Borbély Szilárd költői életművének kiemelkedő, díjakkal is elismert állomása a Halotti pompa, amiről többször is elmondta: felemás érzésekkel viszonyul sikeréhez, hiszen jobb lett volna, ha ez a könyv – melynek hátterében egy családi tragédia, szülei áldozattá válása áll – sosem születik meg. Ugyanakkor emlékműnek szánta, és ha olvassák, ha beszélnek róla, az hozzájárul monumentummá válásához. A színházból kifelé jövet a nézőnek is valami olyasféle érzése van, hogy jobb lett volna, ha ezt az előadást sosem kell látnia, mert a színpadon szinte tapinthatóvá sűrűsödő gonoszságot és szenvedést néha nézni is nehéz, másrészt biztos benne, hogy maradandó nyomokat hagyó, jelentős előadást látott.
Ahogy a szimultán verselésből egyszerre halljuk ki az időmértékes verslábak és az ütemhangsúly egymást erősítő, ellenpontozó lüktetését, Vidnyánszky Attila rendezésében a reális sík és a konkrét történeten túli, látomásos, költői világ együtt hoznak létre egy szimultán színházat. Az előtérben, a színpadra ültetett nézőkhöz karnyújtásnyi közelségben idős házaspár (Ráckevei Anna és Csikos Sándor) készülődik a karácsonyra. Az asszony tésztát gyúr, csillagokat szaggat belőle, a férfi a fenyőfát faragja. Beszélgetésükből kiderül, hogy gyermekük – hiába várták korábbra – csak karácsony másnapján érkezhet. Eközben a színpad mélyén egy stilizált, hatalmas bábu mellett Bicskei István boncmesterként a halott testről beszél. A szimultán módon létező színpadi világokat egy sínpár köti össze, melyen megállíthatatlanul közeledik a házaspár felé az anya által – egy elejtett mondatából tűnik ki – zsigereiben megsejtett katasztrófa. Folytatják a készülődést, mialatt részleteket hallunk az Egy gyilkosság mellékszálai című esszékötetből, a rendőrségi és boncolási jegyzőkönyvek tényszerű, szikár, távolságtartó hangján. A színpad hátsó és oldalsó részein pedig képek és jelenetek villannak fel a Míg alszik szívünk Jézuskája című, szintén Borbély Szilárd alkotta betlehemes misztériumjátékból, a Halotti pompa verseiből, az Oleg Zsukovszkij koreografálta táncokból, a halál körüli falusi hagyományokból, hogy mindez egy kavargó látomássá álljon össze. A fenyegetettség érzetét erősíti Pál István zenéje, az egyre nyomasztóbb atmoszféra ráül a színpadra és a nézőtérre. Mivel a történések párhuzamosan, a színpad különböző pontjain zajlanak, egy részükről a néző óhatatlanul lemarad, hiszen képtelenség egyszerre figyelni az egész játékteret (ehhez a színpadra telepített nézőtér miatt a megfelelő perspektíva is hiányzik). A befogadó kénytelen folyamatosan változtatni a nézőpontját és megosztani a figyelmét, miközben azt érzi, hogy lemarad valamiről, nem vesz észre egy újabb baljós jelet, így saját maga is átéli a fenyegetettség egyre erősödő érzetét.
Ha egyetlen szimbólumot kellene kiemelni a sokból, az mindenképpen a kasza volna, hiszen sokszor és sokféle jelentéssel tűnik fel az előadás során. Egyszerre jelképezi az életet (gabona, aratás) és a halált („s halálnak vasa lent suhog talpunk alatt a porba” – ahogy a Halotti beszéd egyik szekvenciája szól), hol szárny, hol ördögszarv, hol nemi szerv, központi szerepe van a táncokban, a koreográfiában. Az már vitathatóan konkrét utalás, amikor belsőségeket (májat, vesét) szúrnak át vele.
Az előadás fordulópontja maga a gyilkosság. A házaspár egy üvegablak mögül néz ki a házból, aztán vért köpnek az üvegre, előrebukó arcuk hozzászorul a véres ablakhoz, és így maradnak állva még egy ideig. Ugyanebben a pillanatban a férj által korábban véletlenül leejtett és pillanatragasztóval megragasztott Mária-szobrot az egyik gyilkos a falnak hajítva eltöri, majd a karácsonyfa alá készített ajándékokat feltépik, szétszórják, az intim családi tér is áldozatul esik az erőszaknak. Innentől kezdve a konkrét történeti szál lassan eltűnik, pontosabban feloldódik egy egyetemessé tágított haláltáncban. Előtte azonban még tudomást szerzünk arról, hogy a gyanúsítottakat kellő bizonyíték hiányában felmentették, a bűnt tehát nem követte bűnhődés. Az igazságszolgáltatás csődje a jegyzőkönyveket gépelő titkárnő megerőszakolásának jelenetében manifesztálódik a színpadon. De nemcsak a bűn és a bűnhődés válik el egymástól, hanem a bűnösség maga is relativizálódik, amikor a betlehemezők, akiknek a Megváltó születéséről kellene hírt vinniük, gyilkosokká válnak, majd latrokká, egyikük pedig magává a Megváltóvá. Az áldozatból Mária lesz, aki korábbi gyilkosát vigasztalja.
Az előadás második részében az erőszakos halál vallási, történelmi vonatkozásai kerülnek előtérbe. Jézus történetén, Káin testvérgyilkosságán át egészen a holokausztig jutunk el, amikor a zötykölődő vonaton, tésztacsillagokkal a homlokukon, a korábbi gyilkosok és áldozatok új szerepben, egymás mellett ülve mennek a halálba.
Ebben a világban, ahol „Istennek nincs az ember felett hatalma, mert az életet bárki elveheti”, az áldozat értelme is megkérdőjeleződik. A VII. szekvenciában pedig, amit maga a költő olvas fel egy bekapcsolt magnóról, a megváltás és a feltámadás reménytelensége szólal meg:
„A Szörnyű Nap Rád bámulunk,
a Testre, kit szült Mária.
Nem mozdul, hallgat, nem bocsát,
és nem támad fel már soha.”
A színészi alakítások közül emlékezetes Ráckevei Anna archaikus hangvételű, pontos, tiszta, a balladák világát idéző asszonya; Bicskei István nagy ívű, a Gonosz megtestesítőjétől a Megváltóig terjedő utat bejáró, erőteljes alakítása. Hatásmechanizmusát tekintve az előadás nem elsősorban a logikát és az értelmet célozza meg, hanem a több felől – a folyton változó, zavarba ejtően gazdag és eklektikus színpadkép, a tánc ritmusa, a zene által – megbombázott érzékek közvetítésével, érzelmi azonosulást és ellenkezést kiváltva hat a nézőre.
A Halotti pompát színpadra állítani a lehetetlent kísértő vállalkozásnak tűnik – egészen addig, amíg meg nem nézzük ezt az előadást. Vidnyánszky Attilának sikerült az irodalmi alapanyagot tiszteletben tartva, abból a saját vízióját megteremtve hitelesen és megrendítően szólni az élet alapkérdéséről: a halálról.
TURBULY LILLA
