Thealter 33.

Már a sajtótájékoztatón világossá vált számomra, hogy ez az idén krisztusi korba ért fesztivál makacsul életben akar maradni. Minden ártó szándék ellenére. A független és a kortárs szó ugyanis már-már szitok számba megy kis hazánkban, s a három T-ből a „tűrt” kategóriába sorolták a Thealter fesztivált is a döntéshozók. Még. Egyelőre. Mert tudják ők, az osztogatók, hogy a pénz nagy úr, s anyagi támogatásban idén sem részesítették a szervező MASZK Egyesületet. Ahogyan a fesztivál művészeti vezetője, Jászay Tamás fogalmazott, a színház egy veszélyes hely, hiszen kiáll egy ember a színpadra és elmondja, hogy mit gondol. Ezért kell elsorvasztani a kortárs színházat, s ha van kultúrpolitikai szándék ma, Magyarországon, akkor ez az – mondta Balog József, a MASZK Egyesület elnöke, ugyancsak a sajtótájékoztatón.

A megnyitón, a Régi Zsinagóga Szokola Mária által színes textilekkel ötletesen beburkolt fáinak árnyékában a fesztivál igazgatója köszönetet mondott a stábnak és a jegyet váltó nézőknek is, majd a bejárat felett lógó tarka nyakkendők alatt ő is megkötötte – vagy felkötötte – a magáét az esemény és annak résztvevői tiszteletére. Megtette ezt aztán minden nap. Mert egy úr a pokolban is úr, s a szervezői szándék az volt, hogy változtassuk azok édenévé ezt a hat napot, akik képesek látni, továbbá szembenézni mindazzal, ami körülöttünk zajlik napjainkban. Ezáltal az egyén nem csak elszenvedője lesz az eseményeknek, hanem aktív alakítójává válhat. A fesztivál évek óta lelkes látogatójaként állíthatom, hogy a különféle színházi műfajok kavalkádja, az alkotók, szervezők fáradhatatlan munkája révén mindez maradéktalanul megvalósult idén is.

Zenekatasztrófa – Szőke Szabolcs (Thealterphoto2023)

