APÁM EMLÉKÉRE

Légy áldott, Apám, mert idejekorán megértetted velem, hogy egyedül, önmagamnak kell megfejtenem a harangöntés titkát.

 

Igazi kezdet volt. Valóságos. Adott pillanatban megjelenő, és mégis velünk maradó, akár a szív ártatlansága: 1977-ben jelent meg először a Magyar Televízió képernyőjén a piros tollú, mesét éneklő madár, – s azóta több, mint 70 magyar népmese elevenedett meg e rajzfilmsorozat révén. Megelevenedett, mert a magyar népi kultúra világát közvetítette, hitelesen, megértően, átérezhetően, a megértetés és a felfedeztető szándék következetes végigvitelével. Aki látta és látja ezeket a filmeket, fölfedezheti – a hangsúly érdekében ismétlem a szót – a felismerés és ezáltal a kreatív tanulás, a ráismerés és ezáltal az érdemi tudás erejével birtokba vehető magyarságtudatunk eme alapvető rétegét.

 

nepmesek


Most pedig mesterművű kiadvány születik. Immáron tizedik köteténél tart a Magyar népmesék könyvsorozata, amely azáltal érdemli ki a fenti jelzőt, hogy nem egyszerűen egy televíziós filmsorozat könyvváltozata, hanem az alapanyag új, az eredetivel koncepcionálisan és az esztétikai megvalósítás síkján egyenértékű párdarabja. Ezek a könyvek élők. Főként azért, mert alkotóik társadalmilag tudatosak. Ezt fejezi ki, hogy nevüket szoros betűrendben közli a belső címlap, tehát úgy jelennek meg, mint hagyományt örökítő közösség. Látszólag egyszerű formai gesztus ez. Valójában hitelességet teremtő megoldás. Gulyás Géza, Haszon Ákos, Horváth Mária, Jankovics Marcell, Kalmárné Horóczi Margit, Király László, Miklós Árpád, Molnár Péter, Nagy Lajos, Pál Nagy Balázs azt üzenik, hogy mélyen értik missziójuk lényegét. Azt üzenik, hogy hihetünk nekik.

A tizedik gyűjtemény nyolc mesét ajándékoz az olvasónak. Tisztán, szellemileg egyértelműen rétegzett történetek ezek. Alkalmasak az elvarázsolódásra, az első rácsodálkozás örömére, majd mindezek nyomában a mélyebb befogadásra, Arany László és Benedek Elek spirituális nemzetnevelő szándékának mai olvasói újraértelmezésére.

Van mit befogadnunk. Van mit újraértelmeznünk. Ne nevess, a mese terólad szól. Méghozzá egyértelműen. Félreérthetetlenül. Mindjárt a legelső mese, A kis kakas és a sövény vidám fanyarsága mögül előbomlik az irracionális, önpusztító kollektív hisztéria természetrajza, majd a kemény józanság nem egészen rokonszenves ereje, amely egyedüliként képes megtörni a szó szoros értelmében öncsonkító téboly közösségi révületét. Bölcs mese. Arra is megtanít, hogy a józanság, legyen bár erős és célravezető, sokszor fájdalmas és nem mindig önzetlen.

