Boris Vian: Tábornokok uzsonnája – Komáromi Jókai Színház, VŠMÚ Pozsonyi Színművészeti Egyetem

Az utóbbi idők bemutatóinak köszönhetően lüktető, fénylő ponttá lett a színházi világ térképén a kétnyelvűségére is büszke komáromi színház. Emberi és művészi értékekre egyaránt figyelő működésének jeles bizonyítéka az ez év májusában bemutatott Boris Vian-mű, a szerzője által „vidám, katonai tragédia”-ként meghatározott, Tábornokok uzsonnája című, egyszerre figyelmeztető és viszolyogtató abszurd komédia előadása, Gardenö Klaudia rendezésében. A pozsonyi egyetem ötödéves, negyedéves és harmadéves hallgatóit felvonultató, erőtől és tehetségtől duzzadó alkotás kijózanító kiáltásként hat ránk a velünk élő háború szégyenteljes időszakában. A rendező mondja munkájukról: „Egyfajta reakció ez arra a feszült légkörre, ami senkit nem kerül el. A politikai oldalakon álló két véglet nem tud beszélni egymással, nem képes meghallgatni egymás szempontjait. Ennek a vége pedig általában egy hangos, mondhatni üvöltözésbe fajuló, artikulálatlan véleményformálás. Mintha a sok üvöltésbe mi magunk is belesüketülnénk néha... Erre a hangzavarra próbáltam reflektálni. Keresni olyan állításokat, amelyek távol állnak a pártpolitikától, mégis a politikáról szólnak. És elég vadak ahhoz, hogy ki is röhöghessük őket.”

Béhr László István, Balla Barnabás, Heringes William és Mezőszállási Márk (fotó: Dömötör Ede)

Mint mondják, az író, költő, sanzonénekes és trombitaművész dzsesszzenész, vagy ahogy méltatói emlegetni szokták, „a művészet mindenese”, tehát az anyagi gondokkal küzdő Boris Vian (1920–1959) az ötvenes évek hajnalán kénytelen volt elvállalni egy Omar N. Braedly nevű amerikai tábornok emlékiratainak fordítását. Ennek a később Egy katona története címmel megjelent háborús memoárnak, vagyis inkább az elszánt békepárti Vian erre való reakciójának, a bornírtság ellen bosszút esküdő érzelmi állapotának köszönhető, hogy már 1951-ben megszületett a napóleoni „grandeur et gloire” (nagyság és dicsőség) eszméibe belezavarodott hadfiakat gyilkos humorral ábrázoló darab. Vian, nem remélve a dolgok jobbra fordulását, többször is jelezte, kétli, hogy művét valaha is bemutatják valamely neves színházban. Bár szerencsére nem lett igaza, ma is arcul csap bennünket a felismerés, amint látjuk, hogyan hívja elő valamely csupasz gazdasági megfontolás egy lehetséges háború gondolatát, miként beszélnek rá a műveletre lelketlen politikusok tompa agyú katonákat, s miképpen asszisztál a halálos akciókhoz a mindent és mindenkit önnön érdekei szerint megáldó vagy kiátkozó, önmagával elfoglalt egyház.

A cselekményt nem ismertetem, hadd szörnyedjen el a történéseken a leendő néző maga, amikor a szlovák nyelven feliratozott, magyar nyelvű játékot megnézi majd a Benkő Imre Stúdiószínpadon. A Takács M. József fordításában, Finta Viktória e. h. dramaturgi közreműködésével látható – és akármely magyarországi szobaszínházba is meghívható! – produkció díszlet- és jelmeztervezője Gadus Erika. Látványvilága mintha egy életveszély és összeomlás közt egyensúlyozó, állandósult világvégi állapot színeit idézné, az izzó parázs és a szürke hamu kettősét hozza közel a nézőkhöz.

Egy visszafogottan jómódú, polgári szalon terébe lépve zeneszó fogad bennünket. Jobb felől, kicsit hátrébb, pianínó áll, előtte méretes képernyő a szlovákul megjelenő dialógusok számára. A padló valaha fényes, fekete bevonattal bírt, de ma már dekoratív kopásfoltok tarkázzák. Középütt vörös, dúshullámú terítővel fedett, méretes asztal. Mögötte vörösbarna és elefántcsont színt váltogató, biedermeier csíkos brokátszövet mulatságosan fölnagyított stráfjai másznak föl a falra tapétának, hogy aztán mindenki egy nemes fényű, barna faajtó szárnyát kezdje figyelni.

