Orfeumi etűdök oslói színpadon
„Az anyag nem vész el, csak átalakul.” E szállóigévé lett mondás igaz az Oslói Operaházban (Den Norske Opera & Ballett) norvég nyelven, angol, illetve norvég felirattal nemrég bemutatott Csárdáskirálynő1 című Kálmán Imre-operettre is. Transznemű Szilvia, a bécsi-magyar operettekben megszokott impozáns táncjelenetek hiánya a legfőbb jellemzői a dramaturgialig jól építkező kétfelvonásos előadásnak Hanne Tømta rendezésében.2
2022-őt írunk, így a magyar nemzeti operettként számon tartott mű alap-problémája a skandináv országban már irreleváns, ha nem volt mindig is az. Mint tudjuk, unos-untalan ismételt az adaptációkban a megszokott fő problémakör. Kérdés, hogy ha gyökerestől megváltoztatunk egy jólismert operettet, azaz például sem az arisztokraták diszkrét bírálata, sem a herceg és a sanzonett közötti hierarchikus szakadék, vagyis a társadalmi státusz adta különbségek nem jelennek meg, mégis milyen más tartalommal operálhat a történet, hogy megállja a helyét egy XXI. századi operettszínpadon. Ahogy például Imre Zoltán is kitér rá 2013-ban publikált Az operett mint interkulturális jelenség – Kálmán Imre Die Csárdásfürstin (1915) c. operettje különböző színpadokon című tanulmányában,3 az 1915-ös bécsi ősbemutatót követően a darab világhódító útra indult, s így többek között Budapesten, Londonban, Berlinben vagy éppen Moszkvában is színpadra került. 1917-re pedig már több mint tizenkétezer előadást élt meg a világ különböző zenés teátrumaiban; az oslói Centralteatretben például 1917. április 30-án mutatták be Kálmán Imre, Leo Stein és Jenbach Béla sikeroperettjét. Ez az előadásszám nyilván megannyi Csárdáskirálynő-változatot is jelentett. Hogy csak néhányat említsünk a markánsan változtató legutóbbi adaptációk közül: érdemes felidézni például a zürichi operaház (Opernhaus Zürich) szürreálissá vált, számos globális problémára reflektáló 2020-as, Jan Philipp Gloger által rendezett előadását4 (amelyben például az eszkimókhoz mennek a szereplők yachttal, ami egyszer csak Noé bárkájaként kezd el funkcionálni, s a főszereplők a Marson kötnek ki). De magyarországi példát is tudunk hozni a közelmúltból, gondoljunk csak a Debreceni Csokonai Nemzeti Színháza hagyományos nőszerepeket megkérdőjelező és a mai korhoz közelítő, Peller Károly operettszínész által átírt és Gemza Péter rendezte, szintén 2020-as változatára.5
S mivel a műfaj nagyon is jól bírja a változtatásokat, most norvég nyelven adaptálták a művet a mai korhoz. Ha kicsit felfejtjük a darab mélyebb rétegeit, rájöhetünk, hogy új verzió ide vagy oda, a fő probléma az elfogadás vagy nem-elfogadás. Vagyis, hogy Edvin herceg családja fogadja el Szilviát, s a bonviván se szégyellje választottját. Ez jelen adaptációban sem alakul másképp, de mégis csak fontos a megváltoztatott elem. A primadonna ugyanis ezúttal a történet szerint egy transznemű nő, aki egyben a Csárdáskirálynő, a mindenki által ünnepelt és a közönség által csodált sanzonett. Edvin herceg családja nem feltétlenül azért gördít akadályokat a komollyá vált kapcsolat elé, mert Szilvia egy mondén orfeumi hölgy, hanem mert elfogadhatatlannak tartja, hogy a „makulátlan családfával” rendelkező famíliába bekerüljön egy nemátalakításon átesett nő (vagy ahogy Edvin édesapja fogalmaz: „ez az ember”, kerülve a biológiai nemre vonatkozó kifejezéseket).
