Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át – Complicité, London, MITEM

A kezdetben sötét és üres színpad közepén egyetlen mikrofonállvány. Azt hihetnénk, hogy egy rockkoncertre vagy egy énekes fellépésére, esetleg egy előadás meghallgatására készülünk, de aztán egy idős, törékeny nő jelenik meg s lépked a színpad közepe felé, különös öltözékben. Össze nem illő színekben pompázó tornacipője, selyemsuhogós nadrágja és kockás blúza elképesztő látványt nyújtanak. A mikrofont megkaparintva reszelős hangon elkezd viccelődni azon, hogy egy kicsit beteges, teszteltette magát és Covidos, illetve mégsem. Hahaha... Mi lesz ebből? – kérdezhettük. Majd három óra múlva a kérdés átalakult: Hogyan lehetséges, hogy a világunk számos problémája és nehézsége egyetlen színházi előadásban meg tud jelenni? Vagy még inkább: hogyan fejezhető ki a színház nyelvén az emberi kultúra egyik legősibb és leglényegesebb dilemmája: ki vagyok én, mi az ember helye a világban? Valójában azóta is ezekre a kérdésekre keresem a választ – az alábbiakban olvasható sorok töredezetten próbálnak válaszokat találni.

Kezdjük azzal, hogy az előadás egy Nobel-díjas, közép-európai szerző, Olga Tokarczuk tollából származó regényre épül, amelynek címe azonos az előadáséval: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át. 
A regény 2009-ben jelent meg lengyelül, magyarul pedig 2019 óta hozzáférhető Körner Gábor pompás fordításában. A történet a főszereplő, Janina Duszejko egyesszám első személyű elbeszélésében bontakozik ki két izgalmas pillanat közé feszítve. Az első a főszereplő ébredése: megtudjuk, már abban a korban van, hogy lefekvés előtt meg kell mosni a lábát, mert a mentő bármikor elviheti, amikor váratlan dörömbölésre ébred álmából, nehezen találva az utat a valósághoz. A regényt lezáró utolsó pillanatban pedig azt mondja/gondolja, hogy a halál még nem jön érte, még jócskán van ideje.

Kathryn Hunter (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A valóságig nem egészen eljutó tudat szűrőjén keresztül a halál optimista tényszerűségének összefüggésében mással sem találkozunk a kezdő és a végpont között, mint halállal, hiszen a cselekményben a társadalmi ranglétra magas fokán található férfiak és intézmények pusztulásának lehetünk tanúi, szinte mellékesen. A furcsa tudaton átszűrődő rideg valóság mögött Janina az állatok bosszúját sejti, mely elképzelést az emberek, a hatóságok általában őrültségnek tartanak, barátai pedig egyre növekvő gyanakvással fogadják, hogy aztán, amikor kell, diszkréten segítséget nyújtsanak neki. Ez a gyönyörűen különös hangulatú regény szól az emberi személyességről és annak hiányáról, az ember, elsősorban a férfiak hatalommal való visszaéléseiről és a hátrányos helyzetűek lehetőségeiről, folyamatos határátlépésekről: igaz és hamis, való és elképzelt, férfi és nő, Lengyelország és Csehország, béke és erőszak, magas kultúra és végletes egyszerűség, tanítás és tanulás viszonyáról. Vagyis rólunk, pontosabban 
a közép-európai bizonytalanságról és kiszolgáltatottságról mint létélményről.

Ebből az alapanyagból gyúrt Simon McBurney egy olyan előadást, hogy a deszka leszakad alatta. A londoni Complicité társulat alapítója minden előadásával, ezzel is, a színház formanyelvét kérdőjelezi meg, ássa alá, tágítja új irányokba. Az eredeti bemutató 2022-ben volt, majd számos fesztivált megnyerve jutott el a Nemzeti Színház nagyszínpadára a MITEM, illetve a 10. Színházi Olimpia keretében 2023. május 17-én. Egy regényre épülő előadás nagy veszélye, hogy túlságosan elbeszélő, szövegközpontú színház lesz, különösen akkor, ha a főszereplő a mesélő szerepét is betölti. McBurney erős koncepcióval, színészválogatással, a posztdramatikus színház eszköztárával, elsősorban a kommunikáció különböző csatornáinak beépítésével, a negyedik fal áthágásával, a sokszor a fizikai színházhoz közelítő játékmóddal kerüli el a csapdát. Ezt a posztdramatikus színházi koncepciót jelzi talán a színlap is, ahol minden egyes kreatív munkást szerepkörrel együtt tüntetnek fel, kivéve a színészeket, akiknek a nevét alfabetikus sorrendben, szerepek nélkül sorolják fel, még csak nem is külön sorba szedve, hanem folyó szövegként. A színházi kommunikáció szövegközpontúságát írja felül az erős látvány- és hangzásvilág, valamint a testek pontosra csiszolt mozdulatnyelve, amire különös erővel hívja fel a figyelmet a közönség direkt és tudatos megszólítására használt mikrofon, amely jelzi, hogy nem egy természetes kommunikációs helyzetről van szó.

