Hevesi Sándor (4)

 

A Nemzeti Színház igazgatója

Hevesi váratlan igazgatói kinevezésében az is közrejátszott, hogy 1922. június 16-án Klebelsberg Kunó gróf vette át a Vallás- és Közoktatási Minisztérium irányítását, akinek egyik első dolga volt a Nemzeti Színház régóta húzódó ügyének rendbetétele. A vezetőváltás problémamentesen zajlott, hiszen olyan ember került a társulat élére, aki hosszú ideje meghatározó személyisége a társulatnak. „Még soha nemzeti színházi igazgató olyan kedvező körülmények közt nem vette át a vezetést, mint Hevesi – írja Pukánszkyné Kádár Jolán.¹ – Deficitmentes költségvetés, élénk színházba járó kedv, összetanult személyzet s a miniszter bizalma, mely minden intézkedését fedezte, a Színházművészeti Tanács megszűnésével a teljesen szabad kéz mind olyan körülmények, melyeknek elődei egyikét sem élvezték. […]

Hevesivel kétségkívül nagy elméleti és gyakorlati képzettségű rendező került a Nemzeti Színház igazgatói székébe s ez nagy reményeket keltett személye iránt. Ha a reményeket nem váltotta be teljesen, az nem felkészültségén és rendezői képességén múlott. Hevesivel Nagy-Budapest lelkisége lépett a Nemzeti Színház élére, melynek nemzetközisége kevés kapcsolatot tartott a magyar lélekkel és a Nemzeti Színház hagyományaival. Nem folytatta sem Paulay Ede, sem Ambrus Zoltán hagyományait, s ha előzmények után kutatunk, inkább Beöthy László neve tolul emlékezetünkbe, ki különben Hevesi Sándort a Nemzeti Színházhoz hozta.”

Az új igazgató változatlanul nagyon sokat rendez, de ugyanannyira kiveszi részét a munkából a többi rendező, Csathó Kálmán, Ódry Árpád és Hevesi 1922-ben szerződtetett kedves tanítványa, Horváth Árpád. Az első évadot Ibsen drámájával, A vadkacsával nyitják meg (rendező: Pethes Imre), majd az 1901-ben bemutatott, ezúttal is nagy port kavaró, éles hangú, merész dráma, Eugène Brieux A vörös talár című műve felújításával folytatják Ódry rendezésében. A két évtizede nem játszott melodráma most is sikert arat. Úgy látszik, a karrieréhes, korrupt bírókat pellengérre állító társadalomkritikai darab még mindig aktuális. 1922-ben még javában folytak a Tanácsköztársaság idején történtek perei. A magyar bírói kar fel van háborodva; a színház jobbnak látja a második előadás után levenni a műsorról. Csak ezután kerül sor A kaméliás hölgy felújítására. Dumas közkedvelt darabja 1855 óta szerepel a színház repertoárján, de Hevesi köztudottan nem sokra tartja, most mégis műsorra tűzi, nyilván üzleti megfontolásból. A címszerepben – hosszú idő után ismét – Márkus Emília tündököl. Négy évvel később újra előveszik, a főszerepben ekkor Váradi Aranka látható.

Hevesi legközelebb az Omnia vincit amor című háromrészes iskoladrámát rendezi. Az 1750-es évekből származó pálos rendi komédiát (amelyet Kocsonya Mihály házasságaként is emlegetünk) nagy kedvvel játsszák a színészek, és hasonló örömmel nézi a közönség. Ezt követően kerül sor a Lear király felújítására, amelynek különlegessége, hogy a címszerepet felváltva a „szürke” Pethes Imre és a „szavaló” Bakó László játssza. (1926-ban Gál Gyula, 1927-ben Bartos Gyula is bemutatkozik a parádés szerepben.)

