról elolvastam – egész jó kis szakdolgozatot tudnék már rittyenteni belőle. Az olvasás persze nem volt felesleges (sosem az): egy nem nagy, de igen jó írót ismertem meg alaposabban, akinek néhány novellája, Téli sport című kisregénye, Családi album című visszaemlékezése akkor is maradandó érték, ha épp nem olvassa őket senki. És nem haszontalan tudni, hogy Hunyady néhány évvel később regényt írt a drámából, sőt folytatta is benne a történetet, ez a Géza és Dusán, amiben Géza és Irina összeházasodnak, az esküvő után Milica búcsúebédet ad, Dusán pedig, aki „tüntetőleg” nagyságos asszonynak szólítja egykori hitvesét, még az állomásra is kikíséri őket… Nem muszáj szembe menni a közönség igényével.

A miskolci siker egyik fő oka, úgy gondolom, éppen az, hogy látunk egy lángoló, nagy szerelmet. Olyat, amire mindannyian vágyunk. Hogy úgy szeressenek minket, ahogy a főbíró, Géza (Bodoky Márk) szereti Irinát, úgy, ahogy Irina szereti Gézát. És micsoda tartás van bennük! Géza sokáig nem mondja el Irinának, hogy szereti, hisz Irina férjes asszony, ráadásul a férje, Dusán (Lajos András) Géza barátja. Irina sem mondja el Gézának, hogy szereti. Amikor Dusán vallatja őket, nincs mit bevallaniuk. A szerelmesek úgy viselkednek ebben az előadásban, ahogy mi szeretnénk, de nem tudunk.

Az első felvonás egy pontján a főbíró a kertben leül Irina mellé. Irina faggatódzik, kit is szeret: „Hát igazán… valami titkos regénye lenne?” Géza, amíg lehet, hárít: „…megvagyok magamban, szárazon, mint a szentjánoskenyér.” Aztán bevallja, hogy igen, szeret egy nőt. Nyolc éve. Irina nem 
a nevét kérdi, csak azt, hogy kiféle, miféle, szőke-e vagy barna… „Fekete.” Innentől kezdve tudja, hogy Géza szerelmes belé. De még azt tanácsolja neki, hogy ne is mutassa annak az asszonynak, hogy szereti. „Csak kínozná vele.” Ám ő is szerelmes Gézába: „Ha nem ismerem meg a cigaretta tüzinél az arcát, akkor még most is ott cincoghatnának a többiek a kertben.” (Mert Géza a mulatni vágyó katonákkal érkezett Dusánékhoz.) Megfogják egymás kezét egy pillanatra. A házból kilépő Dusán ezt nem látja, még nem fog gyanút, csak átsuhan rajta valami, de rögtön bocsánatot is kér, sőt panaszkodik a barátjának a feleségéről: „Nem szeret engem úgy, ahogy akarom. Hogy a szájamba vehessem egészen, mint egy szem feketekávés kockacukrot!” És Gézának kellene rábeszélnie, hogy szeresse, akarjon gyereket… (Az előbbi idézetek az eredetiben is megtalálhatók.)

Ez olyan nagy szerelem, hogy egy idő után nem lehet titkolni, s tragikumában is 
gyönyörű.

Az előtérben Lajos András, Bodoky Márk és Czvikker Lilla (fotó: Gálos Mihály Samu)

A siker másik fő oka, hogy az előadás tema-tizálja az impériumváltást. Ha úgy tetszik, Trianont, bár a darab második részében már a háború befejezése idején, de még jóval a Trianonban 1920. június 4-én aláírt békeszerződés előtt vagyunk, a főbíró jövő időben beszél róla. Ady Üdvözlet a győzőnek című, számomra ma is rejtélyes verse – amit Kispál (Keresztes Sándor) el is mond a darabban – 1918. november közepén jelent meg a Nyugatban. A Criticai Lapok főszerkesztője, Szűcs Katalin Ágnes mégis jogosan írta a Színház című folyóirat 2022. 7–9. számában, hogy a miskolci produkció „kivételes érzékenységgel és bölcsességgel” közelít a Trianon-traumához. (A Színház szerkesztői amúgy „a városi (vidéki) színházak és színházcsinálás láthatóságáról” kérdeztek neves kritikusokat, egyáltalán, az újság első negyedében azt vizsgálják, hogy a nem Budapesten működő teátrumok mennyire láthatók a fővárosból. Szűcs Katalin Ágnes arról beszél, hogy nem kevés kritikus nézte meg ugyan a Feketeszárút, a Színikritikusok díja 2021-es szavazásán „a legjobb előadás díját mégis egy budapesti produkció kapta, amelyet nyilván többen láttak”, pedig a díjat legalábbis meg kellett volna osztani.)