A női rendezők – ha van létjogosultsága ennek a megkülönböztetésnek – és színésznők uralták a hat napot. A gyengébbik nem erős jelenléte dominált. Színes volt a repertoár, monodrámák, performanszok, kevés szereplős alkotások mellett a nézők aktív részvételén alapuló közösségi színházi produkciókat is kínált az idei Thealter. A 12 perces villámmegnyitó után máris ugyanattól a rendezőtől két teltházas előadást is láthatott a nagyérdemű. A Katona József Színház, Sufnijának Médeia és a Freeszfe Egyesület Az üvegbúra című előadását a fiatal Bagossy Júlia írta és rendezte. Az első napon erőteljes volt a felütés, két nő vergődése került a látóterünkbe. Vajon mit tudhat egy fiatal lány a női lélek rejtett titkairól? Sokat, nagyon sokat. Míg a Médeia a magára hagyott, bosszúszomjas asszony vergődését, Az üvegbúra egy önmagát kereső fiatal lány küzdelmét mutatja. Mindkét téma színrevitele, a gyerekgyilkosságé és az öngyilkosságé is tabudöntögető. Bevallom, Médeia klasszikus mitológiai története már szegedi bölcsészként is megdöbbentett, sosem értettem, miért emelnek az istenek valakit az égbe azért, mert embert ölt. Médeia, a megcsalt varázslónő, hogy megbosszulja férje hűtlenségét, elpusztítja közös gyermekeiket, megmérgezi vetélytársát. Nem tudtam és nem tudok azonosulni ezzel a lelkiséggel. Valószínűleg azért, mert az őrületnek az a mérhetetlenül magas szintje szükséges ehhez, amit a keddi előadáson láthattunk. Pálos Hanna Médeiája az előadás elején apatikus állapotban zuhan be elénk a nyomasztóan szűk színpadi térbe. Először ugyan csak hallunk róla, klasszikus hatáskeltő elem, ahogyan a dada (Kanyó Kata) telefonon beszél az apával, majd fájdalomtól porrá zúzva beomlik a színpad közepére a megidézett asszony maga, fehér színű fürdőköpenyben, amelynek zsebében jól megfér a pénz és néhány levél nyugtató is. Annyira hatásosra sikeredett a belépője, hogy levegőt sem lehetett venni a felénk sugárzó gyötrelemtől. A szétdobált gyerekjátékok, a kopott szőnyegek, a rácsok a háttérben ugyanazt a káoszt idézték, amely Médeia lelkében dúlt, aki képtelen feldolgozni az elhagyottságát. Az apa, Iászon (Bányai Kelemen Barna) ugyanis „beújított” egy csinos és fiatal „picsát” – ahogyan a kisebbik fiú nevezi következetesen a barátnőt (Kanyó Kata) –, és elhagyja családját. Az önbecsülését ebben a házasságban már sokkal korábban elvesztett, s minden szempontból függő helyzetben élő asszony pedig bosszút áll. A hétköznapok rutinjában elfásult nő újult erőre kap, amikor megfogalmazódik benne a gondolat: ellenfelét megmérgezi (a XXI. században nemes egyszerűséggel hypót kever a süteménybe), gyermekeit pedig kegyetlenül elveszejti. Azon tűnődtem, miért is alkalmas Euripidész a kortárs átlényegülésre? A válasz egyszerű, a Médeiák ma is köztünk élnek. Teszik a dolgukat, nevelik a gyerekeket, ellátják a háztartást, miközben megszűnnek önmaguk lenni, s fokról fokra elvész a nőiségük is. Észrevétlen alakulnak át, miután ők maguk kötnek értékalapúnak hitt alkut: önálló életükért, személyiségükért cserébe anyagi és érzelmi biztonságot kérnek. Anyaként és feleségként választják ezt a sorsot, s még ha végérvényesen elveszítik is önmagukat, azt azért nem ingyen teszik. Ha pedig porszem kerül a gépezetbe, mint Médeia esetében, akkor sebzett állatként kaparják a falakat, tomboló fúriaként támadnak férjükre, végül csak el akarnak menekülni, de ezt kizárólag úgy tudják megtenni, ha minden köteléket elvágnak, amely a régi élethez köti őket. Így tesz Bagossy Júlia Médeiája is. A rendező bámulatos érzékkel nyúlt a klasszikus szöveghez, szinte új drámát alkotott. Az ő főhőse végül szó szerint kilép a térből, átmászik a falon, s eltűnik a szemünk elől. Ebben az előadásban nem jön érte égi hintó. Mégis, kinek a tragédiája volt ez? Számomra elsősorban a bántalmazott gyermekeké (Jakab Balázs és Pásztor Dániel), akik végig a színen vannak, és felnőtt termetük miatt bizarr módon kissé esetlenül mozognak a szűk térben. Ők az áldozatok, az igazi vesztesek ebben a családi összecsapásban, nem adatik meg számukra még a választás lehetősége sem. Szenvednek a szülői párharcban, hiszen egy ajándék narancs nem elég a jó közérzethez. A végtelenségig kiszolgáltatottak, ez különösen a kisebbik gyermek bilizős jelenetében igazolódik. Az anya nyugtató (tan)meséje sem szól másról, mint hogy embereknek megfelelő időben kell találkozniuk, s a szeretet lényege nem az, hogy használjuk és jól kisajátítjuk a másikat. Szeretni annyit jelent, mint szenvedélyesen élni, s nem birtokunknak tekinteni a másik felet. Médeia és Iászon marionettszerű haláltáncában benne volt minden végérvényesen elvetélt remény s a visszavonhatatlanság. Ha ma Médeia meg akar halni, hát tegye, de lehetőleg minél gyorsabban és nem okozva kárt senkinek.

