Nem volt eredendően szándék, de keretes szerkezetűvé sikeredett e lapszám. A nyitó írás a Zentai Magyar Kamaraszínház elmúlt évadáról szól, s a mindössze egy éve állandó társulattal rendelkező teátrum művészeti vezetője, Mezei Kinga tanulmánya zárja a totális színházról. A kettő között pedig számos, a színház mibenlétéről, funkciójáról, a művészet értelméről akár látens polémiára késztető kérdésfelvetés fogalmazódik meg egy-egy előadás, fesztivál, kiállítás, film kapcsán.

A zentai miniévadon járt Stuber Andrea azzal indokolja, miért is megy oly szívesen határon túlra előadásokat nézni, mert tapasztalata szerint „amivel a határon túli magyar színházaknak dolga van, az egyfelől a színházművészet, másfelől a valóság”.

Megerősíteni látszik ezt Gabnai Katalin kritikája, aki a Tábornokok uzsonnája című, a Pozsonyi Színművészeti Egyetem és a Komáromi Jókai Színház együttműködésében született Boris Vian-bemutatóról írva így méltatja a komáromi társulatot: „Emberi és művészi értékekre egyaránt figyelő működésének jeles bizonyítéka” ez az „abszurd komédia”, amely „kijózanító kiáltásként hat ránk a velünk élő háború szégyenteljes időszakában”.

Az abszurd nem áll távol a komédia műfajától – utal Urbán Balázs a francia bohózat klasszikusainak műveiben a „kevéssel később született abszurd drámák egy részéhez hasonló életérzést, illetve írói eszközöket” felfedező recenzensek álláspontjára a Thália Színház három szórakoztató produkcióját elemezve. A most Nyakamon a nászmenet címmel játszott, nálunk Olasz szalmakalapként közismertté vált Labiche-bohózat színpadi múltját említve idézi fel: „színre vitték már olyan rendezők, akiknek feltehetően nem (csak) a felhőtlen szórakoztatás szándéka lebegett a szemük előtt”.

Magam annak idején a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjáték Marton László rendezte vígszínházi bemutatóján éreztem meg a modern dráma pirandellói mélységeinek lehetőségét a Molnár-műben. A Nemzeti Színház egy estén játszott két Molnár-egyfelvonásosa, az Egy, kettő, három és Az ibolya, amivel a teátrum – mint Varga Kinga írja – „2024 nyarán részt vett a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, vállaltan az, ami: egy szép kiállítású, a játszási hagyományokra támaszkodó, szöveghű rendezés.” Korábbi előadásokat idézve Az ibolya kapcsán azért a cikk konklúziója itt is a mába vezet, mondván: Molnár a „színházi világ önreflexív kérdéseit átdobja a mának – éppen a színházi hierarchiáról és a kiugrás lehetőségéről szól.”

Színházi közegben játszódik a Klaus Mann Mefisztója ihlette Mefisztóland is, a Katona József Színház előadása, amelyet Dömötör András rendezett, aki az egyik szerzőként is jegyzi a darabot. A mában fogant markáns reflexió honi – nemcsak színházi – világunk anomáliáira egyes elemeiben mondhatni kulcsmű. Mint recenzensünk, Dömötör Adrienne írja (pusztán névazonosságról, nem rokonságról van szó): az előadás nézőjének „– aki jócskán rendelkezik emlékekkel a hazai színházi élet közelmúltjáról és tapasztalatokkal a jelenéről – konkrétumokat is eszébe juttathat az előadás, amely azonban szerencsés módon nem lép ki a maga teremtette fiktív világból, így nem laposodik paródiává (még ha bizonyos mozzanataiban közel kerül is hozzá – nem is ezek a mozzanatok a kedvenceim)”. Nekem sem, teszem hozzá szívesen, sőt, ám e sőt kibontásának nem e rovat a tere – a lapszerkesztésben éppen az az izgalmas, hogy nem feltétlenül a saját véleményét látja viszont az ember, ami frissen tartja a szellemet.

