A kortárs magyar drámák bemutatásának ösztönzésére hivatott Katona József produkciós pályázat – melyet 2004-ben a Hiller István vezette Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hirdetett meg először, és csökkenő keretösszeggel ugyan, de még 2020 novemberében, Fekete Péter kulturális államtitkársága idején is létezett – elsorvadni látszik (mint annyi minden a kultúra területén, lásd például a POSZT-ot – a Covid-járvány „jó” alkalom volt észrevétlen megszüntetésére). Ennek ellenére a színházak mutatnak be új magyar drámákat. Mert bármennyire döbbenetes is a szembesülés klasszikus művek által az emberi természettel, mindenkori önmagunkkal, az írók – akár történelmi reminiszcenciákat, párhuzamokat is felhasználva, de – saját jelenükre reflektálnak, a néző pedig izgatottan várja az „aha”-élményt, a ráismerés, a felismerés olykor keserves örömét.

Kortárs dráma bemutatásához kell némi bátorság – különösen forráshiányos időkben –, hiszen nem garantált a „kasszasiker”, pláne fiatal szerző esetében (ezért is volt fontos az említett Katona József-pályázat). A Centrál Színház mégsem kockáztatott nagyot Bíró Bence magyartenger című, első egész estés, önálló darabjának bemutatásával, a rendező, Alföldi Róbert személye ugyanis mindenképp garancia az érdeklődésre. D. Magyari Imre kérdéssel zárja az előadásról szóló kritikáját, bizonyítván, van miről gondolkodni a mű kapcsán.

A kortárs magyar drámairodalom meghatározó alkotója volt az immár félklasszikusnak mondható Örkény István (a róla elnevezett drámaírói ösztöndíjban részesült egyébként 2019-ben Bíró Bence). Macskajáték című, Magyarországon és szerte a világon vagy másfélszáz bemutatót megért darabjáról több évforduló kapcsán Darvay Nagy Adrienne írt tanulmányt.

A Macskajáték Örkény instrukciója szerint úgy indul, hogy „Egy régi, elsárgult fénykép jelenik meg a vetítővásznon”, amelyet Orbán Béláné, született Szkalla Erzsébet így kezd el kommentálni: „Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Létán, […] az ereszkedőn pedig két lányalak szalad lefelé. Azok mi vagyunk, Szolnok megye szépei, a Szkalla lányok, amint az első tüllruhánkban, szélfútta hajjal, kacagva, integetve szaladunk a víz felé […] a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcunk is alig kivehető”.

Ergy Landau, született Landau Erzsi neves fotográfus volt, a Szkalla lányok kortársa, akinek 1919-ben lett önálló műterme – mint a Mai Manó Házban látható volt kiállítás kapcsán Józsa Ágnes írja. Frank Aliona fényképei jóval későbbi kort idéznek, az 1985 és 2010 között készült, budapesti üzleteket és iparosokat megörökítő felvételek – melyekből a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum mutatott be válogatást – mégis mintha a régmúltba röpítenének, a maitól oly igen eltérő világot, értékrendet őriznek.

A fotó és a színház is jelen idejű művészet, ám míg előbbi a maga jelenével egy idő után a múlt hordozójává válik, a színház lényegét tekintve egyidejű a befogadással, azaz mindig jelen idejű. Ami nem jelenti azt, hogy egyes alkotásai ne lehetnének avíttasak, elavultak.

A 10. Színházi Olimpiába beépített IX. MITEM (Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó) előadásai közül Urbán Balázs az új formákat keresők közül vett számba néhányat. Nem előre megfontolt szándékkal, hiszen a szinte követhetetlen mennyiségű vendégprodukciót felvonultató programsorozat időben oly elhúzódó és térben is oly szerteágazó volt, hogy szisztematikus áttekintése gyakorlatilag lehetetlen. (Miként annak a finanszírozási rendszernek a működése is követhetetlen, amely egy ekkora – 58 ország, 400 társulat, 750 előadás, 7500 fellépő –, gigaköltségvetésű fesztivált 6,8 milliárd forinttal támogat, miközben az előadóművészeti szervezetek finanszírozására szánt, évek óta változatlan keretből kivon 41%-ot, s a maradékot is meg nem nevezett kurátorok és szempontok alapján osztja szét, sorsukra hagyva, pusztulásra ítélve jelentős, több évtizedes múltú, kiváló független színházi műhelyeket, ismeretlen vagy éppen kevéssé jelentős formációknak kedvezve.)

Az új formák olykor klasszikus mű írói parafrazeálását jelentik, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ionesco írta, Silviu Purcărete rendezte Macbettje esetében, amelyről Balázsi Lili Fanni írt.

S ha már az abszurd dráma egyik legjelentősebb mestere említtetett, Fried Ilona szerint Emma Dante A csalogány tangója című előadása „fordított Beckett”, amely a jelenből, az elmúlás küszöbéről vezet vissza lépésről lépésre a múltba.

Az időskorból, a halál közelségéből visszatekintés a londoni Complicité társulatának lengyel szerző regénye alapján készült, azonos című előadása, a Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című is, melyről Almási Zsolt emlékezett meg, az előadás inspirálta kérdéseire keresve válaszokat.

Lengyel társulat, a Krakkói Táncszínház Takarakuza Camp című előadása kapcsán jut ugyancsak érdekes kérdésfelvetésre Lőrinc Katalin Nő-lét… című cikkében e fizikai színházi produkció értelmezését illetően.

Lengyel szerző művével vendégszerepelt a bukaresti Odeon Színház is a Színházi Olimpián. A Gardéniát, amely egy négygenerációs családtörténeten keresztül ugyancsak a női lét természetét firtatja, magyar alkotó, Balázs Zoltán rendezte, akinek munkáit az előadásra reflektáló Csepeli György évek óta folyamatosan figyelemmel kíséri.

Ha egészen más értelemben is, de a kontinuitás, az átörökítés, avagy a „megszüntetve megőrzés” lehetnének a kulcsfogalmai Fried Ilona római jegyzeteinek is, amelyekben nemcsak az olasz színház egykor meghatározó mestereiről és utódaikról esik szó, de filmről és képzőművészetről is.

Színházi újító volt a maga idejében Hevesi Sándor is, jóllehet 1908-ban Az ember tragédiája friss szemléletű színreviteléhez kénytelen volt – mint az Balogh Géza pályarajzából kiderül – egy 1892-es bemutató historikus díszletét használni, amelyet a nézők a kritikák szerint többször megtapsoltak. (Ilyenfajta „újrahasznosítás” ma már csak akkor fordulhat elő, ha a színház szándékosan veszi elő a korábbi produkciók díszleteit, mint tette azt 2020 márciusában Zsámbéki Gábor A császár című előadásban a Katona József Színház Kamrájában, jelentést adva e megoldásnak, vagyis „a szükségből erényt kovácsolva”, egyszersmind a színház lehetetlen anyagi helyzetét is demonstrálva.)

A kortárs színház meghatározó eleme, a látvány már befutott és még pályakezdő tervezőinek kiállításain járt Józsa Ágnes. Mint írásából kitűnik, a hagyományos, évente megrendezett Látványtér című mustra idén a Covid-járvány miatt kimaradt elmúlt két év restanciáit is pótolta.

Szűcs Katalin Ágnes