Anya születik – Botos Éva, Manna Produkció (Thealterphoto2023)

A Sylvia Plath kultuszregénye alapján készült Az üvegbúra fiatal hősnője, Esther Greenwood (Koós Boglárka) éppen ezt akarja, öngyilkos szeretne lenni: nem találja helyét az ötvenes évek amerikai társadalmában, nem tud kapcsolatokat teremteni és építeni. Éppen úgy, ahogyan a mai fiatalok sem. A tehetséges kisvárosi lány megpróbál beilleszkedni, de nem tud élni a kapott lehetőségekkel. Ennek oka az, hogy a választások nem a sajátjai. Küzd az árnyaival, halott apjától ugyan megszabadul, de az őt lényegében terror alatt tartó, konzervatív nézeteket valló anyjától nem képes. Fejéből az elektrosokk sem tudja eltüntetni problémáit. Koós Boglárka 150 percen keresztül monologizál; a többfunkciós díszlet jelzésértékű elemei között (látványtervező: Ocskó-Kü Kata) meséli életét, tárja fel lelki problémáit. Amikor Esther szól belőle, akkor mindig hátra is lép, ezzel is jelezvén alárendelt helyzetét. Az őt körülvevő üvegbúrában csak saját elhasznált levegőjét szívja vissza. Öltözéke egyszerű csíkos pizsama, mondhatni élete rabruhája, amely alatt fekete fürdőruhát visel: úszik az árral vagy az árral szemben, ahogy éppen jön. Az egyetemi hallgató alakítása rendkívül erőteljes, és eredeti rendezői ötlet a néma, de mimikájával, gitárjátékával szinte végig jelen levő Buddy Willard (Birta Márton) váratlan megszólaltatása is. Az üvegbúra is egy közismert történet, mint Médeiáé: újraértelmezve működik kortárs környezetben is, hiszen a XXI. század számolatlanul ontja a tehetséges, ám boldogulni nem tudó fiatalokat.

Mirad, egy fiú Boszniából – Tóth András, Freeszfe Egyesület (Thealterphoto2023)

Az anyaság visszatérő téma a Thealteren, gondoljunk csak a MáSzínház tavalyi Anya-e vagy? sírós-nevetős előadására. Idén ez a tematika a Manna Produkció Anya születik című előadásában jelent meg Cseh Judit rendezésében, a kellékek és Réti Adrienn segítségével folyamatosan karaktert váltó Botos Éva lendületes játékában. Az etűdszerű történet – amelynek kibontásában minden jelenethez társul egy-egy kivetített kép is Magyarósi Éva jóvoltából – veszít ugyan néha dinamikájából, a kezdeti negatív utópia – állam által kötelezően előírt anyavizsga zajlik a szemünk előtt, tisztázatlan szabályrendszer szerint – a végére a fekete-fehér valóságba fordul. Közben azonban megtapasztalhatjuk, milyen érzés az, amikor rádöbbenünk az ellentmondásra: nem elég megbirkóznunk az amúgy euforikus ténnyel, hogy egy új életet hordunk a szívünk alatt, még azzal a ráismeréssel is szembe kell néznünk, hogy anyává válni egyenlő a sokszorosan nehezített pályán való küzdelemmel. Nemcsak saját, aktívan kupongyűjtögető anyánk nem áll a helyzet magaslatán, mert nem akar nagymama lenni, s ragaszkodik a kötött pályához, nehogy az a vonat másfelé menjen, mint amin ő járt, de a párunk is csak alig van jelen ebben a közös kalandban (az előadásban csak néhány telefonhívás erejéig, s neki még az apavizsgája is könnyen sikerült). Sőt, mintha a barátnőnknek is egyszerűbb lenne még ikrekkel várandósan is. A díszlet-kisvonat (látvány: Magyarósi Éva) azonban mindent elbír és kibír, csakúgy, mint anyatestünk. Azt is, ha végül a választott szülésznő átvág minket, s császárral szülünk, bár nem azt akartuk, és azt is, ha mindig mindenki feljogosítva érzi magát arra, hogy beleszóljon, beleavatkozzon abba, ami egy nőnek a legszentebb magánügye: anyává válni.

Született: Wágnes Emese – Szalontay Tünde, Manna Produkció‒Szentendrei Teátrum (Thealterphoto2023)

Szintén valódi anyák mesélték el ráhangolódásként saját történetüket a budapesti‒szomolyai Sajátszínház – Szívhangok Társulat Mindennek ellenére?! című ütős szociodrámájában is. Három roma nő élettörténete indította el a közös alkotófolyamatot: egy hétgyermekes anya, akinek a fia ellopott egy pólót, majd egy kétgyermekes fiatalasszony mesélte el válása és depressziója történetét, végül egy Németországban munkát vállalt sorstársuk következett. Eztán a résztvevők egyre bátrabban meséltek egymásnak személyes vagy hallott eseteket: ezeknek a helytálláshoz és a túléléshez kellett kapcsolódniuk. Azoknak, akik tudták, mire váltanak jegyet, és azoknak is, akik csak véletlenül csöppentek erre a workshopra, felszabadító élményt nyújtott megtapasztalni azt, milyen vadidegen emberek előtt kinyílni, közösséggé válni velük, közeledni egymáshoz, még ha időlegesen is.

