Egy évvel ezelőtt első variációjában már játszotta a debreceni Csokonai Színház a Borbély Szilárd Halotti pompa és Míg alszik szívünk Jézuskája című köteteiből összeállított színpadi művet, Vidnyánszky Attila rendezésében, kísérletképpen a Rakétabázison.

Azóta lezajlott idén januárban a kőszínházi bemutató is. Az út azonban visszakanyarodott Vidnyánszkyék hagyományosan szeretett Zsámbékjához, és a mű ismét hangárba költözött, továbbfejlesztve a tavalyi nyári megközelítést.

Jól nyilvánvalóan az jár, aki mindhárom állomást látta-látja, s ezt a bonyolult szövetű előadást szinte monografikus módon értékelheti, felfejtve színpadi hatásmechanizmusát éppúgy, mint a szöveg szakrális rétegeinek fonadékait. Ugyanakkor egyszeri (kétszeri-háromszori) nyári nézősereg is látta szeptember elején, tehát számukra – számomra – egyszeri élményként is van figyelmet és gondolatokat érdemlő mivolta. Annál is inkább, mert szinte elképzelhetetlen, hogy a majd húsz méter mélységű különleges betoncső miként lényegülhet át kétszáz kilométerrel odébb stúdiókörülmények közé, a nagyszínpadra nézőkkel együtt telepítve, Debrecenben. Mert a Rakétabázis múlt századi sci-fikre hajazó terei valóban az alkotói fantáziát röptetik, érthető, hogy Vidnyánszky és alkotótársai, Ondraschek Péter, Jagoda Miroszlav, a koreográfus Oleg Zsukovszkij s a játszók – Bicskei István, Csikos Sándor, Edelényi Vivien, Kiss Gergely Máté, Ráckevei Anna, Újhelyi Kinga, Varga József, Oleg Zsukovszkij, ifj. Vidnyánszky Attila – ezt a félelmetes méretű teret szabdalták szét horizontális csíkokra, s erre komponálták a három (vagy több) történés- és stiláris réteget.

Egy gyilkosság mellékszálai” – mondja címében Borbély Szilárd 2008-as esszékötete. És minden, ami a korábbi, második kiadásában jelentősen bővített Halotti pompa-kötet verseiből árad, szintén ebből fogan: gyászmunkából. Akkor is, ha poétikailag már a személyes indíttatástól el kell szakadniuk. Mert egy gyilkosság fő- és mellékszálai jelennek meg a színpadon is. Egy valóban megtörtént bestiális gyilkosságé, amelynek áldozatai a költő szülei voltak, 2000. december 23-án, vidéki házukban, négy részeg férfiember értelmetlen, brutális tombolása következményeképp.

 

halotti pompa
(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)


A halálról szól minden. A „végső dolgokról”. Áldozatról, értelmetlenségről, megválthatatlanságról. „Mert testben élni maga a halál.” Amit látunk, szintén ebből a versből idézve „a metaforák tapasztalata”. Borbély Szilárd említi is egy interjúban, hogy számára a másik ember maga is valami másnak a jele, allegória, szimbólum. A szövegek rituális-szakrális átemelések, a keresztény liturgia és a haszid-zsidó rabbinikus hagyomány toposzait idézik, a magyar karácsony, a betlehemezés, a rigmusok textuális rétegeivel is feldúsítva. (De van orosz szöveg és ortodox utalás is.) Épp olyan, zsúfolásig gazdag a létrehozott szövegkorpusz (Vidnyánszky Attila és Rideg Zsófia munkája), mint amilyen a látványvilág. Az asszociációs körök tágassága miatt utal minden egykor elbeszélt halál a megtörtént halálra. A realitás összemosódik a kisded, Ábel, a marhavagon, a Szűzanya halálával. Ilona és Mihály karácsonyi készülődése, a díszek kötözése, a tészta kiszaggatása nem idill, hanem baljós előjáték. Minden a gyilkos pillanathoz közelít, s párhuzamosan, a háttérben folyamatosan beleíródik a Nagy Halottaskönyvbe szimbolikus cselekvések egymásra halmozódó sorában. Ezekre nézőként igen megerőltető koncentrálni, hiszen magától értetődően a legközelebbi síkot, a megszokott készülődés mozzanatait „veszi le” a figyelem, s nehezen teremti meg a kívánt átkötéseket a további sávokban, s a mozgatható mobil vasalkotmányon. Nem is a szimultán zajló, erős képi és zenei hatásokat keltő jelenettöredékek elmulasztásáért kár, hiszen szinte azonnal kárpótol értük egy másik, még erősebb impulzus: inkább a zsámbéki hangárban a hang nem száll eléggé. Az alapul szolgáló, s bizonyos mértékig „magyarázatként” szolgáló versszövegek sikkadnak el. Pedig talán a Borbély Szilárd-i, egyre markánsabb életmű csúcspontjai ezek a lírai sorok. Csak utólag sikerül azonosítani, hogy mondjuk A mosoly emblémája vagy az Ámor kicsi halála vagy a Psziché, ha éjszaka című versek is elhangzottak, a beöltözések, mozgások, a magnóról való bejátszások hangjai gyakran torzítják a szöveget, ugyanakkor a lemondani nem tudás egyet-egyet akkor is kiemel, ha a halálszekvenciák között, színszerűen, nincs is megfelelője. Mert van a népi siratásnak, a karácsonyi születésmisztériumnak, a gyilkosság káini módjának, a rendőr-kihallgató átlényegülésnek, a középkorias boncolásnak, a test megtöretésének, a siratásnak szöveghelye: s ehhez járul a képi-zenei-akusztikai tutti, állandó crescendo.

A „csúcsrajáratásnak” mégis van fokozhatósága. A halál-kaszás kézenfekvő megfeleltetése, a gyilkosságot elkövető kaszás legények betonhoz súrlódó pengéjének hangja az előadás központi pillanata, tulajdonképpen olyan, mintha ezért a félelmetes mozgássorért jött volna létre. Hitelesíti a gyanútlan előzményt, és a felfüggesztett, lezáratlan, következmény nélküli megváltatlan befejezetlenséget, a szekvenciát, a mindig-ismétlődő halálbamenést. A kiszaggatott karácsonyi tészta csillagformában majd a halálvagonban zötykölődők homlokán tűnik föl: óriás ívet húzva a krisztológián belül is gondolatilag-formailag.

Óriási vállalkozásnak érzem heterogén mivoltában is a Borbély–Vidnyánszky alkotást, nagy formátumú, a befogadó minden érzékszervét próbára tevő vállalkozásnak. A megrendülés alapérzése meglehetősen befolyásolja az elemző munkát. Fontos részletek tűnnek homályba, maradnak megfejthetetlenek, nehezen köthetők. De a Halotti pompa így is monumentális, magyar színpadon társtalan kísérletnek tetszik.

 

BUDAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1