Ljudmila Ulickaja: Unokám, Benjamin – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

A Magyarországon rendkívül népszerű Ljudmila Ulickaja nem színműveivel ért el világsikert. Dolgozott ugyan dramaturgként, vannak forgatókönyvei, egyikük-másikuk meg is valósult, és színpadra állították néhány darabját világszerte – Csehovval ellentétben azonban, akihez néha hasonlítják, korántsem ez a fő profilja. Orosz lekvár című Csehov-parafrázisa még a legsikerültebbnek tekinthető színpadi műve, amelyben kreatívan néz szembe a csehovi örökséggel, ám az Unokám, Benjamin kevésbé átütő alkotás.

Az 1988-ban írt szöveg 2008-ban jelenik meg két másik darabjával egy kötetben, majd színre is viszik számos helyen. (Az utóbbi időben pedig éppen leveszik az egyik orosz színház műsoráról a főszereplő és a szerző háborúellenes kiállása miatt.)

Magyarországon nem ez az első bemutatója a darabnak, rendezője, Kerkay Rita pedig három évvel korábban ugyanitt, a Pelikán Fészekben szinte azonos szereplőgárdával már színpadra adaptált egy Ulickaja-regényt. A mostani produkcióban az időtlenség és az időn kívüli aktualitás problematikus elegye jött létre a székesfehérvári előadással. Valahol Moszkvában lehetünk, egy feliraton ott a cirill betűs szó, utalás történik egy napra, amikor szinte az egész családot kivégezték, s egy Bobrijszk nevű helyre, ahonnan származnak, s ahonnan az anya éppen feleséget szerez fiának. Nem világos, mikor játszódik a történet, mondhatjuk, a bibliai időtlenségben, amit az édenkert állatait ábrázoló hatalmas tabló és a generációs toposzok is erősítenek, de problematikus, hogy nem kapaszkodik meg az előadás valamilyen horizonton. A kritikám címéül is választott, a darab végén elhangzó szép és tragikus gondolat 
a kiszámított cselekmény miatt nem kap teret a kiteljesedéshez. A feleségül kiszemelt fiatal lányról ugyanis kiderül, hogy örökbe fogadták és nem is zsidó, ám többszörösen árva. Ezt a nem genetikai rokonságot erősíti fel az anyós, elfogadva újdonsült menyét úgy is, hogy fia elutasítja, és úgy is, hogy az ifjú asszony mástól terhes. S majd megszüli neki, az (ex-?)anyósnak az újabb Benjámint – nem tudni pontosan, mennyi is volt már belőlük, Benjáminokból a családban. Így hívták Fira férjét, s van egy utalás arra, hogy Fira elsőszülöttjét ugyancsak, aki négy évesen meghalt. A családi viszonyok tragikusan kuszák, elhallgatással teliek: szinte mindenki meghalt, s azon kevesek, akik élnek, bonyolult viszonyban állnak egymással. (Halljuk az elején az eredeti drámaszöveg és szerzői utasítás szerint narrálva a szereplőkről, hogy kik ők, s hogy a két idősebb női karakter másod-unokatestvér, de a szövevényes családszerkezet más Ulickaja-művekhez hasonlóan itt sem könnyíti meg a befogadó dolgát.)

Závodszky Noémi, Varga Mária, Ballér Bianka és Imre Krisztián (forrás: Vörösmarty Színház)