A személyes történetek fontosak voltak a fesztivál záró napján is, amikor a szegedi Nemzeti Színházban működő Szövet Alkotóműhely lelkes felnőtt önismereti csapata mutatta be Özönvíz című előadását. A Kállai Ákos vezette amatőr szabadúszók a szegedi nagyárvíz utáni újjászületés keretébe ágyazva beszélték ki saját életük sorsfordító pillanatait, hogy azzal erőt adjanak az őket nézőknek: lehet az árral szemben is úszni, a veszteség feldolgozása ugyanúgy főnix-történet, akárcsak a szegedi nagyárvíz után Szeged város története. A privát mesék beágyazása egy város kollektív történelmébe remek ötletnek bizonyult, hiszen ezen elbeszélések egyike-másika lehet a miénk is: az abortuszok traumája, a megbirkózás a legjobb barát elvesztésének tudatával, a semmiből önmagunk újraépítése drámai monológokként megrendítő élményt nyújtottak. Mindez profikat megszégyenítő koreográfiával, a csoport tagjainak énekével és zenéjével társítva Kállai Ákos és Farkas Attila rendezésében.

A történelem nemcsak ebben a produkcióban volt jelen, hanem a Ferencvárosi Pinceszínház és a Freeszfe Egyesület Mirad, egy fiú Boszniából című előadásában is. 
A délszláv háború rémtettei, a személyes és a kollektív trauma még napjainkban is él és kísért. A holland kortárs szerző és drámatanár, Ad De Bont írta az eredeti darabot visszaemlékezések alapján, amelyet Siflis Anna rendezett. A családi tragédiában Fazila (Nagyabonyi Emese) és Djuka (Ricz Ármin) keresik unokaöccsüket, Miradot (Tóth András). A fiú az eredeti műben nem jelenik meg, ám ebben az előadásban mindvégig jelen van. A színészek köztünk játszottak, a zsinagóga színpadát 84 néző kétoldalról szegélyezte. Az intim tér a személyesség és közvetlenség szolgálatában állt. Két térfél egymással szemben, egyiken egy kávéházi asztal két székkel, ez a házaspáré, vagy olykor kihallgatószoba, a másik, szemközt pedig Miradé. A bekerült tárgyak mind a múltidézés szimbólumai: a bőrönd, a pöttyös labda, a harmonika. A kivetített archív fotók csakúgy, mint Mirad megszólalásai a dokumentarista hitelességet szolgálják.

Mindennek ellenére?! – Saját Színház – Szívhangok Társulat (Thealterphoto2023)


A nézők bevonása – a születésnapi sipkákkal, az édességgel kínálás által – tudatosította bennünk, hogy ezek az események, ha csak közvetve voltunk is részeseik szerencsére, lehetnek a mieink is. Hiszen jelenleg is zajlik egy háború a szomszédunkban, mintha ezek a színpadon látható közelmúltbeli rémségek meg sem történtek volna. Az emberiség képtelen okulni a hibáiból. Az előadásban egybefonódik az individuális és a történeti trauma. Ha az egyén ezt a komplex élményt képes újraélni, akkor az az interpretáció útján tapasztalattá alakul és van esélye pusztán emlékké válni. A Mirad ebben a folyamatban segít mint a trauma színházi feldolgozása.