Egy minden síkon szabad (szabadabb), forró és buja orfeumi estébe csöppen a néző, ahol rögtön feltűnik, hogy a cselekmény ideje nem egy távoli kor, hanem a most. Erre több szinten is tesz utalást a rendezés, a kezdetektől ráirányítva a figyelmet e lényeges változásra. Ez egyrészt a vizuális elemek szintjén érhető tetten: letisztult orfeumi tér, szürkés, púderkékszínű falak, melyek megmaradnak a palota díszleténél is (a tervező Olav Ryland Myrtvedt), másrészt a táncosoknak az alsóöltözékek szintjén „megrekedt”, a nemi sztereotípiák skatulyájából kitörő kosztümjein-, melyek Alva Walderhaug Brostenjelmeztervező munkáját dicsérik. Az egységes képi világot csupán Szilvia (Eli Kristin Hanssveen) belépője töri meg, amikor is az öltözői asztalokon megszokott izzókból formált piros szív egészíti ki a díszletet, s a táncosok a vásári mutatványosokhoz hasonló mozgáskultúrával és sminkben lépnek a színpadra. E jelenetben már dominálnak a fedetlen férfi lábak, ám Bóni (Rickard Söderberg) öltözéke ezek közül is kitűnik: a tánckaréhoz hasonló öltözetben lép színpadra, magassarkúban, hogy aztán még ennél is ledérebb és provokatívabb ruhákban jelenjen meg újra és újra. Feminin ruhatár jellemzi Edvint (Magnus Staveland), főként monokróm – szürke és világoskék – szetteket láthatunk rajta. Ez igaz Szilvia ruhatárára is, ám az ő kosztümjei – kivéve, amikor az orfeumban Csárdáskirálynőként lép fel – inkább maszkulin jegyeket hordoznak magukon: ilyen többek között a mellényes, sötétbarna bársony nadrágkosztüm az első felvonásban, vagy a bordó-fekete nadrágos öltözék a második felvonásban. Stázi grófnő (Frøy Hovland Holtbakk) és Anhilte (Mari Maurstad) jelmezei szintén a monokróm vonalba illeszkednek, ám sokkal lágyabb stílusúak Szilvia ruháinál.
Edvin és Stázi – Magnus Staveland és Frøy Hovland Holtbakk (fotó: Erik Berg / Den Norske Opera & Ballett)
A gender-kérdéseket, s kifejezetten azt, hogy Szilvia ezúttal transznemű nő (és hogy ez bizonyos helyzetekben problémát jelent) először Rohnsdorff tematizálja az első felvonásban: kimondja, a probléma a házasság, a kapcsolat útjában az, hogy „she is he”. Minden más, azaz a cselekmény halad a maga útján, a primadonna külföldi turnéjának híre ugyanúgy fordulópont, ahogy az eredetiben, s a búcsúeste is megtartatik az orfeumban, ahol Edvin elkötelezi magát Szilvia mellett. Az orfeumi közegben természetes, hogy Szilvia az, aki – nincs hangsúly az átalakuláson. A transzformáció csupán akkor válik problémává, amikor a primadonna a védett falakon (az orfeum világán) kívüli valóságba merészkedik. Ugyanakkor az orfeum népe tisztában van a primadonna történetével, s ki-ki maga is tesz megjegyzéseket Szilvia másságára (például: kell az esküvőhöz egy jegyző, virágok, minden egyéb kellék stb., mint egy heteronormatív párnál). A bonyodalmat ugyanaz a mozzanat generálja: Stázi és Edvin eljegyzésének híre. Ezek a kérdések, s Edvin családjának viszonya Szilvia múltjához a második felvonásban kulminálnak, melynek helyszíne már Edvinék palotája. Amikor Szilvia felfedi magát Stázi és Edvin eljegyzési estéjén, ő maga mondja ki: „Nem akarom, hogy szégyenkezz miattam”, azaz, nem szeretné, hogy szembesülnie kelljen a férfinak az előítéletekkel. A meghívottak pedig arról kérdezgetik Szilviát, igaz-e, hogy „átalakuláson” esett át. A primadonna nem tudja és nem is akarja titkolni tovább, ki ő most, s ki volt egykoron. Ám ekkor még feloldozást nem kap se Edvintől, se a többi szereplőtől.
