Horvát, jenis, lengyel zsidó szerzők magyar színpadokon

Tena Štivičić: 3Tél –

Radnóti Színház

A Zágrábban 1977-ben született jugoszláv-horvát írónő 46 éves, Angliában él, ott tanult, s a 3Tél című darabját a londoni Nemzeti Színházban mutatták be 2015-ben. Ez a mű egy zágrábi család, négy generáció útját követi nyomon a viharos huszadik századon át.
A londoni Nemzeti Színházban Howard Davies rendezte, és 2015-ben elnyerte a tekintélyes Susan Smith Blackburn-díjat. A következő évben az Ivica Bulijan által rendezett Három tél Zágrábban azonnal siker lett, a Horvát Nemzeti Színház elmúlt két évtizedének legkelendőbb produkciója.

Falcsik Mari költő, műfordító, szerkesztő angolból fordította magyarra – a horvát eredetivel Lantos László vetette egybe –, mi így jutottunk hozzá, és milyen jó, hogy hozzájutottunk. A közelmúlt történéseivel, élethelyzeteivel nagyon kevés kortárs drámában találkozhatunk. Itt most egy olyan került elénk Alföldi Róbert visszafogott rendezésében, amelyben a szereplők nevén kívül mindent magunkénak érzünk, s Vlado, Marko, Ruza lehetne László, Marci és Róza, mert annyira idevalósiak az alakok és a történetük is. Még akkor is így érezzük, ha mi – struccként földbe dugva a fejünk, mert azt hisszük, ha nem látunk, bennünket sem látnak – semmi ilyesmivel nem foglalkozunk.

Nem lineáris a történet fölvezetése, az idősíkok rapszodikusan követik egymást, mégis érthető és világos minden, a rokoni szálak, és az, hogy ki kinek a nagymamája s unokája. A nagy ház arra való, hogy belakják, akiknek fedél kell a fejük fölé. Nagy rendrakás volt a II. világháború után a társadalmi igazságosság nevében. Megesett cseléd, a partizánokkal harcoló kisemmizett egy fedél alá kerülnek a volt tulajdonossal, akinek nemcsak a jobb megélhetést jelentő Singer varrógépet köszönhetik. Aztán felnőnek itt az unokák a maguk új életével, világszemléletével, s szembesülniük kell, kéne a múlttal, amit nem lehet letenni, mint egy megunt cekkert.

Sorsok sora bomlik ki, különböző generációké, akik anyák, gyerekek, testvérek, összeköti őket a közös fedél, amit úgy tűnik, bitorolnak.
A sors fintora, hogy igazságtalan az is, ahogy új tulajdonos lesz a gazda. Sokféle igazság-igazságtalanság, sokféle sors, amiket
a történelem összegereblyézett Horvátor-szágban csakúgy, mint másutt.

László Zsolt, Tóth Ildikó, Bata Éva, Sodró Eliza és Pálfi Kata – 3Tél, Radnóti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

Valamiféle időrend mégis van. Az úrfitól megesett cselédlány Hay Anna – ritkán látni ilyen eszköztelenül és ennyi drámaisággal fölvezetni a fájdalmat és tragédiát. Ajándék, hogy színpadon láthatjuk őt. Lánya, Berényi Nóra Blanka alakításában maga a keménység és tenni akarás. Életben kell maradni és gondját viselni a családnak, a lányainak – a Pálfi Kata játszotta Dunyának, aki már a jugoszláv időkben Nyugatra szakadt és egzisztenciálisan is segíteni tud övéinek, valamint Tóth Ildikó otthont teremtő, gondoskodó Mašájának. Őt már nem nyomasztja más, csak a jelen, a tanár férj (László Zsolt), aki egyenes gerinccel elvolt a régebbi időkben, de ezzel az erkölcsi mocsárral nem tud mit kezdeni. Az ő gyerekeik a Bata Éva játszotta határozott, útját kereső Alisa, aki hinni akar valamiféle rendben, igazságosabb világban és testvére, a Sodró Eliza által megformált Lucija, aki megérezte az új idők új szavát: szerezz meg mindent, amit csak lehet, és ne törődj semmi mással. Nincs morál, nincs felelősség, nincs a másik, csak te. Időnként feltűnik Kováts Adél Karolinája, a ház eredeti tulajdonosa, aki jóindulattal kezeli környezetét, tudja, gyermekkorában vétkezett embertársai ellen, s most bár jóvá nem, de szebbé teheti az életüket, ha mással nem, hát a jelenséggel, ami ő, amit felmutat, hogy van egy olyan világ is, mint az övé.