A fesztiválon látható performance-okat is meglegyintette a történelem. Fábián Péter két alkotásával volt jelen a Thealteren: a Háda Fruzsinával közösen létrehozott Budapest‒Záhony közvetlen vasútjárat című egyszemélyes „lecture-performance”-ban egymásba kapaszkodik a múlt és a jelen. Háda Fruzsina vasúti kiállításra invitálja a nézőit, hogy aztán a látható, majd később a tapintható tárgyak – brigádnapló, szívlapát, vasutas egyenruha, térkép – segítségével emlékezetünkbe idézze a rendszerváltással és az oroszok kivonulásával előállt új helyzetet, amelyben az egyénnek újra kellett pozícionálnia magát. Az időutazás metszéspontjaiban összekapcsolódik a személyes élettörténet, egy vidéki város, Záhony és a közelmúlt történelmének eseményei. Az előadás humorban bővelkedő, Háda Fruzsina mimikája, gesztusai önfeledt nevetést indukáltak a nézőkben, de a színész épített a nézőkkel való közvetlen interakciókra is. Az alkotók, akárcsak a Mirad rendezője, filmbejátszásokat, archív és személyes fotókat használtak, sőt dokumentarista jelleggel visszaemlékezéseket is hallottunk az előadás közben és előtt. A retrospektív jelleg nemcsak a szereplő számára volt eszköz önmaga megértéséhez, hanem a különböző életkorú nézőnek is lehetőséget nyújtott a múlt tükörcserepeinek összerakására. Az előadásnak ez a része, amikor a közönség soraiból ki-ki közzé tehetett egy-egy személyes emléket 1991-ből, számomra kissé hosszúra nyúlt. A performance-ban is szerepet játszó szabolcsi pálinkából végül a közönség is részesülhetett, de enélkül is oldott hangulatban távoztunk.

A tavalyi fesztiválon is sikerrel megmutatkozó Freeszfe Egyesület még két performance-t hozott Szegedre: a Present Imperfect Kozma Zsófia Rebeka, míg a Johanna című Fodor Orsolya prezentálásában került a Régi Zsinagóga színpadára.

A Present Imperfect tulajdonképpen egy angolóra keretein belül az elutasítás, a nemet mondás problémáit boncolgatta. 
A kiindulópont egy visszautasító levél szövege. A nézőknek szavazásra feltett kérdések a művész magánéleti csalódásaira és a szakmára egyaránt vonatkoztak. A színpadon pattogó megannyi színes gumilabda nagyszerű ötlet: az előadáson ezek közül egy sem talált célba, a sörpong elmaradt, de az önálló életet élő játékszerek az elmulasztott vagy eltékozolt lehetőségeinkkel ugyanúgy megfeleltethetőek voltak, mint a jól-rosszul megválasztott szavakkal, amelyekkel arcul csaptak minket életünk során. A sorozatosan elszenvedett csalódásoktól nem tud az ember olyan egyszerűen megszabadulni, ahogyan a színésznő a színpadon egymás után lehántotta magáról az alsóneműket. 
S míg pörgött a „nyelvóra”, gyűjtöttük a szavakat, gyakoroltuk a nemet mondást, eldöntendő kérdésekre szavaztuk meg a választ, csak azt próbáltam megfejteni: mivégre? Igazából ez a kissé öncélú előadás számomra – és nem én voltam az egyedüli ilyen értetlen néző – azért maradt emlékezetes, mert a kérdésekre adott válaszok közben kiderült, hogy az akrobatikus ügyességgel táncoló és cigánykerekező Kozma Zsófia a zsinagóga egykori rabbijának, Lőw Lipótnak kései leszármazottja.