A mikrofon mint többrétegű jelölő azonban önmagában néma eszköz, kellék maradna, ha valaki nem szólna bele. Szerencsére Kathryn Hunter beleszól, s ezáltal üres jelölőből szimbólummá válik, és megtelik általa a színház Janinával. Hunter 65 éves, alacsony, összeaszott testet visz a színpadra – a test kultuszában égő világból kilóg, legjobb esetben érdektelen, rosszabb esetben visszataszító lenne, és mindezen a ruházata sem segít. Kicsi, összetöpörödött és jelentéktelen. Ám amikor megszólal rekedtes, reszelős hangján, amikor megmozdul, amikor játszik, amikor táncol, amikor az arcizmai megrándulnak, amikor csak cselekvés nélkül jelen van, amikor csak mint egy rongybabát dobja valaki a vállára, a színpad leszakad jelenlétének súlya alatt. A színésznő karizmája éppen az, hogy elképesztő erővel tud bármivé válni. Játékával megigézte a közönséget 1997-ben, amikor először játszotta Lear királyt a Globe Színházban, majd 2022-ben újrázott ugyanabban a szerepben, ugyanott. És ugyanez a rejtélyes jelenlét tette lehetővé, hogy magával ragadó III. Richárd is lehessen, szintén a Globe-ban. Most pedig 3 órán át szinte egyedül bilincseli a nézőt a székhez, a többi színésznek „csak” annyi marad, hogy alájátszanak.

Hunter tökéletesen kidolgozott, karizmatikus játéka a rendezés szigorú logikájában szépen elfedi a megjelenített rideg valóságot. Még úgy is elfedi, hogy elég gyorsan a néző kezébe adja a kulcsokat a valóság feltárásához, hiszen egy fontos fénykép elég hamar előkerül a jégkockákat tartalmazó nejlonzacskóval együtt, a „lányok”-nak nevezett kutyák halálára is folyamatoson utal Janina. Persze nem árulhatom el, mi is az egyszerű, rideg valóság, hiszen lelőném a poént. De akit érdekel, megtudhatja az előadásból, ha pedig nincs mód megnézni, akkor a regényből.

Az egyszerű, rideg valóságtól elemelve Janina univerzálissá növelt valósága áll. Az a valóság, ahol kicsinysége, kora, neme, hátránya tudatában felveszi a kesztyűt a hatalmasok, lelkek és tárgyak uraival szemben, és a maga szigorú rendje szerint hangot ad a törékeny világ elnyomottjainak, kisemmizettjeinek, legyenek azok emberek, állatok, vagy a természet. Hangot ad, és közben kozmikussá növekszik, de egyetlen pillanatra sem adja fel az öniróniát sem, és kozmikusságát egyszerre ássa alá testbeszédével, hanghordozásával, mondanivalójával. Mindeközben pedig készíti a saját horoszkópját, keresi önmagát, hogy megértse, megtalálja a végtelenben. Egyszerre ellenállhatatlanul hatalmas majd végletesen elveszett, minden és annak ellentéte is. Ha akarjuk, ez az önirónia származhat a poszthumanista beállítódásból is, a mi az ember, mi az ember helye a világban kérdésére úgy keresve a választ, hogy kivesszük az embert az univerzum középpontjából, a megismerés origójából és a más létezőkkel egy szintre helyezzük. Ennek a poszthumán valóságnak a megalkotásához pedig nem kell más, mint egy különleges társulat, a Complicité, egy vizionárius rendező, Simon McBurney és egy karizmatikus színésznő, azaz Kathryn Hunter. Meg egy állványra tett magányos mikrofon, hogy valaki végre megragadja, és felerősítse általa a hangtalanok, a jelentéktelenek, az észre-nem-vettek hangját, hogy lázadhassanak a hatalmuktól megmámorosodott, azzal visszaélő, másokra tekintettel nem lévő pökhendiek ellen. Bárcsak többen láthatták volna ezt az előadást, mert ezután már nem lehet úgy tekinteni a világra, ahogy előtte tehettük.

Almási Zsolt