Embtrag – Katona József Színház

A Katona József Színház bemutatójának talán lényegesebb, informatívabb az alcíme, mint a címe. Ez utóbbi kissé félrevezetően zanzásításra, rövidítésre utal, amit aztán a három órás előadás már csak terjedelmi szempontból sem vált be. A „Keressétek az urat, amíg megtalálható!” alcímként megfogalmazott felszólítás jóval többet sejtet a vállalkozás céljáról: Madách Imre „nemzeti drámájának” hősei nem a történelem útvesztőiben botorkálva, hanem a mából kitekintve (vagy éppen a mában elveszve) keresik az istent, az ördögöt, az életük értelmét.

Székely Kriszta rendezése egy futurisztikus élelmiszerüzletbe helyezi az eseményeket. Az Izsák Lili tervezte játéktér hűtőpultja, neonfényei ismerősek, ám olyan bizarr ABC ez, ahol csak hűtőpultok vannak, azokban pedig szinte csak tejek (méghozzá nem dobozban, hanem steril műanyagflaskában). Kivételt két hűtő képez, amelyekben egymás hegyén-hátán áll az alma – persze ez lesz Lucifer két almafája. Maga a szín alapvetően nem változik a játék során, a pultok viszont igen: a második részre az almák eltűnnek, a tejek megfogyatkoznak s többnyire címkéjükkel befelé fordulnak, míg a harmadik felvonásra kiürülnek a hűtők. E szemléletes változás mögé könnyen odaképzelhető egy szimbolikus folyamat – az előadás viszont nem feltétlenül támogatja ezt az értelmezést. Már csak azért sem, mert Székely Kriszta rendezése nem folyamatokat ábrázol, nem úgy fókuszál az álom/utazás folytonosságára, hogy egy jól érzékelhető fejlődési ívet rajzoljon, hanem gondolatokat, ideákat, csomópontokat ragad ki az alapműből, azokat értelmezi kortársi szemszögből. Következésképpen a Madách és a Nádasdy Ádám-féle átirat alapján a szövegkönyvet készítő Szabó-Székely Ármin nem az alapmű új változatát írja meg, hanem – feltehetőleg a rendezői intenciónak megfelelően – hol atomjaira bontja, hol más szempontból újraépíti azt. Madách sorai hol változtatás nélkül hangzanak el, hol teljesen eltűnnek, s a helyükre mai szövegek, esetenként vendégszövegek lépnek. Néhány színre – Egyiptomra, Párizsra, Londonra – legfeljebb egy-egy híres sor vagy motívum utal, és az sem feltétlenül az eredeti helyére ékelődik. Ugyanakkor a második felvonás voltaképpen két madáchi szín (Konstantinápoly, Prága) hosszasan kibontott parafrázisa.

Székely Kriszta és Szabó-Székely Ármin megközelítése több értelemben is eklektikus. Egyfelől vállaltan az, hiszen nem egyetlen formát, nyelvet, eljárást alkalmazva szerkesztik újra a Tragédiát. Másfelől igaz az is, hogy a koncepció és a játékötletek minősége is hullámzó – úgy is fogalmazhatnék, igencsak változó, hogy a madáchi jelenetekről, illetve a felvetett, kortársi aspektusból vizsgált kérdésekről, problémákról mi jut eszükbe az alkotóknak. Az első felvonás expozíciója sokat sejtet és sokat ígér: a hamvas emberpár megfelel a konvencióknak, ám Székely Kriszta rendezésében az Úr és Lucifer is nő. Míg Szirtes Ági köznapinak látszó, ám tekintélyt sugárzó istene csaknem a játék végéig abszolút nemtelen jelenségnek tűnik, Pálmai Anna mint Lucifer vonzó és finoman, okosan csábító nő, aki nemcsak intellektuálisan, de érzékileg is hatással van az ifjú emberpárra (elsősorban persze Ádámra). Emellett a színésznő orgánuma arra is remekül alkalmas, hogy Lucifer gyakorlatilag a narrátora legyen az utazás folyamatának, aki a nézőt is az orránál fogva képes vezetni azáltal, hogy saját, szubjektív (és többnyire cinikusan kesernyés) világlátását mint a valóság objektív leírását közvetíti számára. Az ifjú Ádám és Éva persze védtelenebb a nézőnél – ők még csillogó naivitással fedezik fel a világot (igaz, Éva már korán rendelkezik azzal a képességgel, hogy vágyai igazolásához megfelelő ideológiát találjon). Lengyel Benjámin és Mentes Júlia természetes, minden tettetett naivitástól mentes alakítása nemcsak a hamvas bájt érzékelteti illúziókeltően, hanem azt is, ahogy ez az állapot a frissen megélt tapasztalatok által kezd megváltozni. Ezeket a tapasztalatokat pedig az első felvonás zanzásítva eljátszott vagy éppen csak néhány sorukkal megidézett színei körkörösen rendezik el: Ádám szinte egyszerre ábrándulhat ki a demokráciából, a diktatúrából, a hedonizmusból – mintha olyan hármas úton állna az ember, ami sok mindennel kecsegtet, de mégsem vezet sehova. Ezt a furcsa lüktetést, a dinamika statikusságát, a sok felfedeznivaló közötti elveszettség érzését nemcsak a szöveg adja vissza érzékletesen, de a mozgás is: a felvonás eleve úgy indul, hogy a szereplők megkomponált rendszerben, de mégis összevissza bóklásznak, haladnak, sietnek át a színen, hosszú időn keresztül – a határozott mozgás céltalanságának érzetét az egész felvonás alatt hatásosan közvetíti a Vadas Zsófia Tamara által komponált koreográfia.