A föld tehát, amin a második felvonásban állnak, mindenesetre már, ahogy Nikolics (Feczesin Kristóf) mondja, Srbia. Pedig ugyanaz, amin az első felvonásban is álltak…

A darab és az előadás nagy előnye, hogy végig megmarad egy kis bácskai faluban, valahol Újvidék közelében. A Trianon-traumát közelképekben mutatja meg, bár a háttérben ott a történelem, ami ezen a pár négyzetkilométeren is érzékelteti a hatását. A főszolgabíró hivatalának ablakából látszik, ahogy a szerb komisszió kifordul a templomközön és „gyön” errefelé, mindközönségesen átvenni a hatalmat. (Az előadásban Kispál megjegyzi: „Messziről ezek is emberek”; Hunyadynál ilyen mondat nincs. Ahogy Nagy-Magyarország térképét is csak leveszik a falról, de Nikolics nem gyújtja meg. Szőcs rendezésének ez az egyik legsokkolóbb közelképe, amit ma lentről ugyanúgy tehetetlenül nézünk, mint a főbíróék egykor.)

Hogy az első világháború előtt, alatt és után a különböző nemzetiségű politikusokban és alattvalókban milyen reális és irreális, ellentmondásos, netán hagymázas elképzelések éltek a jövőről, a határok meghúzásáról, az nem színdarabba való. De igencsak érdemes elolvasnunk például Romsics Ignác kitűnő, A trianoni békeszerződés című könyvét (2005, Osiris). Lehetne belőle idézni, például ezt, a 19. oldalról: „A Monarchia népei körében továbbélő és erősödő föderatív törekvések, amelyeket legnagyobb erővel a csehek és a horvátok képviseltek, a századfordulótól a birodalmi vezetést és az osztrák állam német pártjait is fokozottan foglalkoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy a dualista konstrukció nem alkalmas egy sokvallású és soknemzetiségű állam hatékony működtetésére.” De most nem ez a lényeg. Most a közelképek a fontosak.

Bodoky Márk, Czvikker Lilla és Lajos András (fotó: Gálos Mihály Samu)

Erős kezdés a legelső jelenet, bármilyen könnyed is. Katonatisztek érkeznek Dusán házához: magyar katonák a szerb nábobhoz. Barátok. Miközben ellenségek is. Velük a főbíró, a főbíró segédje, a pópa – és egy egész zenekar. Az eredetiben egyébként cigányzenekar. 
„A rendező szabadra engedheti a fantáziáját, hogy olyan füstösre és toprongyosra csinálja őket, ahogy csak akarja”. Lám, Hunyady sem volt teljesen mentes az előítéletektől, cigányok – komikus figurák… Vagy legyenek azok! Miskolcon az egészen kitűnő Babra együttes van a színpadon, kiegészülve a hegedűs Váradi Zoltánnal. Néhányan még a színjátékban is részt vesznek, mint Varga Veronika, a bőgős, akibe – illetve az általa alakított Draganába – Balázsházy főhadnagy (Simon Zoltán) – a szemünk láttára szeret bele. A tisztek sokat mulattak már itt, de ez különleges alkalom. Búcsúzni jöttek, reggel menniük kell a frontra. Mert közben háború van. Aminek részeként a padovai fegyverszünet után, a belgrádi kiegészítő egyezmény aláírását be sem várva, a szerb hadsereg 1918. november 7-én megindult észak felé. „A megszállók tevékenysége […] egyáltalán nem korlátozódott a rend fenntartására, hanem a polgári közigazgatás ellenőrzésére és irányítására, sőt számos esetben a cseréjére is kiterjedt” (Romsics, 75. oldal). Ennek egyik epizódját lájuk a második részben; csakhogy ezek az epizódok halálosak, ahogy itt ketten is felakasztják magukat. (Eredetileg mind a két rész egyetlen nap, illetve az első egyetlen éjszaka alatt játszódik le, és mindkettőnek megvan a maga feszültsége. Az elsőét az adja, hogy a katonák mindjárt indulnak a frontra, a másodikét az, hogy egyfelől a szerbek örömünnepe, másfelől a nagy magánéleti fordulatoknak, Dusán összeomlásának a napja.)