A másik Katonás előadás, az Extázis szerzői is fiatal alkotók – kezdtem bele a mondatba, aztán vissza is hőköltem, hiszen bármennyire lendületes, helyenként polgárpukkasztó is a Mefisztóland, Dömötör András – aki bennem még mindig fiatalemberként él – valójában az úgynevezett X generációhoz tartozik, míg Tarnóczi Jakab, az Extázis rendezője és ugyancsak társzerzője már a Z generációhoz (és köztük van még az Y generáció is). Boomer szerzőnk, D. Magyari Imre úgy látja, az Extázis nézőjének empátiájára „igencsak szükség van, mert az előadás során nem feltétlenül a magunk problémáival szembesülünk”. Így igaz, bár szülőként, nagyszülőként, oktatóként akár a magunkénak is érezhetjük áttételesen ezeket, de biztos, hogy az előadás által legalább közelebb kerülhetünk a fiatalok életérzésének megismeréséhez, megértéséhez. Hiszen a színház lényege, hogy olyan élethelyzeteket is átélhetővé és ezáltal megérthetővé – nem feltétlenül elfogadhatóvá – képes tenni, amelyekkel a mindennapi életünkben, a saját – divatos szociológiai kifejezéssel – „buborékunkban” soha nem találkoznánk. Nyilván egyik generáció tagjai sem egyformák, ebben D. Magyari Imrének igaza van, de hogy nem egyedi, extrém esetekről van szó, hanem súlyos társadalmi problémákról, azt éppen az általa kiemelt „erős, ütős és fontos” mondatok is igazolják.

A XVIII. században sem volt könnyű fiatalnak lenni – Schiller Ármány és szerelem című drámája (is) tanúsítja. Izgalmas kérdés ugyanakkor, hogy mit tud kezdeni a művel, a benne felvetődő társadalmi problémákkal egy mai fiatal. „Érdekes, hogy a darab által megidézett értékek és érzelmek egyszerre tűnnek távolinak, anakronisztikusnak rideg és modern világunkban, de nagyon magunkénak is érezhetjük ezeket” – írja ajánlójában a Vígszínház előadásáról debütáns szerzőnk, Gőbl Gabriella. „Ármány nélkül nincs szerelem?” – teszi fel a kérdést cikke címében. És a következő oldalon ott a válasz Almási Miklós jegyzetében, aki Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének „szerelmespárjáról” írja: „A szarvasok lettek a sztori főszereplői a két zárkózott, a véres háttérből a lélek mélységéig kísért – mit mondjak, elidegenedett – ember helyett.” (Magam persze e megoldás értékelésével is polemizáltam olvasás közben, túl direktnek érezve a filmben az idilli természet és a brutális vágóhíd szembeállítását – ez egy ilyen szám. :-)

A magyar film egyik meghatározó rendezőegyénisége, Gothár Péter fotókiállításáról szólva említi Józsa Ágnes Salvador Dalít, aki történetesen szereplője a Thália Színházban bemutatott, már említett három komédia egyikének.

A MU Színház – korábban Lágymányosi Közösségi Ház – az elmúlt 40 évben nemcsak a vizualitással, az időkezeléssel stb. kísérletező független színházi alkotóknak adott teret, hanem kiállításoknak, koncerteknek is. A kultikus hellyé válás négy évtizedét dokumentáló kötetről Ódor Klára recenziója olvasható e számunkban.

Ezek a helyek – a Szkéné, a MU, korábban a Merlin, az utóbbi években az Átrium és a Jurányi – azért is fontosak, mert a NER meglehetősen mostohán bánik a független színházakkal. Megmutatkozott ez az Országos Színházi Találkozó szervezése közben is, amely a méltatlanul tönkretett majd elsorvasztott POSZT helyett – kapóra jött ebben a covid-járvány – hozatott létre, egy korábbi, meghaladott hagyományt felelevenítve. Az idén Kaposváron megrendezett fesztiválon Cseh Andrea Izabella járt.

Ahogy a függetlenek általában, a képzőművész Jakovits József is abból alkotott, ami adatott; ha más nem, „karton, ragasztó és színes újságlapok is akadtak, amelyekből 50x70 cm-es felületet gazdagítani lehetett” – írja Józsa Ágnes a Nemzeti Galériában látható volt kiállítása kapcsán. Mint oly sok képzőművésznek, Jakinak is – ahogy barátai hívták – a Bábszínház jelentette a menedéket az ’50-es években.

Mezei Kingának, a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetőjének az előadásai többnyire képzőművészeti ihletettségűek (olykor maga tervezi a díszletet is), rendezéseiben különösen hangsúlyos a látvány- és akusztikus elemek ötvözése a szöveggel. Hogy mindez mennyire tudatos, azt A színházi előadás mint összművészeti esemény című doktori disszertációja bizonyítja, melyből részleteket közlünk – és ezzel visszajutottunk a kiindulóponthoz...

Szűcs Katalin Ágnes