Lengyel Benjámin, Szirtes Ági és Mentes Júlia (fotó: Horváth Judit)

A második részben az emberpár nemcsak korosodott, de minden kezdeti naivitását elvesztette már, s többé-kevésbé asszimilálódott a sok jóval továbbra sem kecsegtető világhoz. Ádámot itt már Elek Ferenc, Évát Rezes Judit játssza, ami felveti azt a kérdést, hogy miért szükséges az emberpárnak öregednie, ha a játék nem a folyamatokra, az idő múlására, hanem az eszmék, ideológiák, képzetek és tévképzetek váltakozásának körkörösségére koncentrál. Amire a választ alighanem Lucifer mondata adja meg: „Nem az idő halad, mi változunk.” A tapasztalatok formálják az embert, az „idősebb” Ádám(ok)on és Éván nem a kor, hanem ez a „formálódás” látszik. A második felvonás pedig éles stílusváltást jelent az elsőhöz képest. A konstantinápolyi és a prágai jelenetet erős iróniával dolgozza át a rendezés. Előbbi már-már parodisztikusan prezentálja a homályos eredetű, fanatizmussal átitatott, soha véget nem érő vallási-ideológiai vitákat, illetve az ezekhez igazodó, ezekből hasznot húzó egyházi és világi intézményeket, személyeket. 
A prágai szín parafrázisa pedig a kortárs fogyasztói társadalmat jeleníti meg, a jövőbe transzponálva azt. Lucifer már mesterséges intelligenciaként működik, Ádám híres kutató, aki csak úgy képes előteremteni a pénzt a főként szépészeti beavatkozásokra koncentráló Éva számára, hogy valótlanságoktól hemzsegő környezettanulmányokat ír egy nagyvállalat számára. A háttérben a színészek alkotta zenekar játszik, szórakoztató tévéműsorok rémes külsőségeit is megidézve (jelmezükkel és parókájukkal is). De a zene nem pusztán hangulati aláfestés és nem csupán az irónia eszköze; hangsúlyos pontokon asszociatív ereje, jelentése is van: a Marseillaise-t (és vele a francia forradalomhoz kötött illúziót) például a chilei eredetű mozgalmi dal, a korábban több magyar zenekar által is feldolgozott „Törd a kerítést!” energikus, erőteljes előadása váltja ki. Elek Ferenc éppúgy remek az alkalmazkodni próbáló, önérzetes, tutyimutyi, de azért fel-fellobbanó Ádám szerepében, mint Rezes Judit az ideákon végleg túllépett, érzelmileg kevéssé kötődő, függő Évaként. Rajkai Zoltán több kiválóan karikírozott karaktert is színre hoz, a többiek pedig markánsan formálják az ideológiai/fogyasztói divatot követő, esetenként azt diktálni próbáló tömeget. Emellett többnyire szellemesek a dialógusok, találó az irónia is. Csak az nem érződik igazán, hogy 
a szemléletes állapotrajz mennyiben függvénye az életcél- és/vagy istenkeresésnek. 
És nem látom azt sem, hogy a valláshoz, kortárs ideológiákhoz, illetve a csordamentalitáshoz, a számítógépek, az influenszerek, az MI világához való viszonyunkról igazán eredetit, izgalmasat mondanának az egyébként találó és mulatságos jelenetek.

A harmadik rész a korábbiaknál sokkal inkább emlékeztet Az ember tragédiája hagyományos interpretációira. Nem a képeskönyvszerűen érdektelen előadásokra gondolok persze, hanem azokra a bemutatókra, amelyek lényegi mondandójukat a keretben fogalmazzák meg, s magukkal a történelmi színekkel kevesebbet tudnak kezdeni. A futurisztikus színek interpretációja Székely Kriszta rendezésében is illusztratív (ami különösen a Falanszter esetében meglepő), annak ellenére is, hogy az idős Ádám alakjába Bezerédi Zoltán szépen sűríti a sokat látott ember bölcsességét és az idős korra is megőrzött kíváncsiságot, nyitottságot. És az utolsó jelenetben is az Úr és Lucifer szembenállása a hangsúlyos – 
a szerelem, az összetartozás erejébe kapaszkodást mint éltető erőt az álom szörnyűségével szemben a Katona előadása sem tudja igazi erővel érzékeltetni (a három Ádám – két Éva koncepció sem könnyíti meg ezt). Az Úr „kilépése nemtelenségéből”, teremtményeihez való viszonyának megváltozása viszont érzékletes, s a játék végére is marad egy igazán találó gesztus. Miután mindenki elhagyta a színt, a hátra maradt Lucifer elővesz egy piros almát, az asztalra teszi, és a nézőkre tekint, mielőtt kimegy. Nos, ki mer beleharapni? És mit kezd a megszerzett tudással?

Urbán Balázs