A kőleves mindenki által jól ismert, és ezért nagyon nehezen újra elmondható története azáltal emelkedik meg, hogy a fukar öregasszony és az éhező obsitos találkozása mögött forró, mégsem fellobbanó indulattal jelenik meg a társadalmi önzés és a nyomor egyáltalán nem mesebeli világa. A háborúból haza- és visszatérő veterán a parasztportákon enni kér. Hol a kutyákat uszítják rá, hol egyszerűen az arcára csapják a kaput, vagy még egyszerűbben kidobják. Ő pedig végre, nagy nehezen, két falu között mezítláb bolyongva – elvégre egyetlen vagyonát, a bakancsát, kímélnie kell – megérti: az önzés hatalmát csakis az önzés fegyvereivel lehet legyőzni. Meg kell értenie, hogy nem személyes, nevesíthető, eseti gonoszsággal áll szemben, hanem a túlélés antinómiájával szembesül. A közösség, amely a kötelesség nevében a halálos áldozathozatalt aggálytalanul elfogadta volna, az emberiesség nevében enni már nem ad. Szól és megszólal mindez balladai tömörséggel, kihagyásos narrációval, lüktető, szófukar előadásmódban, a kimondatlan felismerés pontos metszésű drámai jelen idejével. Az anekdota szívszorítóvá lesz. A kimondatlan felismerés új szintjén a kedély vesztével jelenhetnek meg az obsitos ősi és újabb testvérei: az antik komédiák túlélésre játszó rabszolgái és cinikus, hivatásos talpnyalói, az itáliai vígjátékok éhínség elől városba menekülő és ott két urat szolgálva szélhámoskodó parasztlegényei. A rokonság filológiai értelemben még kiterjedtebb. A két példa a konklúziót, a klasszikus hagyományt képviseli. A katona az emberi aljasságot annak legmélyebb természeténél fogva ragadja meg és győzi le. Egyetemes érvényű igazságszolgáltatás ez. De egy fordulat még hátravan az elbeszélésben. „Szegény öregasszony, hogy aztán milyen levest tudott főzni abból a kőből, azt én nem tudom, mert ezt a mesét is Kalári néni mondta nekem. Lehet, hogy ők is próbálták, amikor még szegények voltak Bukovinában. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.” Minden értelemben vége az anekdotának. Ez már a szegénység konkrét történelme és földrajza, a nyomorúságot kísérő groteszk megoldási kísérletek véres abszurdjával, a kőből levest főző, a minden lehetőség és minden lehetetlenség megragadásának szörnyűséges költészetével. Magasfeszültség lüktet ebben az előadásban. A fájdalmakkal megalázó történelem magasfeszültsége.

A történelmi fájdalom mindig az egyéniségre sújt. De hol vannak ennek az egyéniségnek a forrásai? Honnan épül föl, a személyes élményen túl, a bakancsot óvó tapasztalat? Honnan a harag? Honnan a kreatív harag képessége? Járjuk hát körül a személyiség forrásait. A Marci és az elátkozott királylány az agrár-létből sarjadó termékenység- és teljesítmény-mítosz bonyolult összefüggéseit mutatja meg, tisztán, nem egyszerűsítve, hanem átvilágítva a szimbólumok bonyolult összefüggésrendszerét, egy pillanatra sem megtörve a mese természetes sodrását. Tárgyi konkrétum és varázslat egy pillanatra sem korlátozzák vagy károsítják egymást, hanem a létszemlélet két különböző nézőpontját érvényre juttatva kölcsönösen értelmeznek és értelmeződnek. E megállapítás a kötet valamennyi meséjére érvényes.

A népi tapasztalat gazdag. Gazdag szépségben és zord bölcsességben. Gazdag boldog költészetben és keserves tisztánlátásban. Ezt bizonyítja A király kenyere, amely látszólag naiv erkölcsi tanmese, de a hősök fölött itt is komor az ég. A történet mozgatója az elkényeztetett, oktalan uralkodói indulat, a rémült, megfélemlített alattvaló halálfélelme, és mindaz, amit e közeg még kitermel. A jogos pánikba eső szakács élete ugyanis végül azon múlik, hogy az üldözésére küldött katonák karddal kezdik kivágni a fát, amelyre felmenekült. Sajnálják…, no, nem személy szerint őt, hanem azt a sok potya finom falatot, amelyet az ehetetlen tábori koszt mellé csempészett ki nekik az ínyencségbe belecsömörlött király konyhájáról. A nyers történet végén a szakács életét végül a nagy, egyetemes érvényű szimbólum, az élet kenyere menti meg, ez emeli a történetet az önkény ijesztő görbetükre fölé. A képi világ keserű analógiát hordoz: a hirtelen haragú uralkodó kínosan emlékeztet Hunyadi Mátyásra, ha úgy tetszik, őrajta keresztül a történelem nagy legendáira.

