Elzbieta Chovaniecz: Gardenia – Odeon Színház, Bukarest, 10. Színházi Olimpia

Eredetileg 2018. március 18-án mutatták be a bukaresti Odeon Színházban Elzbieta Chowaniecz Gardenia című, Lengyelországban játszódó darabját, mely egy dédanya, nagyanya, az anya majd annak lánya egymásba fonódó, egymás életét mérgező történeteit mondja el 75 percben. A legidősebb nő 1920-ban született, végigélte hazája német megszállását, részt vett az ellenállási mozgalomban, s az ő – letagadott SS apától származó, 1942-es születésű – lánya már a szocializmusban nőtt föl. Húsz évesen szülte meg gyermekét, aki húsz év múlva ugyancsak lányt szült.

Mindez leírva mechanikusnak, menetrendszerűnek tűnik, de a színpadon végig jelen lévő négy színésznő játékában az egymást ismétlő sorsok egyszerre dermesztő és felemelő hatást váltanak ki. A történelemkönyvekből tudjuk, hogy Lengyelország huszadik századi története rettenetes kollektív traumák sorozata, amit legkevésbé jelképezhet a gardénia, ez a szépséges, kényes, keletről Európába származó elegáns virág. A darab szerzője zseniálisan szövi bele a makrotörténetet a négy, egymás nyomába lépő nő mikrotörténeteibe, melyeket megismerve nem tudjuk eldönteni, hogy magukban hordozták-e a sorsukat rontó géneket a szereplők, vagy a német nemzeti szocialista és az azt felváltó szovjet nemzetközi szocialista rendszerek diktatúrái vitték vakvágányra életüket.

Mădălina Ciotea, Antoaneta Zaharia, Paula Niculiţă és Simona Popescu (fotó: Vlad Catană)

A férfiak láthatatlanok, kihasználják, magukra hagyják a nőket, akik azután lányokat szülnek, s belőlük ugyanolyan tönkretett, megsebzett nő lesz, mint anyjuk volt. A negyedik generációs lány látszólag már kitört a bűvös körből, marketing szakot végzett, a fiú, akit választott, komolynak látszik, de nem akarja elvenni. Ő is csak addig lesz jelen a nő életében, míg az meg nem szüli gyermekét, aki vélhetően megint lány lesz.

Antoaneta Zaharia, Paula Niculiță, Simona Popescu és Mădălina Ciotea csodálatos fegyelemmel, ugyanakkor lenyűgöző elevenséggel éli előttünk a csapdába szorult nők életét – mindből árad a szomorúság és a reménytelenség.

Balázs Zoltán nem lenne az, aki, ha ezt a nagyszerűen megírt történetet egy az egyben előadatná színésznőivel. A színpad színekben és fényekben ragyog, mintha csak a mennyekben járnánk. A színésznők által elmondott pokoli mondatok monotóniáját időről időre barokk zene és ének szakítja meg, figyelmeztetésként, hogy soha semmi sem az, aminek látjuk. A legnagyobb fájdalom is együtt járhat örömmel, míg a legnagyobb örömből sem hiányzik a fájdalom. A szépség és a gazdagság az élet legrútabb, legnyomorultabb zugaiban is megbújhat. Balázs Zoltán operarendezésekhez méltóan teljes galaxist varázsol a színpadra, melynek csillagai a színpadi fények kihunyta után is tovább fénylenek a nézői emlékezetben.

Az előadás a FabulaMundi Playwright Europe projekt keretén belül, az Európai Unió Kreatív Európa programjának (2017‒2020) társfinanszírozásával jött létre. Budapesten a 10. Színházi Olimpia keretében a Pesti Szinházban volt látható, mindössze egyetlen alkalommal, 2023. május 25-én.

Csepeli György