A mesés állatkerti tabló a maga költői, allegorikus, elemelt síkjából egyszer csak funkciót vált és szerepet kap a cselekmény síkján, amikor azon mutatják meg egymásnak a családfát. A második felvonás kezdő, igencsak elvont jelenetében Szonyecska (Ballér Bianka) a végig ruhaállvány-próbababaként jelenlévő férjmakettet szedi szét, majd darabjait rángatja-ringatja kisbabaként – ezután derül ki, hogy terhes. Mintha a világ megcsalt, elhagyott nőinek fájdalmát játszaná el, egyben az anyaság gyötrelmét, zsigeri voltát. A főszereplő, 
a nagy machinátor Fira – Eszfir (a színház honlapján lévő leírásban Eszternek becézik; Varga Mária alakítja) hozza a megfellebbezhetetlen tekintélyű és akaratú anya típusát, aki viszont a tetőponton sajátjukká fogadja a nem is zsidó lányt. Ez Ulickaja egyetlen csavarja, s utána még valamit várunk, de hirtelen vége szakad a darabnak. Fira, a zsarnoki és a tradíciót a reménytelenségből, a romok közül is kiásó anya szíve nem esik meg fián, de a lányon végül igen, akit azonban nem kevésbé zsarnoki attitűddel hálóz be mindvégig: igényt tart születendő gyermekére. A „jiddise máme” figuráját Ulickaja elég vérszegényre formázta, Varga Mária megküzd vele, de a szikár oldalát hangsúlyozza. Ballér Bianka eleven játékával majdnem elhihetővé teszi a naivitást és a hosszú, meddő várakozás közben nem is annyira ártatlan pajtáskodás pszichológiai realitását régi osztálytársával (anyósa lakásában) Az elhagyatottságában másra utalt, leuralható, passzivitásban tartható, de azért táncba hívható fiatal nőt jelenít meg. A nehéz sorsú, hivatását hittel teljesítő szülésznő, Liza alakjába Závodszky Noémi életet visz, sürög-forog, közvetít, felvilágosít, próbálja képviselni a józan észt. Színes, lendületes játékával ez sikerül is neki.

A stilizált kozmoszban keringő játékrakéták, a lichthofszerű dobozból kinéző, ki-be járó alakok, a főszereplő Fira varrónői játékkellékei, miniatűr babaruhácskái és a szovjet miliőt idéző eklektikus díszletek (Horesnyi Balázs / Varga Lili) közegében kinyílik egy könnyes-bús, elhitető erejű vágy-perspektíva a Millió rózsaszál című dal orosz nyelvű eléneklésekor, amelyben minden szereplő több, mint egyébként, 
a fény, a zenei háttér által is. A zenei réteg (Matkó Tamás) kivitelezése az előadás folyamán technikailag vegyes, a felhasznált slágerek hol eredeti nyelven, hol magyarra fordított változatukban hangzanak el, hol gépről, hol énekelve.

Az előzetesek keltette várakozás a beharangozott témáról az összehozott házasság létjogosultságát illetően (a mai társkeresők és a régi, illetve keleti házasságközvetítők világában) nem teljesül be – groteszk és szatirikus ez a szál. Nem ez a kapcsolódás a mához. A vérszerinti zsidóságról mint egyedül lehetséges identitásról való lemondás viszont felerősíti Ulickajának a mozaikcsaládokról, a nem genetikai kapcsolódás validitásáról sokszor elmondott történetét. Szép feloldása ez a Hegedűs a háztetőn Tevjéje kényszerű könyörtelenségének, ami sűrűn eszünkbe juthat az előadás közben: Tevje még nem tudja elfogadni a nem közülük valót vőül. Borús szín az összjátékban Vitya (Imre Krisztián) sztereotip vélekedése a zsidókról, és szép Szonya természetesen vallott, vállalt kulturális zsidósága, amelyek miatt Szonya nem is akarja férjül a látensen antiszemita fiút.

Szonya és Vitya stilizált végül talán egybekelésekor (az eredeti darab idáig nem megy el: ott csak Fira akaratáról értesülünk, hogy Vityára így is szükség van) bábukként megjelenő saját fiú, Ljova és az ő új, választott családja érkezése meggondolkoztat bennünket. Kővendégek ők? Árnyak? Személytelen szemlélők? Fenyegető, avagy jóváhagyó külső tagjai ennek a sajátos, szabálytalan család-modulációnak? Mintha sem Ulickaja, sem a székesfehérvári társulat nem tudná igazán eldönteni, hogy mihez kezd Benjamin, az unoka parabolájával, ám a lebegtetett téma a zsidóság túlélésének, asszimilációjának hullámveréséről mégiscsak rávetül szorongatott jelenünkre.

Gilbert Edit