Immár hagyományosan augusztus 30. és szeptember 6. között került sor a rendezvénysorozatra, amelynek kínálata kétségkívül színesebb volt bármely korábbiénál. A rendezők szándéka szerint idén is „üzenetet közvetített”: mottója szerint „A Toleráns Együttélés Fesztiválja” lett.
Úgy tűnik, újabban divatos megkérdőjelezni a mottókat, létjogosultságukat és érvényességüket. Ez történt Salzburgban is, az Ünnepi Játékok idején rendezett rádiós kerekasztal-beszélgetések során, s ehhez az irányzathoz csatlakozom most magam is.
A műsorfüzet beköszöntőjében ez áll többek közt: „Az idei fesztivál üzenetének megfogalmazása nehéz helyzet elé állított bennünket, szervezőket. Mert üzenet az lenne, meríthetnénk átfogó gondolatot a vallásból vagy a művészetekből, de vajon szabad-e elmennünk azok mellett az események mellett, amelyek megmételyezik hétköznapjainkat? Az éledő fasizmus, a rasszista gyilkosságok, az árpádsávos lobogók, a gyűlöletkeltő indulatok, beszédek és tettek…
Mit tehet ilyenkor az, aki a békére esküszik, a béke iparágát, a turizmust szolgálja és a kultúra nemes fegyverével harcol az antiszemitizmus ellen?
Fesztivált szervez, a kultúra összefogó, minden értéket elfogadó és befogadó erejére támaszkodva, a toleráns együttélést képviselve, és nem hagyja, hogy az ordas indulatok feltámasztói elvegyék a kedvét.”
A nyilvánvalóan szép szándékok ellenére – talán elveszve az illúziók ideológiai útvesztőiben – olyan kínálat született, amely részben sajnos megmaradt a tetszetősség szintjén. Ami önmagában nem baj – csupán azért sajnálatos, mert mélységek és magasságok ígéretével indult annak idején a fesztivál, és mert a szándékok és tettek, tehát a megfogalmazott program és a megvalósult kínálat nemigen fedte egymást.
Átfogó értékelésre vállalkozni lehetetlen, hiszen a programok egyidejűleg több helyszínen zajlottak, tehát ki-ki a korábbi választása következményeivel gazdagodhatott csupán. Magam, változatosságra törekedve, igyekeztem minél több helyszínen jelen lenni, s a választást korántsem könnyítette meg, hogy a legtöbb program csak egyszer szerepelt a műsoron. Éppen ezért a beszámolóban nem az időrendet követem.
Egészen kivételes élményt a Gozsdu udvar jelentett kézműves és könyves kirakodóvásárával. A műsorfüzet – jellegzetes öniróniával – így hirdette: „A hagyományos »zsidó vircsaft« jegyében igazi, pezsdítő hangulatú vásári forgatagba kerül a látogató, aki örömet talál a jó könyvekben, a művészi kézműves tárgyakban és a szabadtéri szórakoztató programokban.” Így igazi időutazás részese lehetett, aki belépett az udvarba: valaha volt világba csöppent, ahol jó elidőzni. Akár csak tanújának lenni beszélgetéseknek, alkalmi ismeretségeket kötve, s bámészkodni gátlástalanul, nem félve az árusok erőszakos kínálgatásától. Sőt! Olyan könyvárussal találkozhattunk, aki tudja, mit árul, s nem a minél nagyobb haszonra törekszik, hanem – toleránsan – hagyja az érdeklődőt „kínlódni”, hogy maga hozza meg a döntést, mit visz magával a gazdag kínálatból.
A Zsidó Nyári Fesztivál elképzelhetetlen – számomra – kántorkoncert nélkül, szeptember 2-án tehát a Frankel Leo utcai zsinagógába látogattam. Az első találkozás nagy élményét a 120 éves épület meghittsége jelentette. A neogótikus (a tervező szerint „francia gót stílusú”) újlaki zsinagóga felszentelése, amelyet Fellner Sándor alakított ki 300 hívő részére, 1888. augusztus 8-án volt. Az eredetileg szabad térbe épített zsinagógát 1928-ban hatemeletes bérházzal építették körül, így az udvar mélyén elhelyezkedő imaházat mindkét oldalról függőfolyosók határolják.