Kiemelkedő esemény Az ember tragédiája felújítása 1923 januárjában, Hevesi rendezésében, aki a Nemzeti Újság 1923. január 21-i számában ismerteti elképzeléseit: „Az ember tragédiája mennyei és földi színjáték. Isten és az ördög harca ez, amely megindul a mennyekben s folytatódik az Ember lelkében. Ezt a színjátékot csak úgy lehetett megírni, hogy felölelje az emberiség egész történelmét, hogy azonban a mű így történelmi képekké ne töredezzék széjjel, világköltemény helyett: ez csak Madáchnak azzal a páratlan költői intenciójával volt elérhető, hogy ő Ádám különféle álarcai alatt megőrizte igazi arcát s a történelmi maszkok alól minden képben elővillan az igazi ádámi lélek.

Az ember tragédiája a színpadon ma – a költemény negyvenesztendős ragyogó színpadi pályafutása után: csak ebből a felfogásból építhető fel. Az Úr és Lucifer között tehát harc folyik (nem kedélyes fogadás történik itt, mint a Faustban az Úr és Mefisztó között). Ehhez képest a színpadnak ki kell fejeznie azt, amit eddig nem fejezett ki, s amit Zichy a maga illusztrációiban oly megragadóan ábrázol, hogy Lucifer az angyalok közül bukik le az égből, hogy az Úr elátkozza és kizárja, hogy mint bukott angyal elveszti szárnyait s a paradicsomban mint kígyó kísérti meg az első emberpárt.”

A szemtanú Németh Antal az alábbi kommentárt fűzi Hevesi gondolataihoz: „Hevesi Sándor e második Tragédia-rendezésének fő célja nyilvánvalóan a víziószerűség érzékeltetése volt. A paradicsomi szín stilizált lombíve ott marad a színpadon az álomképek alatt is, és mintegy a harmadik színre való állandó visszaemlékeztetésül állandó keretbe foglalja a változó képeket, melyeket asszociatív erejű egységes színek segítségével emel a valóság fölé. A tömeg egységes, mozdulatkórusszerű mozgatása volt még az előadásban figyelemre méltó rendezői motívum.”²

A mostani rendezés fő jellemzője, hogy valamennyi álomkép az eredeti sorrendben látható. Visszakerül tehát az Űr is, amelyben elhangzik a mű legfontosabb mondata: „A cél voltaképp mi is? / A cél megszűnte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja a küzdés maga.” Paulay elhagyta az Űr-képet, és ezt tette Hevesi is az első, népszínház-vígoperai rendezésében. Nem követi a korábbi szokást abban sem, hogy a második prágai kép néhány részletét áthelyezi az elsőbe. Ez a rendezés véglegesen szakít a meiningeni iskola követésével. A huszonegy éves Oláh Gusztávot kéri fel a díszletek megtervezésére, aki később az 1955-ös felújításon is több fontos megoldását (például az előadás keretéül szolgáló két paradicsomi fa állandó jelenlétét) átmenti a hét évi tiltás után újra engedélyezett mű képi világába. Így él tovább – harminckét év távolából és némi jó szándékú plagizálás gyanúját vállalva – az akkortájt szintén nem sokat emlegetett Hevesi emléke a rettegett ötvenes évek derekán.

Az 1923. január 21-én megtartott bemutatón Ádámot Ódry Árpád, Évát Paulay Erzsi, Lucifert Gyenes László játssza. Később többen bemutatkoznak a három főszerep egyikében, vagy olyan tudatos utalások vannak fontos epizódokban, mint Pethes Imre közreműködése, aki az egyiptomi rabszolgát, az athéni első demagógot, a konstantinápolyi agg eretneket, a párizsi képben Saint-Justöt, a falanszterben pedig az aggastyánt játssza.