Gyomorszorítóan kemény darab ez, szinte arcul üt, de fontos és kellő. Semmi sallang, semmi drasztikum. Kálmán Eszter színpadképe szinte kedélyes az ebéd-lőasztallal, a hatalmas, suhogó abrosszal, az üveges tálalószekrényből ki- és szekrénybe bekerülő üvegpoharak csengésével.

Mariella Mehr élete –

RS9 Színház

Rácz Magdi a Mariella Mehr élete című előadásban – RS9 Színház (fotó: Olajos Ilka)

Áll egyedül fekete ruhában a téglafal előtt, egy kopott bőrönd, egy nyeklett lábú asztal és egy rozoga szék mellett. Kortalan. Tekintete hol egy kisgyermeké, a világra csodálattal néző, majd idegenként fürkésző, aztán szeretetért könyörgő, vagy a fájdalomtól metsző. Sorsot mesél, egy kisgyerekét – többét –, aki hajdan ő volt, akit csecsemőként elszakítottak édesanyjától és rideg intézetekben, szeretet nélkül lökdösték ide-oda, kiszolgáltatottan, szerencsétlenül. Rácz Magdi mintha valami ketrecbe lenne zárva, a láthatatlan kerítések között mozog. Nem vádol, nem tart igényt szánalomra, mesél. Szörnyű, valós történetet – egy életet.

A jeniseket a cigány nép harmadik leg-nagyobb európai kisebbségeként tartják számon. Ők biológiai népirtás áldozatai voltak 1926-tól egészen 1975-ig. A svájci jenisek jelenleg harmincötezren lehetnek, és mindössze 10 százalékuk folytatja a nomádnak nevezhető életmódot. Mariella Mehr (1947‒2022) Svájcban élt, jenis írónő volt. Könyve egyszerre lírai önvallomás, emlékirat és regény. Az írónő azok közé a svájci cigányok közé tartozott, akiket még csecsemőként elvettek anyjuktól, hogy – a legkülönbözőbb intézetekben – derék polgárokká neveljék őket.

Rácz Magdi – Mariella Mehr élete,  RS9 Színház (fotó: Olajos Ilka)

„E könyvet ajánlom minden szeretetlen kisgyermeknek, minden gyermekotthonban felnövő gyereknek és fogvatartottnak, mindenkinek, akit társadalmunkban az őrületbe taszítottak, akit elhallgattattak, s mindazoknak, akik tudják, hogy a jövőnket csupán a szeretet mentheti meg.” (Mariella Mehr: Kőkorszak)

Az RS9 Színház előadása Mariella Mehr Kőkorszak és Üzenetek a számkivetésből című művei alapján készült, az átdolgozó és rendező Lábán Katalin. A szerepet arra a Rácz Magdira bízta, aki az RS9 alapító tagja volt. Kapcsolatuk a több mint harminc év alatt is megmaradt. Rácz Magdit a sok év mindenféléje elszólította a színészettől, de 2016-ban Lábán Kati kérésére részt vett a Bolondok hajója előadásában.
Most pedig egyedül áll a színpadon és indulatok nélkül, nagyon kevés mozgással, gesztussal mesél. Dráma ez, nem egy emberé, sokaké.
A hatalmi és erőfölény többekből a gonoszságot hívja elő. Így is szörnyű, hogy csak nézzük.

Igaz történet hitelesen, színházi nyelven, igazul.