Az idei kántorkoncert „sztárvendége” Shai Abramson volt, aki 2007 óta az Izraeli Hadsereg főkántora, s hagyományosan fellépett Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora. Hallhattuk a nemrégiben önálló CD-felvétellel jelentkező Zucker Immánuelt és Biczó Tamást. A zongorakíséretről Neumark Zoltán gondoskodott (sajnos, nem hagyományos hangszeren, hanem a színekben talán gazdagabb, ám agogikus finomságokat nélkülöző elektromos instrumentumon).
A kántorkoncerteknek sajátos atmoszférát a fellépők hangja (ha úgy tetszik: egyénisége) ad. A hallgatók szívéhez szól az ének – de nem gátolná ezt, ha legalább nagy vonalakban ismerhetnénk a műsort. A házigazda-műsorvezető konferálása korántsem elégséges (kinek lenne kedve jegyzetelni, ráadásul nem is érthető mindig minden); ma már nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még kézhez kaphattuk a műsoron szereplő imák-énekek tartalmi kivonatát…
Ezúttal más akadálya is volt a maradéktalan gyönyörködésnek: a műsor első részében a fényképezők csoszogása volt rendkívül bosszantó, a másodikban pedig az, hogy a filmfelvevő (készülékestől) zavarta a látványt. Mintha fotós próbán lettünk volna! Itt a toleráns együttélés kötelme csak a közönségre vonatkozott… Vérmérséklet kérdése, ki mennyire bosszankodott – mindenesetre, amikor felcsendült a Sömá Jiszroel, mintha megszűnt volna a környezet: Shai Abramson hangja úgy szárnyalt, mintha nem csak a zsinagóga terét akarná betölteni, hanem a végtelent célozná meg. Fohász volt, határok nélkül – ezáltal túlnőtt a zenei élmény rangján.
Szeptember 1-jén választottam színhelyül a Rumbach utcai zsinagógát, amit nagyon megbántam: Bálint András Radnóti-estjének élményét akusztikai problémák zavarták. Elképzelhetetlen, hogy a XXI. század elején ne lehessen főpróbán „bemérni” a dinamikát, belekalkulálva a közönséget is a térbe. Az elején túl hangos volt, aztán amikor színészi instrukcióra csökkentették, lehetetlenné tette az indokoltan visszafogott, suttogó-halk részletek értését. Lehet, hogy az egyszemélyes színház is nehezen telepíthető át más akusztikai közegbe? Tanulság: ide prózát legfeljebb hangosítás nélkül! De már előre rontotta a hallgatóság szája ízét a várakozás: a „pótjegyeseknek” utolsó pillanatig odakinn kellett ácsorogniuk – sovány vigasz, hogy a legtöbbeknek az utolsó pillanatban „mégis” jutott ülőhely… Történt ez olyan teremben, ahol még jócskán elfértek volna (esetleg összecsukható pót)székek.
Az Uránia Filmszínház gazdag-változatos kínálatából kettőt választottam: augusztus 31-én a Baltazár Színház előadásában a Kőválaszt, szeptember 5-én pedig Szalóki Ágival a Karády-estet. A Kőválasz, amely az együttes 10. születésnapja után, 2008-ban a Budapesti Tavaszi Fesztiválon került először közönség elé, s azóta több helyütt látható az országban, régi adósságom volt. Itt éreztem leginkább indokoltnak az egyébként megkérdőjelezett mottót. Ezzel szemben a másik program semmiféle toleranciát nem követelt: lehetővé tette, hogy egy sugárzóan tehetséges énekes kiránduljon a zene birodalmának egy sajátos területére; kipróbálja, hogyan érzi magát ott – s kiderüljön: sikerül-e idővel teljesen meghódítania.
Hogy a KoMa társulat produkciója (Kisded játékok) helyet kapott a fesztivál műsorán, kizárólag azzal magyarázható, hogy Edna Mazya izraeli írónő darabjából született (Deres Péter fordítása nyomán, Lőkös Ildikó közreműködésével). Fő szándéka szerint iskolai használatra készült a magyar verzió, amely ennek megfelelően továbbgondolkodásra késztetően nyitott, ám – részben épp ezért – korántsem képes olyan művészi (drámai) hatást kelteni, ami meghozhatná a pedagógiai hasznot. Itt a tolerancia kérdése aligha merülhet fel. Nincs történet, szituációk vannak, olyan „fiatalbarát” nyelvezettel, amely sajátos dévaj hangulatot ad a megdöbbentő-tragikus pillanatoknak. Az előadás leginkább tanácstalanná teszi a közönséget (mivel nincs formai ív, s kiszámíthatatlan, mennyi kaleidoszkóp-darabkát tárnak elénk), s tulajdonképp jó, hogy a kommersz tapsot (mert tapsolni szokás, illik!) nem térnek vissza megköszönni az előadók.