Fodor Orsolya egészen más témával jelentkezett: Szent Johannával való azonosulásának történetét tette elénk mélyreható alapossággal a Johanna című látomás-lecture-ben. A valláskárosult művész, aki elmondása szerint bármilyen térből, így az Alterra színpadából is képes szakrális teret varázsolni, a zsinagóga előtt, kezében kékfényű miniprojektorral a VÉRTANÚINK feliratra világított, s miközben bérmálását narrálta, szavait egyházi zene szakította meg minduntalan. Ebben én még semmi különöset nem éreztem. Majd követtük őt a zsinagóga előterébe, összezsúfolódott ott a talán 40 néző. A sötétség és a fülledt meleg fojtogatóan nyomasztó hangulatában Orsolya/Johanna egyszer csak a szemünk előtt megtisztult a magasból rázúduló víztől – ő kint, a bejárat előtt, mi bent rekedtünk, ahol a misztikus forróság érzetét füstölő illata és egy aktív hősugárzó is erősítette. Eztán, mintha csak a később említett orléans-i vallási körmenet résztvevői lennénk, követtük őt 
a belső térbe, a Johannává átlényegülés útján, miközben középkori vallási éneket kántált. A vizualitás és verbalitás valamennyi eszközét kihasználta annak érdekében, hogy elmagyarázza a johannaság lényegét; testére projektált feliratokat olvashattunk, majd némelyikünk széke alól előhúzott, nehezen olvasható, pergamenvékony papírlapokról hangosították ki a fénysugárral egymás után kiválasztottak Orsolya/Johanna gondolatait. Aztán a test, a testiség került előtérbe, s mint egy bábból kibújó pillangó, ott állt előttünk immáron pőre valóságában Johanna, aki levedlette minden orsolyaságát. 
A Tóra szekrényre az előadás ideje alatt folyamatosan kivetített ólomüvegábrázolatú Jean D’Arc-kal eggyé olvadva járta a tűzhalál által elszenvedett mártíromság haláltáncát. A látvány odaszegezett a székhez. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán valóságos tűz is lesz, miután lelocsolta magát gyúlékonynak tűnő anyaggal… Távozása a nézőkkel közös térből és az evilági életből sem volt mindennapos, telefonhívás a semmiből, a túlvilágról: a hang velünk maradt, de ez újra Orsolya hangja volt már. Ezen a ponton szükségtelennek éreztem a verbalizmust. Az átlényegülés-történet a prológus nélkül is lezárt és kerek egész volt.

A Jókedvvel, bőséggel – szakmai értékelés egy részben című előadásban belecsöppentünk egy online szavalóverseny zsűrijének unicummal és sörrel áztatott „játszmázásába” a győri RÉV Színház jóvoltából. A kiváló dramaturgia s a négy szereplő között folyton változó erőviszonyok folyamatosan meglepetést keltettek. A már-már feledésbe merült COVID emléke is felsejlett, de épp csak annyira, amennyire azt a verseny online volta indokolta. A balett-terem nyújtotta lehetőségekhez alkalmazkodott a társulat a térhasználat során, s bevallom, komolyan vettem belépéskor az egyik mosdóra kiragasztott, patkányveszélyre figyelmeztető feliratot, s azt gondoltam, amit e köré fontak később, az kiváló improvizáció. 
A Balla Richie megformálta társulatvezető karakterében a hatalomnak befekvő, egykor még lázadó és tehetséges, mára már csak kilóra megvett szakember testesült meg. Kihívója a szervező (Árvai Péter), aki addig-addig manipulálja a háromtagú zsűrit, míg végül az ő akarata győzedelmeskedik. Kiss Tünde magyartanára ugyan ellentmondást nem tűrően szereli le a férfiakat, személye rejtélyes, a patkánybébikre rátalálva azonban előbújik belőle a gyenge nő. Kapcsolata volt tanítványával, a Bársonyosi Dávid megformálta, szintén zsűritag színész-rendezővel nehezen meghatározható – talán ezért is kapta a darabban a Haraszti vezetéknevet? Ő az, akit a társulatvezető folyamatosan megaláz, de akiben még fölfedezhető az eredetiség, a kreativitás. 
A zsűrizés kapcsán felmerült kérdések pedig aktuálisak, napi szinten találkozunk velük: a társadalmi különbségek, a másság, a tolerancia hiánya, a hatalomnak való megfelelés kényszere, hogyan működik ma a hivatalos kultúrpolitika (amelyről Balog József a megnyitón azt mondta, hogy nincsen Magyarországon). Az ítélet, vagyis 
a döntés a nyertes Himnusz-szavalóról pedig tulajdonképpen már a tárgyalás előtt megszületett, minden egyéb színjáték volt csupán. Milyen jó, hogy a NER-ben mi is mind egy nagy manipulátor és egy szűk hatalmi elit kezében vagyunk.