Bóni – Rickard Söderberg (fotó: Erik Berg / Den Norske Opera & Ballett)
A második felvonás egyik nagy pillanata Edvin szólója, mely a Montmartre-i ibolya [eredeti cím: Das Veilchen com Montmartre; bemutató: 1930, Bécs; szerzők: Kálmán Imre, Julius Brammer, Alfred Grünwald] című operettből a „Ma önről álmodtam megint” című dal. Ennek beépítése az előadásba lehetőséget ad arra, hogy Edvin mély érzései is megmutatkozzanak. Az egyik legdinamikusabb táncoskomikus–szubrett szám, a „Te rongyos élet” köré szerveződő jelenet azonban egyszerűen nem működik, aminek az egyik jele kétségkívül az, hogy még taps sem volt utána. Ennek oka részben a táncok igencsak szegényes voltában keresendő. Jonas Øren ugyanis szinte minden értelemben szakít a nagyoperettekben megszokott koreográfiákkal, sőt a zenével homlokegyenest szembe mennek a táncok. Nincs kánkán, csárdás, egy kis keringőjelenet azért befért, de egy az operettműfaj stílusvilágától, a Kálmán-muzsikától idegen kortárs táncszínpadi koreográfia jellemzi végig az előadást. A nagy duetteknél pedig szinte zavaró a szereplők statikussága (Szilvia például sokszor zsebre tett kézzel énekel és beszél), ami a feszültség fokozására kiváló ugyan, de hosszú távon inkább gyengíti az előadást, mint erősíti. Ez érvényesül az utolsó jelenetekben is, amikor a tetőponthoz és a megoldáshoz elérkezünk. Szilviának a palotából történő zajos távozása és a bárba érkezése között egy kis cigánymuzsika tartja fenn a hangulatot, sőt, talán még oldja a feszültséget. Szilviát és Edvint barátaik meg szeretnék békíteni egymással, ami – nyilván – sikerrel is jár. Az, hogy a bonviván felvállalja ország-világ előtt kapcsolatukat, azonnal rögzíttetik telefonnal, s így az interneten is elérhetővé válik. Edvin szülei még ekkor is csak azzal törődnek, ki mit fog szólni e frigyről: „Anhilte, el kell költöznünk Svájcba” – mondja Edvin édesapja, majd rögtön azon gondolkodnak, ha elfogadják fiuk választását, mi más célra tudják még felhasználni (például „Can we use this for climate stuff as well?” [„Felhasználhatjuk ezt klímaügyekre is?” – nyers fordítás tőlem –
L. E.] – hangzik el).
Tehát a happy end mégis csak eljő, s a szülők is – bár ne feledjük, kényszer hatására – megbékélnek fiuk döntésével. Kérdés, hogy ha kényszerszerű az elfogadás, mennyire tud őszinte lenni, de ennek fejtegetésével már nem foglalkozik az előadás, s valljuk be, ennek kibontása, nem is igen férne bele a játékidőbe.
Érdekes módon nem válik erőltetetté és nem tolakodó Szilvia transzneműsége, mivel azt már az előadás elején kontextusba helyezte a rendező, miáltal a néző pontosan tudja, mire számíthat: az előadás nem árul zsákbamacskát. Ám bizonyára más-más olvasata lehet egy ilyen módosításnak attól függően, hogy egy-egy néző milyen kulturális közegből érkezik. Éppen ezért nem árt lecsupaszítani az alapokig a történetet, amely – ahogy azt már fentebb említettem – valóban nem szól másról, mint az elfogadásról. Ugyanakkor mindez egy dinamikus, flitteres, ám mégsem öncélú, a valóságot és a problémákat nem tagadó operettmesébe szőtt történet. Vagyis az anyag nem vész el, csak átalakul: most éppen így, most éppen Oslóban.
Lengyel Emese
JEGYZETEK
1 Norvég nyelven a címe: Czardasfyrstinnen
2 Az Operaház honlapján angolul is megtalálható az előadás rövid leírás, a szereposztás, illetve egyéb információk. https://operaen.no/en/Productions/die-csardasfurstin-oslo-operahouse/
(Letöltve: 2022. 11. 29.)
3 Lásd Színház.net, URL: http://szinhaz.net/wp-content/uploads/2016/11/Imre_zoltan_csardaskiralyno.pdf (Letöltve: 2022. 11. 29.)
4 Lásd a svájci színház honlapján:
https://www.opernhaus.ch/en/spielplan/calendar/die-csardasfuerstin/2019-2020/ (Letöltve: 2022. 11. 29.)
5 Lásd bővebben magyar nyelven Lengyel Emese (2021): Csárdáskirálynő másképp. Magyar Teátrum Online, https://magyarteatrum.hu/lengyel-emese-csardaskiralyno-maskepp/ (Letöltve: 2022. 11. 28.)
„A változás elsősorban tematikai szinten figyelhető meg. A szövegkönyv olyan alap dramaturgiai megoldásokkal dolgozik, mely jelen esetben képes megbontani a dal-történet viszonyát. Egyrészt új karakterek kerülnek a cselekménybe: Terka, egy idősebb komika és Leopold, Stázi édesapja. Terka figurája alapjaiban formálja át a keretet, hiszen mint egykori orfeumi lány, az ő közbenjárásával derül ki Anhilte (Gál Hilda), Edvin édesanyja titka. Így Edvin és Szilvia, valamint Bóni és Stázi is egymáséi lehetnek. Ezenfelül a darab az 1916-os (az első magyar fordítás) vagy akár az 1954-es (az ikonikussá vált; a Honthy Hanna/Cecília-központú; az átpolitizált, szocialista) verzióktól eltérő nőképpel dolgozik: egyrészt központi figuraként funkcionál az idősebb szubrett figurája, másrészt a többi női karakter jellemvonásai, tulajdonságai bővültek. Két új dallal – A hollandi menyecske (1920) Kálmán-operettből – is gazdagodik az előadás, az egyik Terka, a másik pedig Anhilte karakteréhez tartozik.”