A kritikák többsége elismerő szavakkal reagál a fontos eseményre. Kárpárti Aurél például így ír: „Hevesi Sándor, az új szcenárium és rendezés mestere avatott kézzel, gazdag fantáziával, szerencsés invencióval, s a mai színpadi törekvések minden eredményének felhasználásával visszaadta a Tragédiát önmagának, legigazabb értelmét hangsúlyozva és hozva ki Madách remekművének a színpadon, amely eddig sokkal maradt adósa a költőnek. Hevesi beállítása nem a történelmi hűséget és realitást húzza alá a változó képek sorozatában, hanem a drámát, a tragédiát, az emberért folyó harcot, amely az égben indul meg az Úr és Lucifer között, s amely átfűti, élteti, és szerves egésszé sűríti a tizenöt színt. Stilizál és egyszerűsít, szimbolikusan jelez tehát mindent, annál is inkább, mert hiszen a Tragédia gerince – a fáraó-jelenettől az eszkimó képig – álom, amelyből Ádám csak itt-ott ébred fel pár pillanatra. Magától értetődően hozta az eddig kihagyott űrjelenetet is, amelyben mellesleg szólva a nagyszerű költemény legmélyebb gondolata szólal meg Ádám ajkán. […] Nyugodtan merjük állítani, hogy az »új« Tragédia bemutatója majdnem olyan fontos dátum lesz a magyar színjáték történetében, mint 1883. szeptember 21., amikor először került színre Az ember tragédiája.”³

Néhány héttel később Tóth László⁴ Májusfa című verses játékát, Molière Dandin Györgyét és Herczeg Ferenc Balatoni rege című idilljét rendezi. Ezt követi az évad végén négy Shakespeare: a Hamlet, a Vízkereszt, a Sok hűhó semmiért és a III. Richárd.

Az 1923 májusában műsorra került Hamlet Ódry és Hevesi pályájának egyaránt kiemelkedő eseménye. „Végre megértettük ezt a csupa homálynak, csupa ködnek kikiáltott fenséges tragédiát. A rejtély megoldódott – írja Kárpáti Aurél lelkes beszámolója. – Ódryról pedig ódákat zeng. – „Úgy ragadott magával, olyan lélegzetelállító izgalommal, mintha most hallottuk volna először a szinte könyv nélkül tudott tragédiának megrázó szavait.”⁵ A cikkíró szerint olyan mélységesen költői valamennyi jelenet, mintha Shakespeare fantáziája lehelte volna a színpadra. Hevesi rendkívüli képességeihez tökéletes partner Ódry jelenléte a színpadon. Egy másik elragadtatott kritikus, Harsányi Kálmán így fogalmaz: „Az embernek megáll az esze, hogy egy ekkora Shakespeare-színészt sok-sok esztendőn keresztül legigazabb feladatai elől elzártak. De hát annak is megvolt a maga oka. Ódry olyan természetes volt, olyan közvetlen, olyan mai és ami fő: olyan irtózat él benne minden iránt, ami póz, ami komédia, ami hideg kiszámítottság, szószavalás vagy részletcicoma, szóval ami nem belülről jön és nem a szerep egészét szolgálja az ő egyéniségének egészével. […] Ódry Hamletje a leggyönyörűbb színészi alkotás, amelyet eddigi ragyogó pályáján felmutathat. Legnagyszerűbbnek tartjuk benne azt, hogy egységesen folyó egész; nem bomlik mondott és szavalt, aláhúzott és alá nem húzott részekre; elindul, fejlik, nő és dagad, de nem csattan ki belőle hangos észrevétetni akarásával semmi; sem jelenet, sem monológ; mert nem játék, amit csinál, hanem végigélés.”⁶

Az évad végén egy újabb közös kaland következik Ódryval: a III. Richárd. A rendezői szerkesztés elvei itt is hasonlóak: nagyvonalú összefogás. nyíltszíni változásokkal elért folyamatosság, a stilizált színpadkép monumentális egyszerűsége, és ebben a gondosan szervezett világban Richárd hátborzongató torzsága. Az egyik találó kritika szerint Ódry szinte belehelyezkedik a költő agyába, gondolatmenetébe; félelmetes és impozáns egyszerre.

Az 1923/24-es évad elején Hevesi Gogol A vőlegény⁷ című vígjátékát, majd az Antonius és Kleopátra felújítását, A makrancos hölgyet, a Cillei és a Hunyadiakat, a Mizantrópot, Cervantes A Salamancai varázsló című művét, a Mizantrópot, Scribe Egy pohár víz című vígjátékát rendezi.