Érdemes megfigyelni, hogy a szerb–magyar, magyar–szerb ellentét miként pattan ki már itt az elején a legnagyobb barátságosság ellenére is szinte percenként. Irina nem örül az éjszakai látogatóknak: „Kíváncsi vagyok, föl mernék-e verni a grófot vagy a főispánt?” Bár ez a morgolódás a kései, hívatlan látogatóknak szól, bárkik legyenek is. De amikor a főhadnagy fanyarnak minősíti a pópa borát, az pedig önérzetesen – és magyarul – kijelenti, hogy „Fanyar ám a főhadnagy úr valaga!”, négyen is megindulnak felé, Dusán állítja meg őket. (Szőcsék sokkal jobban játékba hozzák a szerb nyelvet, mint Hunyady. Így tud feltűnővé válni, hogy akad olyan szereplőjük, Nadia – Kerekes Valéria –, aki nem hajlandó megszólalni magyarul. Ő nagyon szerb. 
A második felvonásban Nikolics szerbül kezd a főbírói irodában, de hajlandó magyarul is elmondani, hogy ők most átveszik a járásban a közigazgatást.) Csaholyi (Somhegyi György) hadnagy később csak ennyit mond a „szent ember”-nek: „Fura népek vagytok ti, szerbek.” Balázsházy így egészíti ki: „És akkor még nem mondtál semmit, az anyjuk picsáját az összesnek…” Komolyabb konfliktus, amikor Csaholyi leakasztja a falról Irina nagyapja testvérének a képét: „Te, Dusán, én nem gondolom, hogy okos viselet volna az ilyen köldökig érő szakáll. Hiszen nyáron, te, olyan meleg lehet ennek a kis öregnek is a mellén, hogy megfőne a tojás a szakálla alatt…” Irina ezt nem tűri szó nélkül, és akkor sem tudja abbahagyni, amikor a katona bocsánatot kér: „Bocsánat! Bocsánat! Könnyű kimondani az ilyen üres kis szót. Inkább azt állanák meg, hogy nem jutassák az eszünkbe mindennap százszor, százféle csipkelődéssel, hogy kik maguk és kik vagyunk mi?! Akármilyen egyenruhát viselnek, soha nem fogom a kedvükért elfelejteni, hogy a vér szerint való testvéreim ott verekednek a Duna másik oldalán. Rongyosan! Éhesen, bocskorosan! Ahogy annyiszor hallottam maguktól!” Balázsházy oldja fel az egyre nagyobb feszültséget: letérdel Irina elé és kezet csókol neki. Aztán iszik Dusánnal, elvei fenntartásával: „Hanem attól, amit a fajtádról tartok, bátran koccinthatsz velem.” Dusán koccint, szintén elvei fenntartásával. (Mindez ott található Hunyadynál is.)