A háromágú tölgyfa tündére és A víz tündére élet, halál, szerelem és újjászületés örvényeinek partjára vezetnek minket. A befogadói élmény komoly, pedagógiai érvényű próbatétele ez, mert az élményazonosítás, a világválasztás lehetőségét ajánlja fel az olvasónak. Keresztury Dezső írja Arany Jánosról, hogy Arany, a magyar népi lélek mély ismerője mindig megtorpant azon a küszöbön, amelyen túl az anyák, az álmok és a szörnyek birodalma kezdődik. Két mesénk éppen ezt a küszöböt lépi át. Költőien, nemes szépségű előadásmóddal. Ki-ki eldöntheti, hogy mindez az ő világa-e még. Ám ez is a népi kultúra egyik arca. A mély, vad erők a sötétség körei. Nincs mindenkinek lelkiereje vagy bátorsága tartósan alápillantani ebbe a mélységbe. Sokaknak köröskörül a rémek tánca épp elég. Ám ez a típusú szembesítő erő is a hagyomány ereje. Érezzünk bárhogyan: a témakezelés, a művészi feldolgozás ezúttal is pontos, megragadó, invenciózus.

A mélység képeit a kiteljesedés bizonyossága követi. A Fából Faragott Péter tizenkét lapján teljes ősi hiedelemvilág jelenik meg, a meghaló és feltámadó Nap-hős egész kozmikus környezetével, amelyben fontos helyet foglal el a kovácsmester, ha úgy olvassuk, a kovácskirály alakja, aki a magyar őstörténet hiteles világába, a bennünk élő valóságos Ázsiába, a bolgár-török és perzsa hatások kultúrát formáló hagyományához vezet el minket.

Kifejező, lelket ismerő gesztus, hogy Gyöngyvirág Palkó meséje zárja a kötetet. Élet és halál, pusztító ragaszkodás és életre keltő szerelem, túlvilági erők tombolása és a pillanat törékeny szépsége – a könyvben megismert fájdalmak és szépségek sötétlenek és ragyognak elő még egyszer. Valami nagyon mélyre vesző, egy életen át elkísérő mondatra utalnak. „Ne sírj!” – mondja Andrej Rubljov a harangöntő fiúnak, ezzel a mondattal törve meg a világ iszonyata ellen fogadott hallgatását Tarkovszkij és Mihalkov-Koncsalovszkij emblematikusan kelet-európai filmjében. Izzó világ serpenyőjében élünk, és a felelős alkotóerőnek éppen ezért nem szabad hallgatást fogadnia. Ne sírj. Könyvünk arról tesz tanúbizonyságot, hogy magyar egeink alatt ez a közösség iránti kötelességre is figyelmeztető vigasztalás munkál minden igazi, nagy magyar művészet mélyén.

A végső szó a képek erejét illeti. A kép ereje. Az a tényező, amellyel a XXI. század csatlakozik és járul hozzá a hagyomány időtlenségéhez. Szuggesztivitásával és utalásrendszerével vezeti tovább a belső tekintetet. Nem egyszerűen rajzfilmekből kivett vágóképekről, még kevésbé illusztrációkról van szó. Szöveg és látvány szerves egysége, új közös minőséget teremt. Így lesz a kötet egészében szemléletileg tiszta, lényegre törő és a lényeget megmutatni képes.

Valamennyi mesének vannak széles körű irodalmi és művelődéstörténeti kapcsolódásai. Nem ezek elemzése most a cél, csupán annyi, hogy hangsúlyozzuk e kapcsolódások meglétét. Azt, hogy Kelet és Nyugat egyszerre van jelen ebben a szellemi világban, és hogy népi hagyományainkkal is e kapcsolatok révén válunk „világmagyarokká”, az egyetemes emberi kultúra elidegeníthetetlen részévé.

 

MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1