Mivégre vagyunk e világon – megúszhatatlan kérdése ez az emberi létnek, akár vallásos valaki, akár nem. Ám Madách nem pusztán az egyén szempontjából, hanem társadalmi-történelmi aspektusból veti fel a problémát Az ember tragédiájában. Izgalmas szembesülésre ad lehetőséget a Katona József Színház Székely Kriszta rendezte előadása, mit jelent e történetfilozófiai mű egy a negyvenes évei elején járó színházi alkotó számára. Kritikáját Urbán Balázs természetesen az előadás címének – Embtrag – ígéretével, értelmezésével kezdi a látottak alapján.

Hevesi Sándor 35 éves, amikor először próbál szakítani 1908-as rendezésében a Tragédia játszásának Paulay Ede megalapozta hagyományával, de – mint az a korabeli reflexiókra támaszkodó szakirodalomból kitetszik – igazán ez csak az 1923-as Nemzeti színházi bemutató alkalmával sikerült neki, 100 éve immár, amikor is kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává. Hevesi pályarajzának negyedik, egyben utolsó részében jutott el Balogh Géza eddig a pontig. Idézett forrásaiból az is kitűnik, hogy a nemzeti konzervatív erők gondolkodásmódja mit sem változott ez idő alatt, a Nemzeti Színház igazgatójával szembeni elvárásokat tekintve sem.

A tudós rendező-direktor Hevesi írt drámát is, jobbára azonban klasszikus regényeket adaptált színpadra; kortársunk, Spiró György, a tudós drámaíró pedig élete egy szakaszában volt színidirektor, no nem a Nemzetiben – ott „csak” dramaturgoskodott –, hanem Szolnokon, a Szigligeti Színházban, s olykor rendezett is. Prah című, sokfelé játszott, vágyakról, perspektívákról és társadalmi meghatározottságokról szóló s időtállónak tűnő darabját most a celldömölki Soltis Lajos Színház mutatta be Gál Tamás, a komáromi Jókai Színház igazgatója rendezésében – az előadásra Turbuly Lilla reflektál.

Ugyancsak kortárs szerzők műveinek bemutatóiról szól Józsa Ágnes ajánlója: Légrádi Gergely Énis, teis című, Göttinger Pál rendezte darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színházban a hatalmi visszaélések utóbbi években felszínre került problémájával foglalkozik, Kerékgyártó István Skorpiója a Belvárosi Színházban, Máté Gábor rendezésében a piaci szereplők értékválságával, míg a Katona József Színház Kamrájában Kocsis Gergely színművész a Kedd című előadás szerzőjeként és rendezőjeként mondja el gondolatait a körülöttünk lévő világról játszótársaival.

A Thealter elnevezésű, immár 33. alkalommal megrendezett független színházi fesztivál – mint beszámolójában Ódor Klára írja – azoknak szólt idén is, „akik képesek látni, továbbá szembenézni mindazzal, ami körülöttünk zajlik napjainkban”. A kritikus krónikás úgy látja, 2023-ban a női rendezők és színésznők uralták a hat napot – tán nem véletlen, hogy az anyaság, a családon belüli erőszak több produkciónak is témája volt.

Ezzel szemben a Salzburgi Ünnepi Játékokon járt Cseh Andrea Izabella szerint a fesztivál új művészeti vezetőjét, Markus Hinterhäusert többek közt éppen a női karmesterek és rendezők ez évi távolmaradásáért okolják. Bírálják továbbá azért is, hogy „becsempészte idén is Teodor Currentzist – azt a karmestert, aki az Ukrajna elleni háborúval kapcsolatos hallgatása miatt máshol persona non grata”. Érdekes észrevétele továbbá szerzőnknek, hogy a fesztivál két Verdi-premierjének befogadása szinte feltételhez kötött volt, amennyiben a filmművészet klasszikusainak mély ismerete nélkül nehézségekbe ütközött.

Az Örkény Színház Suttogások és sikolyok című Bergman-adaptációjának nyilván nem feltétele az alapjául szolgáló film ismerete, de az összehasonlítás óhatatlanul kínálkozik, miként az Urbán Balázs írásából is kitűnik.

Egy ugyancsak nem éppen ideális, ám zsidó család története az Unokám, Benjamin, Ljudmila Ulickaja darabja a székesfehérvári Vörösmaty Színház Pelikán Fészek nevű játszóhelyén (az elnevezés mintájául gondolom a Kolibri Fészek szolgált, ejsze a Pelikán is madár) – V. Gilbert Edit kritikájából az is kiderül, hogy egy orosz színház műsoráról épp most veszik le a művet a főszereplő és 
a szerző háborúellenes kiállása miatt.

1. Magyari Imre a Réka és az Oltatlanok című legutóbbi Pintér Béla-bemutatóról írva utal egy kocsmai élményére, amikor is saját fülével hallotta, hogy „valaki lelkesen éltette Putyint”. Magáról 
a műről szólva ugyanakkor fenntartásokat jelez ő is, miként V. Gilbert Edit is az Ulickaja-drámát illetően.

Bauer Krisztina Fortélyos félelem című egyfelvonásosa szinte összefoglalása ama problémahalmaznak, amelynek elemei az e számunkban közölt írásokban mind ott vannak.

Szücs Katalin Ágnes