Mindenesetre az ellentétek a Hunyady-darabban még nem mérgezők. A határok nem feltétlenül szerbek és magyarok, magyarok és szerbek közt húzódnak, hanem inkább tisztességesek és tisztességtelenek közt. A második felvonásban a főbíró és Kispál tisztességből fizetik ki a hadisegélyt kérelmező szerb asszonynak a pénzt a saját zsebükből. A tisztesség felülírja a nemzeti hovatartozást. Hunyady érezhetően szeretné ezt hinni, 1930-ban talán még hihette is öncsalás nélkül. Nagy mondata az Előszóból: „A gonosz emberek különös konjunktúrája volt az.” Hát igen, minden zavaros időszak feldob ilyeneket. Dusánt feljelentette az írnoka – a magyar hatóságoknál. Ezt Géza mondja el neki, aki majd el is simítja az ügyet: „…a pópa itt imádkozott a házadban, Szent Száva mécsese alatt – Péter királyért, a vajdáért, a szerb fegyverek győzelméért.” Dusán felmondott az írnoknak, ezért állt bosszút. Ezt a Pántót (Kokics Péter) most még felelősségre lehet vonni, meg lehet alázni (a pópa három pofont ken le neki), de a második felvonásban már nagy úr. Jegyző, aki éjszaka házkutatást tart a főbírónál, hátha le lehet tartóztatni. Miért is ne lehetne? 
A feszültségek persze csak ideiglenesen oldhatók fel. Géza hiába kérdi-kéri Dusánt (az idézetek az eredetiben is szerepelnek: „…mondd, nem tudnál magaddal valamit csinálni? Magadba? Ott belül? […] Nem tudnál bennünket megszeretni? Úgy, ahogy vagyunk, mind együtt…” És Dusán hiába válaszolja: „Nincs nekem tiveletek semmi bajom. Te tudod, mennyit járok Pestre. Mennyi érdekem köt oda. Mennyi seft! Milyen jól találom ott magamat. A színházban, a Hungáriában, a trappversenyen. Tudod te, hogy szeretem a ti nótátokat, ahogy ti mulattok.” Géza szomorúan le is vonja a következtetést: „Folyton ez a ti… meg mi. Nem tudnád abbahagyni valahogy ezt a ti meg mi-zést? Hát lesz valaha ebben az országban nem ti meg mi-zés? Nem kell ehhez szerbnek lenni, románnak, tótnak, mi is, ti is ilyenek vagyunk. Ti meg mi-zünk. Ti így gondoljátok, mi úgy gondoljuk, mi így gondoljuk, ti úgy gondoljátok. Nem lehetnénk egyszerűen csak mi? Sose lesz ennek vége.” Nincs, máig. Miskolcon elég végigmenni a 21-es busz vonalán, ami a cigányok lakta vasgyári kolónia mellett vezet. Dusán ad valami romantikus, homályos magyarázatot is: „Néha történik valami kicsiség, meglátok egy szerb sebesültet a zimonyi katonakórházban. Szakasztott olyan, mint én, mintha ikrek volnánk. Valamit olvasok, valami szitkot az újságban és meleg lesz tőle a fülem. Megvadulok. Mintha kürtszót hallanék messziről. A fajtám.” Géza talán abbahagyná a ti meg mi-zést, talán még Dusán is. De belekényszerülnek.

Milica mondja Dusánnak, a testvérének, aki nem akar elindulni vetélytársához, a főbíróhoz, hogy figyelmeztesse a házkutatásra. „Én jó szerb vagyok” – így Dusán. „Aki a legjobb barátját benne hagyja a bajban, az se nem jó szerb, se nem rossz szerb. Az ocsmány ember!” Csak nagyon kevesen képesek úgy gondolkodni, mint Milica.

Az előtérben Fandl Ferenc, Kincses Károly és Lajos András (fotó: Gálos Mihály Samu)

És 2022-ben már tudjuk, mi minden következett a későbbiekben. Tudunk az 1942-es januári újvidéki vérengzésről, a vérengzés megtorlásáról – Cseres Tibor regényéről, a Hideg napokról sokan legalábbis hallottak, a Bezdáni ember és a Vérbosszú Bácskában címűekről már jóval kevesebben. Úgyszintén tudunk a jugoszláv polgárháborúnak is nevezett délszláv háborúról is.

A Feketeszárú cseresznye előadásának az álláspontja, hogy jó lenne abbahagyni a ti és mi-zést. Ugyanakkor már azt is tudja, hogy ez majdhogynem lehetetlen. Ezért lett meggy a cseresznyéből.

Csányi Vilmos nagyszerű könyvében, a Íme, az emberben (2015, Libri) bukkantam az etnocentrikus szindróma bemutatására – magát a fogalmat LeVine és Campbell alkották meg 1972-ben. Csányi szerint a közösségek idegenkedése evolúciós jelenség, sőt genetikai alapjai vannak. „Az első igazi közösségek, a »csoporttársadalmak«, […] meglehetősen távol éltek egymástól. Kerülték a más csoportokkal való találkozásokat, és ha erre mégis sor került, ellenségesek voltak egymással. Valószínűleg az elkülönülés hosszú evolúciós periódusa alatt jelentek meg az idegenektől való félelem genetikai tényezői.” Félelem és agresszió közt pedig erős az összefüggés… Mindez szerintem sokkal tragikusabb, mint maga a Trianon-trauma.

