Nincstelenek avagy Már elment a Mesijás?

Még hatvan éves se lenne, és már évek óta a korai és tragikus halála utáni legendásodás útját járta. Részben éppen abba a gyermekkorába halt bele, amelyet önéletrajzi ihletésű regényében, a Nincstelenekben megírt. És (ahogy ezt interjúkban elmondta) a „szégyenbe”, hogy az író lénye mindazt megírta és így napvilágra hozta, amit a nem író lénye takargatott volna. De hát Borbély Szilárdnak ilyen gyermekkor jutott az 1960-as‒1970-es évek Magyarországán, egy kelet-magyarországi faluban. Egy év híján egyidősen vele, egy nyugat-magyarországi faluban felnőve végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy nekem nem ilyen jutott, ugyanakkor ráismerek benne a szüleim hasonló körülmények között telt kelet- és nyugat-magyarországi gyerekkorára. Ők megugrották előttem azt a lépcsőt, az első generációs értelmiségivé válást, amit Borbély Szilárdnak magának kellett, és amibe más tragikus élettörténések mellett beleszakadt.

A regény első gondolatra nem adja magát színpadi megvalósításra, hiszen a közép-pontjában álló család és a falu rajza inkább állóképszerű, a drámaisága éppen ebben a mozdulatlan, ragacsos, lehúzó nihilben rejlik. Mégis, már másodszor kerül színpadra, először Máté Gábor rendezte meg a színészosztályának, még 2014-ben.

Most Dunaújvárosban Balassa Eszter és Horváth János Antal színpadi átirata látható, utóbbi rendezésében (dramaturg: Németh Gábor). Keretes szerkezetűvé tették, az előadás elején a főszereplő kisgyerek már felnőttként emlékszik vissza a házra és az ottani életükre. Elviszi bekereteztetni a ház alaprajzát, ami a maga steril tisztaságában semmit nem jelez a későbbi lakók élettörténetéből. Az előadás végén, már újra a leeresztett nejlonfüggöny előtt állva, ami eltakarja, mégis sejteti a múltat, azt mondja el, hogy mégsem ment vissza a képért. Mi, nézők viszont kapunk egy egyszerre naturalista és elemelt képet a házban és a faluban zajlott életről, úgy, ahogy egy, a falu világába beilleszkedni nem tudó, végig kívül maradó család gyereke látta.

Csadi Zoltán, Kovács Vanda, Alberti Zsófi és Holecskó Orsolya (fotó: Ónodi Zoltán)

A szellemi és fizikai nyomorúság ábrá-zolásában éppen az a nehéz, hogy ne legyen belőle „szociopornó”, ne az elbor-zasztó, meghökkentő, megrázó elemek halmozásával akarjon hatni, találja meg azt a mezsgyét, amelyen érezzük a súlyt, de az összkép még nem préselődik hiteltelenné. Ez a mezsgye persze nézőnként máshol lehet. Kritikus kollégámnak az előadás túl volt ezen a határon, nekem jóval innen.

A Szabó Márton István által tervezett játéktér maga is ötvözi a realitást és az elemeltséget. Vörös, salakszerű anyag borítja a padlót, melyet a színpad közepén dombocskává halmoztak, talán jelzésként a majd bekövetkező tragédiára és az azt követő temetésre. A kőmorzsalék anyaga ridegséget, a színe inkább meleget sugall. Ez a szín az egyetlen elem, amire ez elmondható, mert a díszlet további részei egytől-egyig hideg színűek és merev műanyagból készültek:
a bölcsőt helyettesítő zöldséges rekesz, a fehér karniszterek és a kék műanyaghordók. Nem nagyon van olyan falusi porta, ahol például ez utóbbi ne fordulna elő – esővizet vagy cefrét gyűjtenek benne. A realista részletek mellett szintén műanyagból készült tárgyak, főleg zacskók jelzik az állatokat: megkínzott tyúkot, agyonütött macskát. (Az állatok felé kitörő agresszió még ezzel a játékmóddal is nehezen nézhető.) Ebben a műanyagvilágban csak a kistestvér bábja készült természetes, fehér anyagból, szemre pamutból.

Az elemelésnek van még egy nagyon fontos eszköze: Zságer Varga Ákos zenéje, amit Georgita Máté Dezső szólaltat meg hegedűn. Többnyire a színpad szélén ül, ott játszik, időnként azonban belép a játéktérbe. Ő az az alcímben is szereplő (Már elment a Mesijás?), pöszén beszélő, elhessegetett, lesajnált „falu bolondja”, akiben talán tényleg ott van az oly nagyon várt Mesijás, és akit hagynak elmenni, mert észre sem veszik, hogy ott járt.

Dióssi Gábor és Kovács Vanda (fotó: Ónodi Zoltán)

Csadi Zoltán játssza a csendes, a világra szomorúsággal és beletörődéssel rányílt szemű fiút. A nővérét alakító Holecskó Orsolyában több az indulat, a lázadás. Róla elképzelhető, hogy megvan benne a túllépéshez és túléléshez szükséges energia. Az anyát játszó Alberti Zsófi az asszony keserűségét, gyötrődését hangsúlyozza ebben a számára idegen, lenézett közegben, aki a gyerekeihez sem tud harmonikusan kötődni. Meghatározó mozdulata, ahogy idegesen, a szükségesnél kissé nagyobb amplitúdóval rázogatja a kisbabáját. Ez a rögzült mozdulat még a gyerek halála után is előjön. A férjet játszó Takács Géza szintén támaszkodik a testbeszédre: válltartása, háta görnyedése jelzi a megtöretettségét. A házaspár valódi összetartozás nélküli kényszerű szövetsége is ott van a játékukban. Az idegenség, oda nem illés egyébként is meghatározó érzete az előadásnak. Ez érződik Dióssi Gábor apafiguráján is (ő az asszony deklasszálódott, de a falusi közegből így is kilógó édesapját jeleníti meg). Kovács Vanda és Kiss Attila több kisebb, kontúrosan felrajzolt szerepben tűnik fel.

Átgondolt, kompakt előadás a dunaújvárosi, amely érvényes színpadi világot teremt Borbély Szilárd regényéből, és azt bizonyítja, hogy a színház nyitott a kortárs darabokra és a kísérletezésre.

Turbuly Lilla