Nick Payne: Inkognitó – Pesti Színház

Nick Payne Inkognító című, 2010-es években írt színműve elvezet az emberi elmébe, hogy ott kiránduljunk egyet. A kirándulás a darabot olvasva is elgondolkodtató, de ha nem olvasni szeretnénk, akkor érdemes elzarándokolni a Pesti Színházba, ahol Szőcs Artur rendezésében, Baráthy György fordításában tekinthetünk az elme működésébe, négy színész játszotta tizenkilenc szerep segítségével. Az előadás bátor rendezésben, briliáns színészi játékkal, egy beszédes térben keresi a megoldást az önazonosság problémájára, orvosi alapossággal, filozófiai mélységgel és fájdalmas-nevetséges drámaisággal.

A mű három történetet mesél el. Thomas Harvey-ét (Nagy Ervin), a halottkémét, boncmesterét, aki ellopja Einstein agyát, hogy megvizsgálja, a tudomány módszereivel feltárja, miként mutatkozik meg a zsenialitás az agyban. A történet a lopástól az öregkorig vezet el – nem derül ki, talált-e valamit, publikált-e valamit a kutató. Az élettörténet több cselekményszálat érint még, például a boncmester saját családtörténetét (feleség, gyerekek, Einstein fia), a család szétzilálása után a találkozását a társadalom legalján élő fiatalokkal, majd időskorában egy újságíróval és Einstein egyik leszármazottjával. A másik szál egy fiatalember, Henry Maison (Horváth Szabolcs) történetét dolgozza fel, aki rohamai miatt elveszti a memóriáját (kb. 30 másodpercre képes visszaemlékezni, meg arra, hogy szereti ifjú feleségét s hogy műtétre vár), és a kezeléséét, fiatal feleségéét, majd 80 éves korát, amikor a múlt egy rövid pillanat erejéig visszatér hozzá egy középkorú hölgy segítségével. A harmadik történetszál éppen a középkorú hölgy, Martha Murphy (Kovács Patrícia), neuropszichológus terapeuta és tanszékvezető kutató köré szerveződik, aki 20 évi házasság majd válás után megtalálja a szerelmet egy fiatal lányban. Felvillannak kapcsolatuk problémái, nehézségei és örömei, hogy végül Martha élettörténetének és identitáskeresésének egy találkozás adjon fordulópontot. Végül is egyszerű ez, mint az egyszeregy. Vagy mégsem?

A négy színész, Nagy Ervin, Kovács Patrícia, Márkus Luca és Horváth Szabolcs a mintegy kétórás egyfelvonásos előadás során végig színen van. Jelenetváltáskor időnként csak a háttérbe vonul, aki éppen nem játszik, esetleg igazít a ruháján, frizuráján, a kiegészítőkön, sokszor pedig csak a háttérben ül, és figyeli az eseményeket. A jelenetváltások egyszerűbbjei ezek, míg a nehezebbek azok, amikor a színész befejez egy mondatot, és a kö-vetkezőt már a másik szereplő bőrébe bújva mondja. Egyetlen lélegzetvételnyi szünet adatik az identitásváltásra ilyenkor. A színészi játék pontos, fegyelmezett, a testtartások, gesztusok, a hangi és nyelvi változatosság az agysebész szikéjének pontosságával, kérlelhetetlenségével jeleníti meg a tizenkilenc szerepet. Kovács Patrícia ugyanolyan otthonosan mozog a neuropszichológus bőrében, mint a suttyó, acsarkodó srácéban, miként Nagy Ervin is a kórboncnokéban és a neuropszichológuséban, Márkus Luca a várandós fiatalasszonyéban, aki türelemmel ápolja beteg férjét, vagy az ausztrál csaposlányéban, Horváth Szabolcs pedig a szószátyár újságíró és a teljesen betépett kutyát játszó kocsmatöltelék szerepében. Mondanám, jutalomjáték ez, hiszen a négy színész megcsillogtathatja vibráló tehetségét, elképesztő virtuozitását. Csakhogy e jutalomjáték lényege éppen a rendezői-színészi munka szinte szétszálazhatatlan, de lenyűgöző volta révén valósul meg. Mert megvalósul, a néző, a kritikus legnagyobb örömére.