A fesztivál záróaktusa Cavriel Lipkind csellóestje volt a Szépművészeti Múzeum díszcsarnokában. A 32 éves virtuóz játékát hallgatva arra kellett gondolnom, a tehetséges fiataloknak köszönhetően mennyire elkényeztetett a magyar közönség. És közben azon sajnálkoztam: milyen kár, hogy a szakma (a gordonkástársadalom) nem képviseltette magát. Helyü(n)kbe jött messzi távolból egy tehetség, s anyanyelvi szintű értéssel játszotta Ligeti Csellószonátáját – egy olyan művet, amely aligha szerepel hazai csellisták repertoárján. Ilyenkor merül fel a kérdés: hasonló érdektelenség mellett mit érne, ha rendszeresen turnézhatnának világszerte? Az érdektelenség alkotói és előadói pályákat egyaránt visszhangtalanságra utal.
A végére hagytam a nagy térélményt, a Dohány utcai zsinagógát. Ahol a nyitókoncerten, Palya Bea szefard-estjén ugyancsak próbára tette a toleranciaküszöböt – a közönség. Ahhoz kényszerűen hozzászoktunk, hogy deheroizálódik a színhely, elveszti szakralitását a (bármilyen valláshoz tartozó) templom, ha koncertteremmé válik. De hogy még koncertfegyelmet se gyakoroljanak felnőttek, s rossz példával rontsák a gyerekeket, az egyszerűen felháborító. Eszem-iszom, zacskózörgés a műsor alatt, gyermekek szaladgálása, randalírozása az emeleten, no, nem csak azért, hogy lássanak valamit, hanem a mozgás élményéért… Aki a műsorért jött, igyekezhetett kiküszöbölni a zavaró ingereket (nem lehet!), s közben diszkréten fészkelődve elcsípni a látványt valamely (ügyetlenül elhelyezett) monitoron… Kell-e tolerálni azt az anyai szabadságot, amely eldöntötte: gyermeke mindig azt csinál, amit akar, tehát akár a padon táncol. Szerető anya ilyenkor még meg is pörgeti a lánykát, aki – érthető módon – sikongat a boldogságtól – miközben Palya Bea énekel… Boldog az a toleráns, aki a kislány látványával megelégedett a valahonnan a háttérből hozzá alig eljutó zene helyett, amelyért jött, s amelyért minimum 3500 forintot fizetett…
Volt, aki „Az egyházi építészet remekei” emlékérme-sorozat új emlékpénzének kibocsátásakor értesült arról, hogy éppen szeptember 6-án volt 150 éves Európa legmonumentálisabb neológ zsinagógája. Az 5000 Ft névértékű érme előoldalán a főbejárat fölötti rózsaablak mintázata látható, a hátoldalon pedig az épület homlokzata, a szomszédos épületek egyes részleteivel. Szabó György szobrászművész alkotásának leleplezésére a Zsidó Múzeumban került sor (ahol egykor Herzl Tivadar szülőháza állt), s itt kapott helyet az Izrael 1948 – Robert Capa szemével című fotókiállítás is.
Ekkor már érdemes volt kivárni azt az ünnepi eseményt, amelyet nem hirdetett meg programként a fesztivál: a zsinagóga újjászentelését. Ha van egyházi-világi ünnep, ez kétségtelenül annak számít. De ide is jutott értetlen: anya gyermekeivel, akik fogócskáztak, hangoskodtak – anélkül, hogy tudnák, hol vannak és miért. Nem is fogják megtudni soha. De szívesebben emlékszem a megjelent hírességekre (politikusokra, tudósokra, művészekre), s váratlan ajándékként azokat a pillanatképeket őrzöm meg emlékezetemben, ahogy idős emberek tisztelettel érintették meg a tóratekercsek bársonyát, amikor a menet elhaladt a padjuk mellett. A nagy pillanatokat a fesztivál idején – amikor az ünnep nemcsak kellemes időtöltést, kikapcsolódást, szórakozást jelentett, hanem történt valami felemelő, nem mérhető, ám hatásában múlhatatlan.
FITTLER KATALIN