Az idei Thealter nagy visszatérő előadása volt a Közmunkaszínház Zenekatasztrófa című produkciója, melyet 23 éve már élvezhetett itt a fesztiválozó közönség. Szőke Szabolcs és Rácz Attila fekete-fehér bohócfigurái hátat fordítottak a nézőknek köszöntésül és búcsúzóul is, hiszen „a nézők bűze viszolyogtató” (Thomas Bernhard szövegeire épültek a melankolikus etűdök), s ahogyan a két violinista zenebohóc, úgy a közönség is tükörben láthatta önmagát. A bohócok és a nézők közös „minden mindegy állapota”, a nyomokban zenét tartalmazó akusztikus elemek által keltett hangzavar, az ezzel váltakozó, olykor nyomasztó csend, a hangszereket imitáló lehetetlen eszközök egyszerre ingereltek nevetésre és sírásra. De az előbbi is inkább keserű volt, hiszen a két bohóc végtelen esendőségében és fásult kiszolgáltatottságában a magam hiábavaló, olykor reményvesztett, s már-már mániákus mindennapi küzdelmeit láttam tükröződni.

Bajban voltam a Tér 12 Kulturális Egyesület Párker Péter, avagy a legvidámabb redpill kontent című monodrámájával, mert már a címet is csak részben értettem. Ebből kiderül, mennyire vagyok otthon a youtuberek, az ún. influencerek világában – hát, semennyire. Nem tudtam eldönteni, mennyire vehető komolyan mindaz, amit a Párker Péter karakterét alakító Sipos György egyre elszántabban mantráz. Magas labdákat dobott fel, majd elengedte azokat anélkül, hogy lecsapta volna. Tudatosan állított valamit, majd annak ellentettjét is. Működött a dialektika. Szuggesztívan meg akart mutatni nekünk egy olyan világot, amelynek zártságát a benne élő teremti meg. Például Párker Péter összeesküvés elméleteket gyárt, vagy éppen lerántja azokról a leplet, miközben elveszít barátokat és szerelmeket. A játék hihetően hozta a hihetetlen hiteltelent. A 85 perc nagyon soknak tűnt, úgy éreztem, csakis kérdőjeleim maradtak, mert a válaszok elvesztek valahol a Grand Café szűk, fülledt és cellazárt termében.

Kabaréba invitált a szegedi ZUG Színház és Művészeti Tetthely keretében működő Homo Ludens Projekt Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan című produkciója. A házigazdák ugyan már a belépéskor nyomatékosan hangsúlyozták, hogy ez nem hagyományos színház, de a beharangozott kabaréból is csak nyomokban tartalmazott valamit. A Jóisten vendéglőjében a piros-fehér kockás viaszosvászon terítőkkel borított alacsony székeken nehezen állt meg a műanyag pohár ital – részemről fröccs, másoknak sör vagy üdítő –, de sem az ital, sem a három előadó nem teremtett kellemes hangulatot. Ács Tamás kitűnő orgánummal asztalhoz hozott felvezető verselése és első műsorszáma még csak-csak élvezhető volt, Szilágyi Szabolcs hatásos elzombulása már kevésbé. Különösen nehezen viseltem a férfi hímtagok sűrű emlegetését, mintha a humor forrása csak ez a fajta trágárság lenne, no meg a férfiak nőnek öltözése. A nézők bevonása, néha inkább inzultálása sem volt bántás mentes – az embernek menekülhetnékje támadt a pincéből. Ezen az amúgy bámulatosan visító halál-kislány, Szántusz Noémi sem tudott változtatni, személyessé téve   az alkoholizmus és a másnaposság egyetemes problémáját.

Igazán ütős volt viszont a Manna Produkció és a Szentendrei Teátrum közös előadása, a Született: Wágner Emese című monodráma, amelyet Szalontay Tünde játszott megkapó érzékenységgel és finomsággal. Ez is saját történetből indult ki, egy társadalmilag igen fontos témát, az örökbefogadást végtelenül őszintén körüljárva. Érdekessége még a produkciónak, hogy a színésznő maga választotta ki a rendezőt, Szenteczki Zitát és a dramaturgot, Zsigó Annát. Alkotótársai voltak még Zombolai Péter (zeneszerző), Gergye Krisztián (látvány) és Dinesa László (videó). Az előadás remek képi világát Francesca Woodmann fotói inspirálták. Már az első pillanatok magukkal ragadták a nézőt: a magányosan ülő nő pattogó párbeszédet folytatott valakivel. Csak az egymásra épülő kérdések hangzottak el, mégis pontosan körvonalazódott az alapprobléma, amelyet aztán a színésznő életre keltett. Egy olyan kislányról játszott, akinek nem kellett volna megszületnie, hiszen erőszakból fogant, újszülöttként anyja a kórházban hagyta, örökbefogadták. Egész életében idegennek érezte magát, majd egyszerre megerősítést nyert, s elveszített minden bizonyosságot, élete ezután már csak a keresésé lett: kitartóan kutatott szülőanyja után, de leginkább önmagát szerette volna meglelni, hiszen aki nem tudja, honnan jött, az mindörökké idegen, gyökértelen, magányos, elveszett marad. A többrétegű fehér ruhában játszó Szalontay Tünde egymás után hántotta le magáról élete szöveteit, szabadult meg terheitől, míg el nem jutott a történetben odáig, hogy képes lett maga is anyává válni. Ezt az előadás végén a lányától érkező, a színházi jelenlétből a valóságba zökkentő telefonhívás és a színésznő meglepetésszerű távozása jelezte.