Ám ez az öröm sem könnyen szerzett, a történetmondás és a szerepről szerepre áttűnés ugyanis nem magától értetődő, és ez igénybe veszi a befogadót. A cse-lekményszálakat nem egymástól világos módon elválasztva, nem tálcán kapja a néző; folyamatosan résen kell lennie, ha elhangzik egy név vagy egy esemény, hogy beazonosítsa, most melyik történetben is vagyunk. A szálak szétválasztását nehezíti még, hogy bár a színészek játéka magával ragadó, mégis időbe telik, mire rájövünk, hogy hol is járunk éppen. Esetenként ez frusztrálóan nehézzé teszi a történetszál és a szereplők beazonosítását. Nyilván nem rendezői tévedésről van szó, hanem éppen a nagyon tudatosan építkező tapasztalategészből adódik, hiszen ezáltal a néző nemcsak kívülről figyel eseményeket, hanem önkéntelenül belevonódik abba az identitáskereső folyamatba, amiről az előadás szól.

Kovács Patrícia, Horváth Szabolcs, Márkus Luca és Nagy Ervin (fotó: Gordon Eszter)

Az identitáskereső agytúrának plasztikus teret biztosít a színpadkép: a játékteret határoló három fal minimalista, letisztult vonalai az agy sematizált modelljét ábrázolják (Slárku Anett munkája). A díszletek többfunkciós vörös domború és homorú tárgyak, amelyek egyszerre funkcionálnak ülőalkalmatosságként, lépcsőként, zongoraként és az agy metszeteinek tárolójaként, illetve strukturálják, esetenként átjárhatatlanná tördelik a teret. Az események ebben a letisztult térben zajlanak, a közönség pedig ezáltal mintha az agy tevékenységébe tekinthetne be. Ahogy kavarognak az események, mintha emlékek villannának fel, inkább asszociatívan, semmint lineárisan, inkább impresszionisztikusan, mint módszeresen, inkább álomszerűen, mint realisztikusan.

Az agy mint a játék tere pedig folyamatosan működik: fények, hangok, testek és hangeffektusok jelenítik meg az idő, tér és identitás állandó, frusztráló és villódzó keresését. Mindezt egymásba folyamatosan áttűnő időben, térben és identitáshalmazban, ahol sem a múlt feltárulkozása, sem a tudomány szisztematikussága és objektivitása nem ad végső bizonyosságot, meg-nyugtató választ, legfeljebb pillanatokra, és azokra is csak azért, hogy a röpke megnyugvás múlékonysága tematizálódhassék. Ezt a múlékony bizonytalanságot jeleníti meg a szereplők elmeállapota, amit a színészi játék pompásan hoz: a bizonytalan agytolvaj, az idegességtől kidagadó erű feleség, a betépett hipszterek, az amnéziás beteg, az arcoskodó aljanép, a részegség s az ezekkel foglalkozó tudósok, jogászok, és újságírók, akik mind egytől egyig elfedik a valóság kétségbeejtő természetét. A „Nem lesz baj!” bátorítása csak hazugság, a valóság a baj szédítő mélysége.

Mégis, az előadás kerete némi vigaszt nyújt, ugyanis egy néma közjáték indítja, amelyben négy ember jól érzi magát együtt, nevetgélnek, beszélgetnek, aztán kő-papír-ollót játszanak, és egymásra mutogatnak. Mintha a szerepeket osztanák ki a véletlen segítségével, majd végül a négyes némajátéka zárja le az előadást. Mintha nem is kellene komolyan venni az agytúrát, mintha mindaz a szenvedés és (görcsös) nevetés, amit átéltünk, követtünk, csak játék lett volna; mintha minden csak a színházról, a rendezésről, a kivételes színészi játékról szólna. Meg persze arról, kik vagyunk mi, vajon a tér, idő, identitás folyamatos és rugalmas alakulásában adható-e térkép ahhoz a kiránduláshoz, ami befelé vezet.

Almási Zsolt