Június 10-én kerül sor másodszor a Bánk bán bemutatójára Hevesi rendezésében. Ebben egy újabb elgondolását kívánja megvalósítani, amelyet a Magyar Színpad hasábjain ismertet. „A túlfűtött történelmi atmoszférát akarom a szavalt dráma helyett. A legtalálóbban talán azzal jellemzem munkámat, ha azt mondom, hogy úgy foglalkozunk a Bánk bánnal, mintha teljesen új darab volna. Nagy súlyt vetek a játék tempójára, amely teljesen elüt majd a régitől, és azt hiszem, sokan rá se fognak ismerni ebben az előadásban a darabra.”⁸

A kritikai fogadtatás vegyes. A Magyarság cikkírója fenntartás nélküli elismeréssel ír az előadásról, de Kárpáti Aurél azt állapítja meg a Pesti Napló hasábjain, hogy a játék „naturalizmusa” minduntalan beleütközik a barokk dagályú dikcióba és így a hatás felemás. „A pufogó, üres szavalás ugyan elmaradt, de elmaradt a helyébe várt, mélységes emberi megindulás is. Ódry Bánkja túlságosan fegyelmezett, hűvös, józan, majd szinte átmenet nélkül kirobbanó. […] Pethes zord, keserű Petúrja viszont nem elég parázsló, tüzes és magával ragadó. Kiss Ferenc Biberachja joviális és egyben kegyetlenül cinikus, ördögi intrikus, ki egyenesen a ritter-drámákból szabadult ide. Legzavartalanabb gyönyörűség, legmélyebb művészi teljesítménye az estnek azonban Kürti József sírva lázadó Tiborca.”⁹

Utolsó Tragédia-rendezésére 1929. szep-tember 1-jén, az utolsó Bánk bánra fél évvel később, 1930. április 24-én kerül sor. Kárpáti Aurél a Nyugatban ír kritikát Az ember tragédiája, mint misztérium címmel. Az előadás alapgondolata tetszik a szerzőnek. A színpadkonstrukció ellen az a legfőbb kifogása, hogy nem eléggé közömbös váz, nem eléggé elvont, a rárakott díszletek alól is folyton kiütközik. A legtöbb képben zavaró és értelmetlen, így például az űr-jelenetben, amikor a hídon állva beszélget a két szereplő. Ugyanakkor a merev, mozdulatlan, szimmetrikus lépcsőrendszer önmagában nem fejez ki semmit, csak hatásos akar lenni.

Hivatalosan a darab ötszázadik előadása 1933 decemberében volt. De ez már egy következő felújítás adata, amelyet Horváth Árpád állított színpadra. Ekkor ugyanis Hevesi már nem volt a színház igazgatója.

A Bánk bán 1930-as felújítása ennél sokkal nagyobb vihart kavart, méghozzá jócskán megelőzve az április 24-re hirdetett előadást. Hevesi ugyanis jó előre bejelentette, hogy alaposan átalakítja a drámát. A bejelentés nyomán még a parlament is felháborodik. Egyesek szentségtöréssel, hamisítással, a nemzet lelkiismerete elleni merénylettel vádolják a rendezőt. Az egyik országgyűlési képviselő parlamenti interpellációt nyújt be, és kijelenti, hogy a Bánk bánhoz egyetlen betűt sem szabad hozzátenni, vagy bármit elvenni belőle. A parázs vita két évvel korábban zajlik, a premier idejére jószerével meg is nyugszanak a kedélyek.

Április 24-én mutatják be a darabot. Ezúttal is Oláh Gusztáv tervezi a díszleteket. A helyszínek nyomasztóak, súlyosak, fojtogató légkört árasztanak. Mintha Bánk szavait idézné minden helyszín a negyedik felvonás végéről, Gertrudis megölése után: „ki! Ki! a tető mindjárt reám szakad!” Hevesi néhány fontos változást hajt végre, bár elképzelései egy részét végül nem valósítja meg. A darabot három felvonásban, hét képben játsszák. A húzásokat a kritika jóindulattal fogadja, mintha a korábbi perpatvar le se zajlott volna.