Itt jelenik meg főhősünk, a később többször Wilsonnak szólított Audubon, az izgága alkatú, ősz hajú tábornok, akit a dunaszerdahelyi diákszínpad neveltje, a pompás ritmusérzékű Heringes William játszik. Egyetemi hallgató ő is Pozsonyban, de már láthatták a komáromiak a nagyszínpadi Mefisztó Kis Böckjeként és a Pál utcai fiúk Szebenicseként is. Most éppen nyakkendője megkötésével kínlódik, sziszeg, morgolódik, s töprenghetünk, hogy vajon az infantilitás keveredik-e szenilitással a figurában, vagy az Asperger-szindróma valamely jól kivehető variánsával találkozunk.

Mikor felordít, hogy „Mama!”, abbamarad a zene, s egy csatahajó méltóságával, a tapétával megegyező anyagból készült puffos ruhában gördül be a térbe Madame de la Pétardiére, Audubon hatalmas térfogatú anyja, hogy mint már annyiszor, most is megsegítse, kisegítse és ellenőrizze az ő ajnározott, koravén gyermekét. A rendező szakos Kantár Máté e. h. első megjelenése ez a játékban. Eddig látni ugyan nem láttuk, mert a pianínó mögött rejtekezett, de hallottuk, mert ő az előadás zongoristája, sőt egy alkalommal citerása is, és vele kapcsolatban mindjárt megint lesz minek örülni. Pár fegyelmező harci megnyilvánulás után az anya eltűnik, s egy szempillantással később már perdül is vissza Kantár Máté a színre, de már mint Léon Plantin, a háború ötletével házaló miniszterelnök. S miután már kicsodálkoztuk magunkat az íves mozdulatokkal bíró, tenor gégével beszélő, könnyedén gonosz és cinikus államférfit alakító zömök fiatalemberen, módunkban van megismerkedni vele, amint harmadik figuráját, a lila zoknikra specializálódott párizsi érsek, Roland Tapecul bicskanyitogató alakját hozza elénk. Nem csodálkoznék, ha ez írás olvasói jó pár év múlva úgy gondolnának Kantár Mátéra, hogy: „Ja, igen, ő az a színész-rendező, ott, a Felvidéken, aki egy egész előadást, sőt, szükség esetén egy működő színházat is képes elvinni a hátán.”

Örömteli ígéret a három hamuszürke egyenruhás vezérkari tisztet játszó egyetemi hallgató zenei pontosságú összjátéka is. Ők jönnek vendégségbe, makaront ropogtatni, mandulatejet és 45 fokos ánizslikőrt szopogatni, no, meg kitalálni, hogy akkor kivel is kéne háborúzni, ha már annyira muszáj. Láttukra, és zagyvaságaikat hallgatva ugyanaz a rettentő gyanú képződik meg bennünk, mint ami naponta riaszt: Jóságos isten… Ezek tényleg nem normálisak? A későbbiek során, a már zajló hadműveletek idején van egy kissé elnyújtott dramaturgiai plató az előadásban – nem a rendezés, hanem a darab brutális húzások nélkül kezelhetetlen hibájából –, s ez a „lapcinkelősdi”-nek s a többi idétlen, elfelejtett szabályú társasjátéknak köszönhető. De túl tudnak lendülni ezen is, hogy végül megérkezzen és lefusson a szilveszteri játék-kellékekkel bonyolított orosz rulett hátborzongató szertartása.

A pozsonyi egyetemisták második szerepükben is lelkesítően jók. Emlékezetes a mániákusan verselő Juillet tábornok után az amerikai Jackson tábornokot alakító Balla Barnabás és a fiúk iránt érdeklődő Dupont után a rettentő oroszt, a Korkiloff tábornokot is eljátszó Mezőszállási Márk. Kiemelkedő Béhr László István, aki először a folyton vedelni akaró Lenvers tábornokot, majd Csing Ping Ting-et, Kína felejthetetlenül bizarr szemüvegű katonai attaséját játssza. Ő egyébként koreográfusa is volt ennek a térbeli szervezettségében is figyelemreméltó előadásnak.

A pozsonyi színművészetisek a garamkövesdi származású, szlovák-svéd-magyar rendező, a csupa-zene, csupa-ritmus Gardenö Klaudia rávezetésével beszélni kezdtek egy igen kifejező színházi nyelvet, melyben nem is a kidolgozott mozdulatok, a mindig helyükön lévő díszletelemek, a szimbolikus tárgyak, a katonai térkép műanyag malacai és a csillámszalagot lövellő revolverek, hanem az egymásra figyelés, a tiszta és éles gondolatok a leglényegesebbek.

Nem kétséges, az esemény folytatást követel, hisz maguk a játszók sem felejtik majd azt a közösségi és alkotói élményt, amit ez a munkaboldogságot árasztó, kiváló produkció számunkra is sejtetni képes.

Gabnai Katalin