A tavalyi Thealteren szerepelt a Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című darabbal a SzínMűHely Alapítvány társulata, amelyből 2022 szeptemberében alakult a DanteCasino nevű, Pass Andrea körüli színházi szerveződés. Két produkciót hoztak el a Thealterre, mindkettő üde színfoltot jelentett. Az egyik a fesztivál legvidámabb és idén egyetlen családi előadása volt, amely a leszakadó, özönvízszerű eső miatt az eredetileg tervezett helyszínről, a zsinagóga kertjéből a zárt térbe került. Azt sem bántam, hogy mindenhonnan folyik rólam a víz, mert régen nevettem ennyit. Az Ízetlen Paprikáskrumpli egyszerű meséjét Kenéz Ágoston írta, Georgita Máté narrálta: egy cserkésztáborban a szakács, Erős Pesta nem tud jóízű ételt készíteni a Mindösszesen Cserkészök számára, ezért, mint egy mesebeli király, jutalmat ígér annak, aki elkíséri őt az útra, amelynek célja megtalálni az ízek forrását. Húga, CsajKata a jutalom, a bátor Konrád Kornéliusznak ez meg is felelne. Az egyetlen nap alatt színpadra állított népmesei és mitikus toposzokból építkező darabot jó, hogy megismételték a szegediek kedvéért. A világjáró cserkész mesélő hátizsákjából előkerülő eszközök lelket kaptak – a játszók közül Ács Petra, Podlovics Laura és Bartha Bendegúz báb szakirányú végzettséggel rendelkeznek –, így a piros dechatlonos hálózsákból Veres Óccejján lett, amelyen Mózsi segítségével száraz lábbal átkeltek a vándorok, legyőzve Szacha Rózát, a gumicukor szörnyeket, mígnem megtalálták a minden ízek kulcsát is és nem mellesleg megszületett a chilis csoki is. A mesteri tárgyanimáció végén a játszók a nézőkkel közösen zenéltek, énekeltek felszabadultan.

Ezek után alig vártam az Osztályfőnöki című interaktív színházi játékukat, melyet Kenéz Ágoston vezetett. A keret nagyon egyszerű, osztálykirándulás utáni rögtönzött osztályfőnöki óra és szociometria: ismerős iskolai szituáció, de ezúttal a nézők formálták a tartalmat, vagyis adták meg a szereplők közti kapcsolatrendszer okait, ki kihez miért viszonyul úgy, ahogyan a táblára Koncz tanár úr véletlenszerűen felrajzolta. A kiscsoportok egy-egy szereplővel ötletelhettek, s nem ismerték a többiek meséit, ezért nagyfokú improvizációs készségre volt szüksége a színészeknek ahhoz, hogy megmutassák azokat. Nem lehetett tudni, mi lesz a történet vége, de az „osztályfőnök” rezzenéstelen arccal tartotta kézben a szálakat. Nagyszerű tantermi játék ez, de önismereti csoportok számára, illetve közösségépítésre is kiválóan alkalmas.

Sajnáltam, hogy az idei fesztivál csak hatnaposra sikeredett, minden tiszteletem a szervezőké. Olyan esemény részesei lehettünk, amely nem biztos, hogy ebben a formában jövőre megvalósulhat. De ne temessük még el, Jászay Tamás művészeti vezetőt idézve: „csakazértis fesztivál”!

Ódor Klára