 

Kamaraszínház

Szeptember 26-án Klebelsberg Kunó segítségével megnyílik a Nemzeti Színház Kamaraszínháza. Az első évadban a korábbi Andrássy úti Színházban játszanak, majd a következő hét évadban a Paulay Ede utca (korábban Szerecsen utca) 35. szám alatt működő egykori Blaha Lujza Színház épületébe költöznek. A nyitó előadáson három egyfelvonásos kerül színre: Szigeti József¹⁰ Becsületszó, Herczeg Ferenc Karolina és Zilahy Lajos Grassalkovich című vígjátékával avatják fel az új intézményt. Mindhárom darabot Hevesi rendezi. Az igazgató az első évadban Shaw Candidáját, Pirandello A becsületesség öröme című művét, François Curel¹¹ Az új bálvány című vígjátékát és Dumas Első látogatását állítja színpadra.

A Paulay Ede utcai épületben Miklós Jenő¹² darabját, a Mókusokat rendezi először, majd színre kerül Elzevir című saját drámája, amelyet Shaw Nem lehessen tudni című vígjátéka követ. Több Shakespeare kerül át a kamaraszínpadra, a Vízkereszt, A makrancos hölgy, a Hamlet és a Sok hűhó semmiért. Rendezi továbbá még két saját darabját, a Költőnő a tükör előtt címűt és A vén színészt. A következő évadokban Rostand Regényesek című színművét, Courtelaine Bouboroche című tragikus bohózatát, Vörösmarty A fátyol titkai című vígjátékát, valamint – Bajor Gizi főszereplésével – Klabund A krétakör című színművét, Schillertől az Ármány és szerelmet, Ibsen két művét, a John Gabriel Borkmant és A vadkacsát, Oscar Wilde Bunburyjét, Niccodemi Hajnalban, délben, este című kétszemélyes játékát (Bajorral és Uray Tivadarral), Csehov A sirályát és Herczeg Ferenc Kéz kezet mos című vígjátékát láthatták a nézők Hevesi rendezésében.

 

A Nagyasszony és ami körülötte zajlik

Hevesi 1910-ben egyszer már rendezte Szomory Dezső Mária Teréziáról szóló darabját, A nagyasszonyt Jászai Marival a címszerepben, de a váratlan siker ellenére már akkor sem szerette. Hogy miért vette elő még egyszer 1927-ben, azt csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a darab ezúttal nem bizonyul szalonképesnek a Nemzeti Színházban. Talán a szerző zsidó származása is közrejátszik az egyre kínosabbá dagadó fogadtatásban. A parlament éppen a numerus clausus törvény módosítását tárgyalja, amely feljogosítja a vallás- és közoktatási minisztert, hogy nemzetiségi és faji megkülönböztetés alapján megszabja az egyetemekre felvehetők számát, vagy bizonyos állások betöltésének mértékét. Ez már a zsidótörvények előkészítésének első lépcsőfoka.

Amikor a sajtó megneszeli, hogy a színház A Nagyasszony felújítását tervezi, megindul a szélső jobboldali lapok tiltakozása. Az Ébredő Magyarok Egyesülete a kultuszminiszternél tiltakozik. Az Új Nemzedék a bemutató után ezt írja: „Amitől féltünk, […] valóban bekövetkezett. Hevesi Sándor […] aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy a kilencvenéves Nemzeti Színház történetében az első zsidó születésű igazgató, a keresztény közvélemény minden tiltakozása ellenére, minden baráti figyelmeztetés mellőzésével, csupán csak hatalmi kérdésből, hogy végletekig provokálja a keresztény közvéleményt, tegnap este mégis műsorra tűzte a pornográf és katonaszökevény Szomori (sic!) Dezsőnek Nagyasszonyát.”¹³

Klebelsberg Kunó minden felelősséget az igazgatóra hárít. A bemutató estéjén a rendőrség megszállja a színházat és a környéket, és közbe is avatkozik, amikor a tüntetők bűzbombákat hajigálnak a színpadra. Másnap az Új Nemzedék felháborodva számol be az eseményekről, és vastag betűkkel ezt írja a címoldalon: „Vér folyt szombaton este Budapest utcáin. Keresztény magyar vér!”