Lajos András a Feketeszárú cseresznye előadásában (fotó: Gálos Mihály Samu)

A Feketeszárú cseresznye rendkívül gazdag előadás. Állítja a háborúk értelmetlenségét is. Az első képben vidáman mulató katonák többsége a felvonás végén teljesen értelmetlenül meghal a fronton, ahonnan még ír egy-két levelet, amiket el is mond, a második felvonásban halottként, nem múló emlékként van jelen. (Szőcs Artúrnál a szereplők egy része is, a zene is szinte észrevétlenül jelképessé válik. Ugyanilyen jelképes és nagyon szép jelenet, amikor az első felvonásban a tánc lelassul, hogy Géza és Irina kettőse kiemelkedhessék. Ez azért is említendő, mert a magyar színház elsősorban beszédszínház, ritka az ilyen finoman megkomponált kép.) Ennek az állításnak az időközben kitört orosz–ukrán háború tragikus aktualitást adott. Lehetne sorolni tovább a siker összetevőit, akár némi kritikával illetni azt, hogy a rendezés tutira menve olykor túlságosan előtérbe állítja a táncot és a zenét (koreográfia Fűzi Attila), ami bizony kissé operettes megoldás. Azonban ezt is ízléssel teszi. (Érdekes, hogy a nagyszámú kritikák közül ezt csak Gabnai Kataliné tette szóvá, tapintatosan úgy fogalmazva egy Papp Tímeával előadott négykezes kritikában (Új „Kaposvár”? Színház, 2022. április), hogy „…az előadás kissé »fejnehéz«, a rendező láthatóan nem állt ellen annak az örömnek, ami a muzsikusok és a remek erőnlétű, jól mozgó színészgárda helyzetbe hozásával jár együtt. Túl van muzsikálva az első rész…” Túl, de sebaj! Az említett öröm a nézőkre is átragad. Ahogy nagy sikere van a pópa (Fandl Ferenc) burleszkjének is, aminek során a túlzott alkoholfogyasztás következtében reménytelenül próbál néhány szál virággal beletalálni egy vázába. Ez a jelenet dramaturgiailag teljesen indokolatlan, de legyen!

Igen fontos összetevő a díszlet, Árvai György szemet gyönyörködtető, impozáns munkája. (A koridéző, szép jelmezeket Szűcs Edit tervezte.) A színpadon van egy nem fényűző, de gazdag bácskai ház, kúria, aminek még a kertjét is el tudjuk képzelni, bár abból keveset látunk.

Utoljára hagytam a színészeket, akik játékára, gondolom, vissza is hatott a nagy siker, ami láthatóan csak a felelősségérzetüket növelte. Árnyalt, elmélyült alakítást nyújt mind a három főszereplő. Bodoky Márk Gézáján Gabnai Katalin női szeme vette észre, hogy „olyan igazi férfi, akit majd szétvet a visszafojtani próbált szerelem”. Czvikker Lilla már megjelenésével érthetővé teszi, hogy két férfi szerelmes belé halálosan, s méltósággal tudja azt is mondani, hogy „…a szeretője leszek. Így lesz az emberből szemét.” És tényleg gyönyörűen énekel! Illetve nem ő: Irina. Lajos András rendkívüli érdeme, hogy nem dúvadat játszik. De hisz mondja is: „Bivalytermészetem van, de bizonyisten nem vagyok rossz fiú.” Tényleg nem az, egyáltalán nem. Tisztán lát és van lelke: „Hisz mindig éreztem én titokban, hogy nem kellek én magának. És mégis küszködtem. Mindig magára gondoltam. Kis csikó született, fog-e tetszeni?” A fejét el tudja veszíteni, a méltóságát nem – és ha mégis, azonnal visszanyeri. Ezért tud félreállni az útból.

A Feketeszárú cseresznyét rendezőileg is, színészileg is könnyű elvinni a felszínesség felé, akkor is, ha Hunyady könnyednek látszó szövegének van mélysége. A miskolci színház nagyszerű előadásában ez a mélység lett még mélyebb. És végig szórakoztató, felkavaró, elgondolkodtató.

D. Magyari Imre