Még februárig van pénz, akkor majd eldől, hogy mi lesz, de a „Legnagyobb kisszínház”, az RS9 él és élni akar.

Hanoch Levin: Krum –

Pesti Színház

Azt nagyon sajnáltam, hogy nem Székely Csaba darabját mutatta be a Pesti Színház, annak viszont örültem, hogy helyette Valló Péter ezt a darabot választotta és rendezte. A szerző lengyel zsidó családból származik, ami azért érdekes, mert azt a szláv lelket is beleviszi, ami minden érzékeny embert megérint. Nagyszerű színházi műveket ír, nagyszerű szerepekkel, valós társadalmi problémákról. Most sincs másként.

Felnőtt lett egy nemzedék, amely nem tud mit kezdeni magával. Nem találtja a helyét, lődörög, percenként munkahelyet vált, iskolákba iratkozik, amiket nem fejez be, mert nem érdeklik, és minek tanulni, amikor a tudásnak semmi értéke nincs. Elvan otthon a mama főztjén, a papa pénzéből néha elmegy valahová, de a más helyszín sem hat rá. Ez generációs világjelenség. A szüleik, nagyszüleik lelkesedtek, mert voltak ideáljaik, hittek valamiben. Most nem jövök a szebb és jobb világ építésének eszméjével, ami errefelé hatott, hanem például Woodstockot említem, a jó együtt és jó szeretni egymást életérzését, vagy ott van például az Eper és vér című amerikai film (1970), a vietnami háború ellen tiltakozó fiatalokkal. Akkor az ego kevésbé volt fontos, a közösség előbbre való, mert valami világváltásra vágytunk. Hát annak a generációnak nem jött össze, s a felnövőket talán ezért sem sarkalljak tettre a kor.

Hanoch Levin ezt a jelenséget választotta témájául. A Krumot 1975-ben mutatták be először, de a mű az azóta eltelt évek alatt sem veszített semmit frissességéből, aktualitásából. A Vígszínház előadása a darab magyarországi bemutatója.

Wunderlich József, Kövesi Zsombor és Ötvös András – Krum, Pesti Színház (fotó: Dömölky Dániel)

A címszereplő most jött haza külföldről, ott se volt jó, de itthon sem az. Nemigen keres és nemigen talál munkát. Wunderlich József vezeti föl ezt a magával is nagyon elégedetlen alakot, akiből néha még kibuggyan a szeretni vágyás, a nő hiánya az életében, de minden lepattan róla. A magány, mint valami végtelenített pólya, egyre fojtóbban tekeredik rá, majd megszűnik a külvilággal minden kapocs. A Nagy-Kálózy Eszter játszotta anya, ahogy szinte minden anya szerte a világon, csak egy dolgot érzékel, a szeretett lényt, a fiát. Szavai, mozdulatai felé irányulnak, csak később akadnak el féluton. A darab humoros szálát a szomszéd középkorú házaspár képviseli – milyen jó látni Hegyi Barbarát és Seress Zoltánt színpadon –, akik elhatározzák, hogy élvezni fogják az életet, ami számukra csak annyit jelent, hogy ingyen sütemény és buli.

A darab nagyon mulatságos és mélyen tragikus alakja Glumer szomszéd. Az, hogy Ötvös András generációjának egyik legnagyobb színésze (Oszlopos Simeon, A csemegepultos naplója – hogy csak két kiemelkedő alakítását említsem), nem kérdés. Itt ő a saját testfunkcióin túl nem látó hipochonder. Ez számára az univerzum, ez határozza meg tetteit, világnézetét. Sok-sok színnel, gesztussal, humorral és fájdalommal vezeti föl ezt a kétségbeesett figurát. Alkothatna, építhetne házat, hidat, hiszen ereje van, de ő nem akar tudni semmiről. Kivonult a világból és a világ is kivonult ő belőle. Egyszerre sírunk és nevetünk.

Megszülettünk, élünk, valami dolgunk is lenne ezzel, mindenkinek más és más. Még öröm is van benne, ha az a tevékenység a miénk.

Józsa Ágnes