A Nagyasszony másnapi előadása az új címszereplő, Márkus Emília váratlan betegsége miatt elmarad. A továbbiakban Szomory darabja nem kerül színpadra.

A politikai helyzet 1930 után alaposan megváltozik. A Bethlen-kormány lemond. Sokan azt gondolják, hogy most is csak fenyegetőzik Bethlen István, de ezúttal komolyan beszél. Előbb kilép a saját pártjából, majd a parlamentet is elhagyja. A változások Hevesi helyzetét is megváltoztatják. Előbb a külön jövedelmeit kezdik firtatni, majd váratlanul elfogadják egy dühében kijelentett felmondását. Pedig nemrégiben újabb három évvel meghosszabbították a kinevezését. De ez most már nem számít. A Bethlen-kormány bukása után alakuló új rend nem sokat teketóriázik. Az új vezetők, a Károlyi Gyula-, majd a Gömbös-kormány inkább a németországi eseményekre veti vigyázó szemeit.

 

A pedagógus

Tanári működését Hevesi meglehetős késéssel, 1927-ben kezdi meg a Színművészeti Akadémián. A végzős színész-hallgatók számára heti két órában tart előadásokat a rendezés művészetéről. Ez a téma jórészt megegyezik a Thália Társaság hajdani elméleti tanfolyamának anyagával. A következő, 1928/29-es tanévre már rendes tanári kinevezést kap: rendezői tanfolyamot tart végzett színész-hallgatók és más felsőfokú intézményben oklevelet szerzett diákok részére. Magyarországon ez volt az első rendezőképzés.

Hevesi tantervében a következő témakörök szerepelnek: „1. Az utolsó ötven esztendő színpadtörténelme a naturalizmustól az expresszionizmusig. 2. Mi okozta a naturalizmus forradalmát a nyolcvanas évek végén? 3. Melyek a naturalizmus pozitív eredményei? 4. Duse, Gordon Craig, Antoine, Brahm, Sztanyiszlavszkij, Tajrov, Mejerhold, Copeau, Reinhardt működése és hatása a mai színpadra. 7. A mai színházak lehetőségei és kilátásai. 8. A színpadi rendezés ma nemcsak népművészet, hanem tudomány is. 9. A színpad és dráma viszonya. 10. Lehetséges-e a színpad reformja igazi dráma nélkül? 11. A mai színpadi rendező hivatása.”¹⁴

A rendezői tanfolyamon 1930-ban és 1932-ben hét résztvevő kapott oklevelet, öten pedig látogatási bizonyítványt.

„Hevesi rendkívül céltudatos pedagógus volt, tanítványaival mindent közölni akart, és ezért figyelemmel kísérte a világszínház megnyilvánulásait – írja róla Kazimír Károly. – Semmi nem kerülte el a figyelmét; amit a század elején kezdett el mint színésznevelő, arra nyugodtan alapozhatott a húszas évek végén is, amikor rendezéselméletet tanított a Színiakadémián. Tiszteletre méltó, ahogy minden új jelenséget tudomásul vett, feldolgozott, és ahogy ezekből az új jelenségekből levonta a tanulságokat.”¹⁵

Két esszékötete, az 1908-ban megjelent A színjátszás művészete és Az előadás művészete, amely a Thália Társaság tanfolyamának összefoglalása, számos megállapítását tekintve ma is érvényes és aktuális.

 

A Magyar Színház rendezője

Egy évvel a Nemzeti Színháztól való távozása után Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik. Több igazgatóváltozást követően 1932-től Wertheimer Elemér¹⁶ és Bródy Pál¹⁷ az intézmény tulajdonosa, és Heltai Jenő 
a művészeti vezető. Heltai 1934-ben megválik a színháztól, a két igazgató azonban Hevesi egész működése alatt megmarad az igazgatói székben. A színház profilja többször változott az 1897-es megalakulás óta, de a kiváló társulat változatlanul garantálja a sikert és a hírnevére kényes intézmény kötelezően magas színvonalát.

Először Zilahy Lajos drámáját, A tizenkettedik órát rendezi Hevesi, és rangjához illően megkapja hozzá a társulat színe-javát: Törzs Jenőt, Somlayt, Makay Margitot, Gózon Gyulát, Beregi Oszkárt és Kabost. A kritika szerint a rendező valósággal zenei frazírozást és szárnyalást ad a drámának. A kissé homályos mondanivalót tisztábbá, a darabot tömörebbé, átütő erejűvé alakítja.

Ezután Edward Wool Rágalom című drámáját állítja színpadra, amely egy feszült bűnügyi történet; megoldása az utolsó pillanatig kétséges. Hasonló precizitást igényel egy rejtélyes orosz nevű szerzőpáros, Oszip Vronkov és Pavel Rourke darabja, a Szentpétervár, amelyben lélegzetelállító iramban követik egymást a meghökkentő események. A főszereplő ismét Törzs Jenő. Majd Hevesi korábbi dramatizálása, A kőszívű ember fiai kerül színpadra. Emmet Lavery¹⁸ drámája, a hatásosan megírt Az Úr katonái című jezsuita témájú dráma nagy feltűnést kelt, és ennek köszönhetően hamarosan még egy műve, az Egy óra a Vatikánban is színre kerül. Hasonlóan a katolikus hit a központi témája Sík Sándor A mennyei dal című egyfelvonásosának, amely egy este látható Lavery darabjával.

 

 

A legnagyobb siker azonban Heltai lírai vígjátéka, A néma levente Bajorral és Törzs Jenővel, amely azóta is vissza-visszatérő büszkesége a magyar színháznak. „Nemes történelmi hagyomány, kaland és szerelem, derűsen könnyed költészet egyesültek a nevezetes drámában” – írja róla egy lelkes beszámoló. Kárpáti Aurél többet mond ennél: „A Magyar Színház az illusztris íróhoz és a jelentős eseményhez méltó előadásban hozza ki a darabot. Hevesi Sándor páratlan rendezőművészetének kiérett, gazdag eredményeit hibátlan stílus-tartással juttatja érvényre minden jelenet, kép, szó, pauza, gesztus, a versmondás tisztasága és biztos lebegése az egész színjáték.”¹⁹

Másik kiemelkedő eseménye Hevesi Magyar színházi korszakának a III. Richárd Törzs Jenővel. „Törzs Richárdja félelmetesen joviális szörny – állapítja meg Kárpáti Aurél. – Kaján baziliszkusz, egy bohócba ojtott szörnyű kako-démon. Törzs zseni, akinek rémületes vonásain ott a pokoli bélyeg. Olyan markánsan, hogy még a humor derűje sem bírja leolvasztani róla. Mosolya jeges vigyorgás. S micsoda nagy komédiás ez a púpos-sánta vadállat: a képmutató szenteskedőtől a szerelmes hódítóig minden szerepben otthon van. Bensőleg kész, bevégzett, fejlődésképtelen, akár az ördög. Csupán arcát, vagy inkább álarcát változtatja folyton.” ²⁰

Hevesi két utolsó rendezése a Magyar Színházban Elmer Rice Az utca című drámája és egy újabb Heltai-darab, Az ezerkettedik éjszaka.

 

 

 

1938-ban még megjelent utolsó könyve, a Színház. Készülő Shakespeare-monográfiáját már nem tudta megírni.

Utolsó rendezéseit súlyos betegen állítja színpadra. Azt mondják, sokszor mentőautóval vitték a Magyar Színházba. Az Izabella térre, amely most az ő nevét viseli.

1939-ben több műtéten esik át. Súlyos cukorbeteg. A szíve is nagyon rossz állapotban van. Amikor a Fasor szanatóriumba szállítják, már nincs magánál. 1939. szeptember 8-án a reggeli órákban meghal.

Mindössze hatvanhat évet élt. Életműve mégis olyan impozáns és sokrétű, mintha egy évszázadot töltött volna munkával. De lehet, hogy rosszul számolunk. Ő kifogott az időn. Őrá is igaz, amit Toscaniniről mondott egyszer: „Toscanini – mint minden kivételes művész: paradox jelenség. Ő benne az alázatosság nő monumentálissá, teremtő erővé válik a föltétlen odaadás, amellyel a zeneköltőket szolgálja – ő maga is benne lüktet minden taktusban s mégis azt hisszük, hogy Mozart, Brahms vagy Wagner dirigálás nélkül szólalnak meg, amikor Toscanini vezényli a zenekart… Úgy jelen lenni és úgy eltűnni a zenemű mögött senki sem tud, mint Toscanini.”²¹

Talán ez a vallomás volt Hevesi Sándor végrendelete.

BALOGH GÉZA

Felhasznált irodalom

Magyar színháztörténet 1873‒1920, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Magyar színháztörténet 1920‒1949, Magyar Könyvklub, Budapest, 2005

A Nemzeti Színház 150 éve, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1987

Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1940

Katona Ferenc – Dénes Tibor: A Thália története 1904–1908, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1954

László Anna: Hevesi Sándor, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1960

JEGYZETEK

¹ Pukánszkyné Kádár Jolán (1892‒1980): A Nemzeti Színház százéves története I-II., 1940, I. kötet, 460‒461. o.

² Németh Antal: Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, 1933. 101. o.

³ Kárpáti Aurél: Madách ünnepe a Nemzeti Színházban, Pesti Napló, 1923. január 23.

⁴ Tóth László (1889‒1951) író, újságíró. A Nemzeti Újság felelős szerkesztője. 1949-ben a Mindszenty-per vádlottjaként tízévi fegyházra ítélték.

⁵ Pesti Napló, 1923. május 4.

⁶ Harsányi Kálmán: Színházi esték 1921-1927. Bp., 1928. 90-91.o.

⁷ A Zsenyitba később különféle címeken került magyar színpadra; többnyire Leánynéző címen ismerjük.

⁸ Idézi Németh Antal Bánk bán száz éve a színpadon c. könyvében, Bp., 1935. 161.o.

⁹ Idézi Németh Antal: i. m. 161‒162 . o.

¹⁰ Szigeti József (1822‒1902) színész, színműíró, színészpedagógus. 1844-től a Nemzeti Színház tagja. A színitanoda megalakulásától a színpadi gyakorlat és a jelmeztan tanára.

¹¹ François Curel (1854‒1928) a francia drámaírás mára elfelejtett alakja, Antoine felfedezettje.

¹² Miklós Jenő (1878‒1934) író, újságíró, kritikus.

¹³ N.N. A rendőrök százával kierőszakolt Szomori-előadásra a keresztény közönség a Nemzeti Színház bojkottjával felel, Új Nemzedék, 1927. október 23.

¹⁴ In: Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia 1928‒1929-es tanévről szóló értesítője, Budapest, 1929, 32‒33. o.

¹⁵ Kazimír Károly: Hevesi Sándor öröksége, in: A százéves színésziskola, Budapest, 1964. 198. o.

¹⁶ Wertheimer Elemér (1889‒1967) színigazgató, színházi vállalkozó. Több budapesti magánszínház után 1932-ben megvásárolták a Magyar Színházat, amelyet 1939-ig irányítottak Bródy Pállal.

¹⁷ Bródy Pál (1898‒1978) színigazgató, rendező, dramaturg. 1942-ben visszavonult.

¹⁸ Emmet Lavery (1902‒1986) amerikai drámaíró, a The First Legiont 1934-ben írta.

^wBudapest, 1958. 307. o.

²⁰ Kárpáti Aurél: i. m. 315. o.

²¹ Rádió Világhíradó, 1933. november 3.